Hiedelmeink 80% 20 csillagozás

A „hiedelem” a szerzőpáros szóhasználatában „minden olyan emberi gondolat, legyen az egyszerű vagy több szintű, komplex konstrukció, amely a nyelv közreműködésével az egyéntől közössége más tagjainak vagy kívülállók elméjébe jut, és ott megragad”. Tehát ha írok egy értékelést a kötetről (pontosabban az általa számomra közvetített hiedelmekről), és azt valaki elolvassa, én is sikeresen elültettem egy hiedelmet. Persze nem kell nekem elhinni, hogy bár messziről indítja fejtegetéseit, és néha nehéz követni, hogy egy-egy példa vagy történet hogyan is kapcsolódik a témához, megéri átküzdeni magunkat a sokrétű, a biológiát, az etológiát, a neurológiát és a kulturális antropológiát is érintő felvezetésen, hogy a könyv közepe tájától magunkra ismerjünk azokban a bemutatott helyzetekben, amelyek során viselkedésünket és motivációinkat a hiedelmeink mozgatják. Elég, ha azt elhiszitek, hogy érdemes ezt a könyvet elolvasni.

Nem vártam sokat a könyvtől, csak valamilyen szkeptikus eszmefuttatást, és ehhez képest egész szórakoztató volt. A mondanivalója nagyban hajaz Yuval Noah Harari könyveinek egyik fő gondolatára, és a szerzők is többször idézik őt. A természettudományos gondolkodású olvasóknak nem sok újat fog mondani ("igen, persze, ez is hiedelem, az is hiedelem, oké").

Az elején egész érdekes volt a hiedelmeknek lehetőséget adó evolúciós hardver kialakulásáról szóló rész, aztán a könyv egyre uncsibb lett, és megjelent néhány olyan gondolat, amivel már problémáim is voltak,. A legvégén például egészen úgy tűnt, hogy bár a szerzők tudják, hogy mi a gond azzal, amit a mesterséges intelligenciához nem értő személyek gondolnak a mesterséges intelligenciáról, és el is magyarázzák, hogy a félelmeik ebben a formában alaptalanok, azzal viszont már nem foglalkoznak, ami miatt a mesterséges intelligenciához értő személyek félnek az MI-től. Mint kiderült, a szerzőknek is vannak furcsa hiedelmeik, például elhisznek egy régi antropológiai beszámoltót, ami szerint valami törzsben nem volt szó a hazugságra, mivel nem volt rá szükség, mert mindenki mindig igazat mondott. Ha nem tudnám, hogy Csányi Vilmos odavan a csoportszelekcióért, ötletem se lenne, hogy egy ilyen evolúciósan instabil stratégia létezésében hogyan hihet.

Összességében félig-meddig élvezetes, de felejthető könyv volt (de a témában kevésbé jártasaknak érdekesebb lehet).

Az elejétől végig élveztem!

Csányi Vilmos te csodás, köszönöm ismét ezt az olvasásélményt. Még a könyv előtt több videóban belehallgattam az emberi hiedelmekről szóló előadásokba és már akkor tudtam, hogyha ez a könyv megjelenik, elsők között szeretném megvenni. És milyen igazam lett! Ismét kaptam egy olvasmányos, ismeretterjesztő, de masszívan tudományos könyvet, kicsit talán még jobban szerkesztve, mint az előző „Íme az ember” könyvet. Akit érdekel miért hat mégis a placebo, hogyan lehet az, hogy több ezren képesek elhinni egy interneten megjelent badarságot, vagy miért függünk kölcsönösen a számítógépektől, az olvassa el bátran a könyvet. Kicsit szívszorító volt azt a mondatot olvasni, hogy „végső soron a tudomány nagyon is emberi dolog”, amikor úgy látszik az átlag ember, a közvélemény és sokszor magasabb szintek is ellene vannak. Pedig hol lennénk most, ha nem lettek volna olyanok, akik kockáról kockára építették fel az emberiség azon hiedelmeit, amik nem csak mindig a nagy pénzt hozó találmányokról szóltak, hanem a minket körülvevő világot igyekeznek misztikumokból tényekké varázsolni. Aki szeretné megérteni, hogyan működik a tudomány és a gondolkodó elme, az is vegye bátran a kezébe a könyvet.
"Amitől a legjobban félünk, a „hatalom”, emberi koncepció, hiedelem, amely a közösségek természetéből következik, de nem feltétlenül sajátja minden intelligenciának, így egy mesterséges intelligenciának sem."