A Tinder után éles váltásnak tűnik a mesekönyv, pedig az utóbbi volt előbb. Ezt onnan tudom, hogy még valamikor 2017-ben teljesen véletlenül elkeveredtem egy könyvbemutatóra, amiről nem is tudtam, hogy az, csak egy barátommal találkoztam a helyszínen, hogy aztán elmenjünk gasztrokalandozni. A program egy kicsit csúszott, ugyanis ott ragadtunk, annyira jók volt az írókkal készült interjúk. Itt szereztem tudomást, arról, hogy Tóth Anikó Dóra 1. létezik és ír, 2. van egy könyve a Tinderről. A könyvet be is szereztem, nagyon tetszett, és annak köszönhetően azóta sem jutott eszembe szingli létemre, hogy regisztráljak korunk legnépszerűbb társkereső platformjára. De itt és most nem ez a lényeg, hanem az, hogy az írónő elmesélte, eredetileg mesekönyvet tervezett, aztán tetszett meg neki a Tinder, mint téma, és inkább azzal foglalkozott, de a mese az igazi szerelem. Aztán tessék, eltelik egy kis idő, és már meg is jelent az első mesekönyve, ami nagyon aranyos és kreatív, csak az a gond vele, hogy nagyon rövid. Olvastam volna még, pedig nincs gyerekem, és elvileg már régen ki kellett volna nőnöm a meséket, de szerencsére 42 évem ellenére még mindig nem nőttem fel, úgyhogy másodpercek alatt beleszerettem a puszimanókba. Hogy kik ők? Apró kis lények, a porszemnél is kisebbek, akik minden este lecsúzdáznak egy holdsugáron, és addig puszilgatják a gyerekek szemhéját, amíg el nem alszanak. Érzékenyek ám nagyon, nem szeretik, ha összetévesztik őket a tündérekkel vagy a mezei törpékkel. Sok mindent megtudhatunk még róluk ebből a sajnos nagyon rövidke kis kötetből, éppen eleget ahhoz, hogy nagyon kíváncsi legyünk a folytatásra. Tündéri mesekönyv, gyönyörű rajzokkal, kedves történetekkel, remek stílusérzékkel és sok-sok szeretettel megírva.
A teljes kritika itt olvasható:
https://smokingbarrels.blog.hu/2019/01/26/konyvkritika_…