Ki ez az Éhes? Mintha valamit folyton akarna az embertől. De mit? Tényleg képes beverni valakinek a pofáját, ahogy ő mondja, ha másfelől legkedvesebb elfoglaltsága, hogy egy kerthelyiségben üldögél, és számolja a csillagokat? Azt állítja, Kotordpatán született. És hogy neki Kotordpata az Alföld, Magyarország, ergo a világ közepe és szívcsakrája. Ráadásul szerinte mindenki patai valamiképpen. Az ember hajlamos hinni neki.
Éhes egy kicsit tegnapi, kicsit mai fiatalember, Kotordpata pedig épp olyan mint ő. Tele mindenre elszánt, érzékeny lelkű ketrecharcosokkal, víziszonyban szenvedő úszómesterekkel, vagy épp rasszista teniszfanatikusokkal. És akkor a Sistergő Főniksz Tűzoltózenekarról és a még legendásabb Hegesztett Vízió elnevezésű rockbandáról nem is beszéltünk…
Hallják, a hűtő hogy duruzsol? Vegyenek ki belőle egy gyöngyöző sört, bátran terpeszkedjenek el a fotelükben, és miközben olvasnak, igyanak egyet a jó kotordpataiak és a leghíresebb patai, Éhes Miklós… (tovább)
Búcsú Éhestől 11 csillagozás
Enciklopédia 2
Várólistára tette 2
Kívánságlistára tette 2
Kiemelt értékelések
És akkor Toroczkay András elhatározta, hogy ír valamit a felnőtté válásról, a magyar vidékről, a semmibe vetettségről, valamit, amit még senki sem mondott el*. Ez úgyis akkora fehér folt a magyar irodalomban, hogy az űrből is látni**. Fog egy alföldi várost, elnevezi Kotordpatának (ahogy Szilasi Békéscsabája Árpádharagos lett, Csabai Nyíregyházája pedig Nyárlőrinc). Fog egy figurát, elnevezi Éhes Miklósnak (Esti Kornél nyomán? Édes Anna nyomán?), és megkavarja az elbeszélői síkokat a novellákban, mert az úgy posztmodern. Eleinte szocionovella-stílusban téblábol, megkísérli feltölteni emocionálisan, hogy személyes legyen, aztán ha megakad ezzel, átmegy blődlibe – ilyenkor mintha egy gyengébb Cserna-Szabó történetben járnánk. Az a baj, hogy ez az egész nem áll össze sehogy sem, képtelen a szereplőknek és a helyszínnek mélységet adni, és bennem végig motoszkál a gyanú, hogy nem nagyon ismeri azt, amiről ír. Helyenként szórakoztató, elmosolyodik az ember, de soha nem volt az az érzésem, hogy tényleg akarnak valamit mondani ezek a lazán összeszőtt novellák. Mi több, Toroczkaynak még arról sem sikerült meggyőznie, hogy van saját stílusa. Mondjuk lehet, az a baj, nem követtem a fülszöveg tanácsát, és nem söröztem olvasás közben. Csak almáztam. Az alkohol biztos elnézőbbre hangolt volna. Még valami: nagyon becsülöm a Magvetőt, hogy így segíti a fiatal szerzőket, de talán nem ártott volna, ha egy kérges szívű szerkesztő addig ül az író nyakán, amíg a novellák színvonalát sikerül közösen felhúzni a Matrjoska szintjére. Mert az, példának okáért, jó. Legalább volt egy szellemes ötlet, és sikerült köré eredeti történetet felhúzni. A többi – halovány. Vagy épp ellenkezőleg: túl csicsás.
*Mert ez a heppem: hogy ha valaki kiadat egy könyvet, azzal valami olyat akar elmondani, amit addig még senki. Lehet, hogy hülyeség…
**Irónia!
Időnként úgy bele tudok szerelmesedni a könyvek címébe, hogy aztán ez egyfajta minőségi lökést is ad bennem a kötet irányába: nem tudok nulláról vagy „neadjisten” mínuszról indulni. Pedig még magam sem tudom, mi tetszik ezen: Búcsú Éhestől.
Sajnos a fülszöveg erősen félrevezető. Pofákat kell vágni tőle, olyan. Nem azt a hangulatot adja vissza, mint amit a könyv valójában tartalmaz. (Ráadásul hibát is találtam benne: a Sistergő Főnix Tűzoltózenekar a fülszövegben „ksz-”-szel van írva.)
A prae.hu-n olvastam egy Toroczkay Andrással készült riportot. Abban meséli, hogy 2006-ban kezdte el írni ezeket a novellákat, amiket aztán hat év múlva másolt be egy fáljba, hogy megnézze, hogyan viszonyulnak egymáshoz. Így körvonalazódott Kotordpuszta és a főhős: Éhes Miklós. Ezek után már akarattal fonta egybe a novellákat.
Hogy miért is mesélem el mindezt? Mert szerintem pont ez a technika törte ketté (számomra legalábbis) az egészet. Novellának túl regényes – mert túl sok az összekapcsolódás: eleve a helyszín miatt és amiatt, hogy egy bizonyos közösségről szólnak –, regénynek túl novellás. Őszintén szólva, én inkább regényként tudtam rágondolni. De ezzel meg az volt a gond, hogy nem egy szépen, kronologikusan csordogáló cselekménye van, ami kitart a mű végéig, hanem inkább kisebb történések.
A másik bajom a narráció. Az valahogy összekuszálódott. Hogy ki mesél kiről – többnyire Éhes, de aztán kiderül, hogy mégsem – illetve néhol olyan is van, hogy „valaki” elmondja, amit Éhes mesélt neki. (Apropó mesélés: Éhes ebben borzalmas. Felvet egy témát, aztán meg már olyan messzire elkanyarodik, mesél mindenféléről, mint a falusi pletykás vénasszonyok. Közben meg már alig várja az olvasó, hogy mikor lesz szó végre arról, amit eredendően el akart mondani.)
Pedig jó akar ez lenni és én is akartam, hogy jó legyen. Nem egy – sokat olvasott – lepusztult semmi kis város, ahol a szegénység és a reménytelenség van kiemelve. Itt inkább jókat lehet a különböző történeteken, figurákon mosolyogni. (Jajj, hát például a Zánki-Deák Sándor! Hát az mekkora csóka! Zsibbadtra vigyorogtam magam, míg róla olvastam.)
Nagyon kavarognak hát bennem az érzések: adtam rá négy csillagot, és sokáig azt hittem ez még több is lesz. Mindenképpen figyelni fogom a szerző további műveit, s remélem, hogy hamarosan megajándékoz minket egy regénnyel.
Fárasztó volt, fecsegős. Elkezd valamit, sose fejezi be, vagy mikor mégis igen, akkor már mindegy. Regénynek nem regény, novellákhoz meg túl sok a kapcsolódás, nem tudsz elvonatkoztatni a folyton ismétlődő szereplőktől. A túlfecsegéstől még a novellák se állnak össze.
Helyenként bealudtam rajta, helyenként untam. Bosszantani nem bosszantott, úgy voltam vele, mint egy fecsegős ismerősömmel, aki bekapcsol, ha célszemélyt lát, azonnal folyni kezd belőle a „tudod? emlékszel? hallottad? képzeld!”, hagyod, hadd mondja az emlékeit, álmait, történeteit, aztán mikor búcsúzol, látod rajta a szomorúságot, magadon meg érzed, hogy ennyi volt, türelmetlenség nélkül maximum ennyit bírsz elviselni. És magadtól sose keresnéd a társaságát.
Kotordpata szürke hétköznapjai, fura figuráinak sivár és kilátástalan életének szilánkjaival: Itt van és megismerhetjük Kristály Tomit, Kamionos Gizit, Czirmos Palit vagy Dudeket. A helyi műintézmény, ahol az élet zajlik és a hírek kicserélődnek a Szürke Ló névre hallgat, míg a városi rockzenekar a Hegesztett Vízió nevet viseli.
A jobb éltre esély sincs, csak vágy. Azért valami véletlen során Éhes Miklós Portugáliában köt ki.
Ezt, vagy hasonlót már olvastam másutt.
A Búcsú Éhestől egy történetgyűjtemény. Sztorihalmaz. Nem egészen novelláskötet, mert ahhoz túl erős a kohézió, nem is regény, mert ahhoz meg túl csapongó. Zenei hasonlattal élve, mint egy jól felépített progresszív pop koncept album. A történetek külön is megállnák a helyüket, de együtt igazán erősek. Valahogy én is így haladtam vele, novellánként, egyszerre csak egyet, viszont akárhányszor becsuktam, viszketett, minden nap elő kellett vennem. Ettől olyan érzés volt olvasni, mintha minden nap egy tök vadidegen emberrel leülnék meginni egy sört, aki minden nap elmesélne valamit. És vártam, hogy végre belekezdjen. -> http://www.nowmagazin.hu/…
Népszerű idézetek
Az urát sosem szerette. Talán, valamikor, régen… Mindig csak a traktor, a traktor. Az a mindene. Ismerte, szerette, szerelte őket naphosszat. Szerelmes volt beléjük. Azokba volt szerelmes. Traktorosmagazint járatott, amit órák hosszat bújt a budin. Traktorosklubot alapított, traktorostalálkozókra is járt (Alsónémediben volt a kedvenc traktorostalálkozója), még traktorszépségversenyre is vitte a családját (amíg tudta).
És szántott.
Egész nap, kint a földjükön, az apjától örökölt földön, és más földeken. Tavasztól őszig. Télen meg ivott.
152. oldal
– Segíthetek valamiben, Sándor bátyám?
– Fogy?
– Fogy.
– Mennyire?
– Hát.
54. oldal
Éhes Miklós közben arra gondol: a huszadik század a csillagok története: ahogy a csillagok lejöttek az égről, berepültek a szemekbe, felmásztak a filmvászonra, rámásztak a ruhákra, előbb kitüntetések voltak, majd szégyenjelek, aztán visszamásztak a filmvászonra, a tévékbe, monitorokba, végül a telefonokba, meg a nyerőgépekbe.
198. oldal
– Igen, megvan még az a füzet, amiben a versed volt, Fiam. Ezért is fordulok hozzád. De figyelmeztetlek, el tudom intézni, hogy kirúgjanak innen. Dr. Tóth Károlyné dr. Mihály Sárika régi kollégám volt.
– Dr. Tóth Károlyné dr. Mihály Sárika néni nem a főnököm.
– De feletted dolgozik.
– Fizikailag. De ő csak a szakácskönyveket szerkeszti.
– Fizikából is tanítottalak.
58. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Hász Róbert: Sok vizeknek zúgása ·
Összehasonlítás - Békés Pál: Csikágó 95% ·
Összehasonlítás - Géczi Viktória: Tizenkét ember 97% ·
Összehasonlítás - Schäffer Erzsébet: Pókfonálon 96% ·
Összehasonlítás - Bächer Iván: Emberevő 97% ·
Összehasonlítás - Bächer Iván: Az elhagyott falu 94% ·
Összehasonlítás - Ruby Saw: Beleszeretni 93% ·
Összehasonlítás - Győrffy Ákos: Akutagava noteszéből 96% ·
Összehasonlítás - Jászberényi Sándor: Mindenki másképp gyászol 94% ·
Összehasonlítás - Schäffer Erzsébet: Egyszer volt 93% ·
Összehasonlítás