A ​lány, aki nem beszélt 85% 82 csillagozás

Különlegesen szép és szépen különleges könyv. Különlegesen nehéz témákat dolgoz fel szépen.

A valamilyen célból íródott könyvekkel (cél ≠ történetmesélés) az szokott a probléma lenni, hogy jobban emlékeztetnek cuki elemekkel tarkított tanulmányra, mint mesére. És ebből a műfajból is inkább a meggondolatlan szakdolgozatíróéra, aki túl későn jött rá, hogy olyan témát választott, ami baromira nem érdekli, de már nincs mit tenni sajátélmény… khm… EU agrárpolitikája… khm… izgi… Szóval megoldják a feladatot, számos hasznos ismeretre lehet szert tenni általuk a rendőrség működésétől kezdve a mandulaműtét pontos menetéig, hatékonyan enyhítik a félelmeket az oviba beszokástól a testvérféltékenységig, formálják a szemléletet és népszerűsítenek, de azért elég nyilvánvaló, hogy minden más ennek van alárendelve.

Ez pedig nem ilyen. Hanem klassz. És nem mintha szakértő lennék a témában, de nekem úgy tűnt, hogy pszichológiai vonalon is teljesen rendben van. A tagolása is szuper, ahogy a három meséből összeáll az egész történet, szerintem hatásosabb, mintha fejezetekre lenne bontva. Az illusztrációk igazi népmeseiek, illenek a szöveghez.

Ajánlom mindenkinek, érintetteknek és ellenérzésekkel küzdőknek, cigánymese-rajongóknak és kődobálóknak, erdei, falusi, városi embereknek és baglyoknak.

Nagy rajongója vagyok a szerzőnek, tetszik az is, ahogyan olyan témákat érint, amelyek eddig (meseként pláne) tabunak számítottak, mint az örökbefogadás, betegség. Tökéletes megoldás, ahogyan az erdei emberekről beszél, majd ahogyan az új családba kerülés körülményeit részletezi. Olyan szép, költői mondatokkal ír a szépséges lányról, aki nem beszélt, mert titkok voltak körülötte. A szerkezeti megoldás is tetszik, hogy a kötet közepe, ahol az új családdal való kapcsolata kezdődik és kibontakozik, elforgatott, átforduló módon olvasható ezzel is jelezve a változást.
Makhult Gabriella illusztrátorként nagyon jó választás volt, szépen kiegészíti a kötet mondanivalóját. Különös hangulatú, jellegzetes formavilágú képei díszítősorként jelennek meg a szöveg mellett.

A Merítés-díj gyermekirodalom kategóriájának köszönhetően szereztem tudomást arról, hogy Tóth Krisztinának tavaly egy harmadik mesekönyve is megjelent. Nagyon megörültem, hogy nem előzött meg valaki, és azonnal ki tudtam kölcsönözni a könyvtárból.

A könyv hasonlóan fajsúlyos témát boncolgat, mint a szerző másik tavalyi könyve, az Anyát megoperálták. Ebben a könyvben az örökbefogadás és a hozzá kapcsolódó traumák feldolgozása áll a középpontban. Egy cikkben* olvastam, hogy maga az örökbefogadás szó egyszer sem hangzik el a szövegben, ez olvasás közben nem tűnt fel, de utólag belegondolva tényleg így van. Mindez azzal is magyarázható, hogy a mese hangulata a népmesékét idézi, mind nyelvezetében és fordulataiban. A szereplők a történteket nem magyarázzák túlspoiler.

A könyv három fő részre tagolható, amely a címadó lány életének három szakaszáról számol be: kalandos születéséről és a családba kerüléséről, gyermekkoráról és kora kamaszkoráról, majd fiatal felnőttkoráról. A középső egységben a tördelés 90 fokos fordulatot vesz, a szöveg lentről felfelé fut.

Kemény kérdéseket tesz fel és válaszol meg mesébe öltve Tóth Krisztina, amely önéletrajzi ihletettségű.** Miként definiálható a leány identitása, kit tekinthet igazi szüleinek, miután kiderül róla, hogy őt „találták”, miért nem szólal meg még tizenhárom éves koráig sem? Ezek olyan komoly felvetések, hogy nekem felnőttként is feladták a leckét. Ráadásul nyomokban más, kényes témák is érintésre kerülnek a mesében, mint például a családon belüli erőszak és a rasszizmus***. (Ezeket azonban humorral oldja a szerző, pl. – Ne haljál meg – mondta az ember –, mert nagyon megverlek! http://moly.hu/idezetek/594732.)

Kissé elbizonytalanodtam, hogy hány éves korosztálytól értelmezhető teljességében ez a mesekönyv. Meg is lepett, hogy a gyermekirodalom kategória kapcsán futottam bele. A kiadó honlapján a 9-12 éves korosztálynak ajánlják. Úgy érzem, ennél kisebbeknek túl nehéz olvasmány lenne. Mindenképpen szülővel történő közös olvasásra, értelmezésre és beszélgetésre ajánlanám.

* http://orokbe.hu/2015/12/14/a-lany-aki-nem-beszelt-toth…
** Ezt az interjút olvasva jutott tudomásomra, hogy Tóth Krisztina is örökbefogadó szülő: http://orokbe.hu/2015/05/28/toth-krisztina-iro-orokbefo…
*** spoiler
Örülök, hogy Tóth Krisztina teremtett egy barna hajú, sötét szemű, tiszta szívű lány mesehőst, kinek „ haja barna csigákban tekeredett, mint a fák évgyűrűi, a szeme sötétlett, mint az alvó víz, és a mélyén ravasz kis fény csillogott, mint amikor kútba tekint a csillag”. (A következő interjúban lásd az erre vonatkozó utalást: http://orokbe.hu/2015/05/28/toth-krisztina-iro-orokbefo…)

Nagyon szép.
Szívhez szóló a benne ábrázolt családi összetartás és szeretet.
Sajnos, a népmesékre jellemzően (csak egy felnőtt szemével persze, a gyerekével egyáltalán nem) eléggé félelmetes és ijesztő a történet, de a harmadik mese, ill. a vége mindezekért kárpótolt. Ebben a rövid történetben benne van minden, ami családdá varázsolja a családot: ragaszkodás, szeretet, kitartás, összetartozás, remény, gondoskodás, mintaadás, nevelés, hagyományok tisztelete és át- ill. továbbörökítése, tapasztalatok, ismeretek átadása, tanulni akarás és befogadáskészség, támogatás, segítség, segítőkészség, félelem és bátorság, emberi esendőség és megbánás.
Emberközpontú mese.
Emberközpontú mese, amelyet Makhult Gabriella művészi rajzai tesznek műremekké – igazi, ritka és értékes gyöngyszemmé.
Szép. Nagyon szép.

Hiánypótló mese!
Nehéz helyzetben lehetnek azok, akik az örökbefogadás témáját, mint pozitív eseményt magyaráznák el a gyerekeknek, de olyan formában, hogy ne essenek a ló túloldalára, ne akarják a vérszerinti szülőket rossz színben feltüntetni. EZ az alkotás viszont nagyon szépen megtalálta azt a vékony arany középutat, melyet végigjárva egy tökéletesen koherens, minden fél számára pozitív befejezést kapunk. A három fejezet az örökbefogadás és annak következményeinek főbb mozzanatait írják le mesei elemekkel. Jól érzékeltetik a vérszerinti szülők helyzetét olyan módon, hogy NEM jellemzik a szegénység kifejezéssel azt és a cigányság kifejezés is csak egy helyen jelenik meg. Viszont olyan naturalisztikus elemeket vitt bele a leírásokba a szerző, amik alapján a szegénység kifejezés talán gyenge is lenne, inkább a teljes mértékben kiszolgáltatott, borzasztó, végtelenül egyszerű és nehéz jellemzőkkel lehetett volna leírni az „erdei emberek” életét. Ezt talán kicsit ellensúlyozza a csodáltos líraisággal leírt metaforák és hasonlatok. Itt kicsit vissza tudtam zökenni a mesei keretek közé.
Összességében a történet maga hihetetlenül alkalmazható az örökbefogadás lényegének elmagyarázására, DE a leírások (és az illusztrációk) már számomra túl naturalisztikusak, kicsit groteszkek voltak, amik alapján meggondolnám, hogy milyen korosztállyal ismertetném meg először a könyvet.

Elszomorít, hogy olyan világban élünk, ahol szükség van ilyen mesékre, és megdöbbent, hogy az olvasók nem értik…

Teljesen letaglózott a tartalom. A gazdag illusztráció nagyon nem az én világom volt, de tökéletesen illeszkedik a meséhez szimbolikában, hangulatban, kultúrában.

Sokat adott ez most nekem, viszem magammal – lesz min dolgozni. Jó, hogy van forrás, amibe bele lehet nézni, bármilyen sűrű erdő takarja is, és akármeddig tart is az oda vezető út. Egy ilyen történet jó útitárs.

És mindig mondom: nem a mese durva, hanem az élet.

Nagyon szép volt. Kis gyerekeknek nem is ajánlanám, hiszen egyedül ezt nehéz feldolgozni, szerintem még a nagyobbaknak, sőt a felnőtteknek is feladat. Gondolkozásra késztet az biztos. Jó ötletnek tartom, hogy népmesei elemekkel dolgozza fel az írónő az örökbefogadás témáját.

Tudva azt a tényt, hogy T.K is örökbefogadó szülő + a könyvön is rajta van az örökbefogadás címke – azért vettem meg ezt a könyvet, hogy a kisfiammal majd elolvassuk… Valamikor pár év múlva :)
Nagyon jó eredettörténet / eredetmese egy örökbefogadott gyerek életéről – bevallom a gyermekem (ismeretlen) nemzőapját és szülőanyját „képzeltem” az erdei emberek helyébe… és sok mindent megértettem arról, amit az örökbefogadási tanfolyamon hallottunk arról, hogy miért is kell már koraidőponttól beszélni / mesélni a gyermeknek az örökbefogadásról… Ezzel a történettel (is) a tarsolyomban, addig amíg nem lesz érett ehhez a meséhez, kerekíthetek hasonló mesét neki.

Szép volt… velem marad…

Népmesékkel dolgozó meseterapeutákkal beszélgettem egyszer arról, hogy az egyetemes népmesekincs bővülésével mi a helyzet a 21. században? Ma is bekerülhetnek a kánonba új történetek? Úgy gondolom, A lány, aki nem beszélt című kortárs mese csodálatos természetességgel rákapcsolódik a népmesék fájára, sőt, olyan ősi erő árad belőle az első szótól az utolsóig, mintha mindig is ott lett volna. Valamiféle Tóth Krisztinára rábízott szöveg ez, elmesélte, mi meg csak mondjuk tovább, tartsuk életben.

Most zsinórban elolvastam Tóth Krisztina három új mesekönyvét, és magasan ez a legjobb (bár a másik kettő is jó) – talán a személyes érintettség okán, talán mert ez a történet organikusan nőtt ki a saját életéből, és valami egészen atavisztikus ős-elbeszélésnek érződik, nem tudom, de csodaszép és bölcs. Én a gyerekekkel olvastam (7 és 5), és ugyan volt egy-két mozzanat, ami miatt azt éreztem, nem nekik való, főleg az első részben, de összességében meg mégis.