Nagyonkék 86% 166 csillagozás

A könyv legfőképpen a gyerekek és a nők szemszögéből mutatja be ezt a világot, amely kegyetlen és borzalmas, megrendítő életeket, sorsokat, hétköznapokat látunk.
Hiábavaló álmok és vágyak, beteljesületlen életek, reménytelenség és kilátástalanság, szeretetlenség és magányosság. Ez az, ami Pecolának és a hasonszőrűeknek jut, nyomor és nehéz élet.

A könyv néhány család életéről mesél, az amerikai fekete bőrű társadalom helyzetét mutatja be, minden rossz volt és szomorú, mindenki gonosz és érzéketlen. Szinte. A durva az, hogy valahol mindenkit meg lehet érteni. Bár ez a könyv kegyetlen, szomorú és lehangoló volt, fogok még Toni Morrison könyvet olvasni, mert a szerző stílusa hatásos és olvasmányos.
http://konyvutca.blogspot.com/2020/01/verseim-es-nagyon…

Az idő darabokra tört, mert értelmezhetetlen: a jövőben sincs semmi, amit várni lehetne, ami darabolná az időt, ami értelmet adna a múló napoknak. Generációkon áthagyományozódó nyomor, ez az egyetlen, amit örökül lehet hagyni az utódoknak. Mindennél nagyobb szeretetéhség, aminek kifejezésére és fogadására nincs eszköz, csakis romboló módon lehet rá reagálni. Mindenki félrenéz, az is, akinek lehet, és az is, akinek nem lehetne, de mégis megteszi.
Nagyon emberi, nagyon kilátástalan, nagyon fojtogató. Örülhet, aki csak olvassa, és nem éli, akinek ez az irodalom esszenciájába sűrített igazság egy olyan életről, amibe soha nem fog belelátni. A privilegizáltak bűntudatával olvassuk, ha máskor úgyis félrenézünk. Erre szabad nézni, mert ez művészet, egy Nobel-díjas író tollából, lehet ünnepelni, magasztalni, az irodalom megtisztítja a pillantást, amit a nyomor amúgy bemocskolna.

Azért sokkal kellemesebb érzés rácsodálkozni egy régóta (hat éve…) halogatott regény nagyszerűségére, mint keserűen csalódni. Nem is tudom, miért halogattam eddig Toni Morrisont, amikor két könyve (ez és a Szerelem) is megvan, és minden előrejelzés szerint tetszenie kell, nem véletlenül hörcsögöztem össze őket. A felfedezés örömére felhajigáltam a kívánságlistára még kettőt.

@vicomte mondta, hogy Auster Láthatatlanja milyen kemény könyv, szerintem meg nem, valósággal lubickoltam benne. Nekem a Nagyonkék volt durva, a rengeteg tönkrement-tönkretett, nyomorult élet, a rosszul kezelt, még rosszabb helyzetet eredményező konfliktusok, ahogy a kezdeti boldogságot lassan elkoptatja a nehéz élet, az örökölt nyomor, a nemtörődömség, ahogy az öntudatlanul átvett minták elkezdenek dolgozni és elhomályosítják az emberek ítélőképességét.

A regény néhány fekete család sorsáról mesél az ohiói Lorainben, Toni Morrison (eredeti nevén Chloé Anthony Wofford) szülővárosában. A fülszövegben emlegetett bársonyvirágoktól hevesebben kezdett dobogni a szívem, sajnos a mágikusság ebben ki is merült, de ettől függetlenül ez egy nagyon erős könyv, könnyen, gyorsan olvasható, de megfekszi a gyomrot. A nyelvezete nagyon plasztikus, érződik, hogy Morrison nagyon tudatos író és (hülyén hangzik, de) tisztelettel, komolyan, szinten nyelvészként bánik a nyelvvel, nagyon érdekes a könyv végén olvasható, a Nobel-díj átvételekor mondott beszéde (egy egész könyvet el tudnék olvasni az írók nyelvhez való viszonyáról). Persze, jó fordítás híján nehéz lenne ezt megállapítani. Egyszerre képes kívülről, hideg fejjel elemezni az emberek egymáshoz való viszonyát és belülről láttatni azt a rengeteg indulatot, ami bennük munkál, és amiken képtelenek felülemelkedni.

Az a szomorú ebben a történetben, hogy minden szereplőnek megvan a maga igazsága, és a gondolataik közt járva, az életüket megismerve nehéz (vagy nehezebb) őket elítélni. Megvan az igazsága Claudiának és Friedának, Pauline-nak, akit a saját gyereke, Pecola Mrs. Breedlove-nak szólít, de a fehér család kislánya, ahol szolgál, lepollyzhat, és akit inkább érez a gyerekének, mint a vér szerinti Pecolát. Még Cholly Breedlove-nak is megvan az igazsága, aki beviszi a végső gyomrost.

„Aztán megöregedtek. Körvonalaik élesedtek, a szaguk savanyúbb lett. Guggoltak a cukornádföldön, hajladoztak a gyapotmezőn, térdeltek a folyóparton, egy világot cipeltek a fejükön. Elengedték a gyerekeiket, és dédelgették az unokákat. Megkönnyebbülten csavarták rongyokba a fejüket, vászonba a mellüket, nemezbe a lábukat. Túl a kéjen és az elválasztáson, túl a könnyeken és a rémületen. Egyedül ők mehettek végig bántódás nélkül Mississippi útjain, Georgia dűlőin, Alabama mezőin. Elég öregek voltak ahhoz, hogy akkor és ott legyenek ingerültek, ahol akarnak, elég fáradtak ahhoz, hogy várják a halált, elég fásultak ahhoz, hogy elfogadják a fájdalom gondolatát, és közben ne vegyenek tudomást magáról a fájdalomról. Valójában végre szabadok voltak.”

Borzasztó olvasni, hogy Pecola ragyogó, Shirley Temple-szerű kék szemeket szeretne, mert akkor végre szeretni fogják, és nem fog mindenki belerúgni. Hogy a fekete szülők fehér bőrű, sárga hajú, kék szemű játékbabákat ajándékoznak a lányaiknak, mintegy elutasítva őket és egy elérhetetlen ideált állítva eléjük. Claudia, a narráló kislány is ilyen babát kap – bár a szülei nem kérdezik meg tőle, mit szeretne –, amit dühösen szét is szed, és szeretné az élő, járkáló kék szemű babákat is darabokra szedni, hogy megtalálja a szépség forrását, a Valamit.

Borzasztó volt olvasni, ahogy a gyermeki naivitás természetesnek veszi a kegyetlenségét.

A sok szörnyűség ellenére imádtam olvasni ezt a könyvet, valósággal lenyűgözött Toni Morrison éleslátása. Kb. egy nap alatt elolvastam, és tudtam, hogy jajgatás lesz a vége, mint egy behabzsolt ebéd után, de képtelen voltam letenni. Lassan jöhet a többi könyve.

Tele van ez a könyv színnel… Nem csak kékkel, de zölddel, pirossal, sárgával; olykor a színek hiányával: fehérrel; vagy olykor az összes színnel: feketével… Főleg feketével…
Tele van ez a könyv megaláztatásokkal…
Bravúros, ahogy a mű elején egy tökéletes életképet vázol fel Morrison, ahhoz, hogy megmutassa ennek a „tökéletességnek” a fonákját: egy valóságot.
Az, hogy a végén az emberek nem néznek Pecolára, az egész könyvet átjárja: az emberek inkább elfordulnak, mint, hogy igazából szembenézzenek azzal a sok mocsokkal, ami körülveszi őket… Mert a szembenézés végzetes lehet…

Van egy asztal, amire kipakolják a Nobel-díjas írók könyveit, ezt onnan választottam abból a megfontolásból, hogy csak nem lesz rossz. És valóban, egész gördülékenyen sikerült elolvasnom, és nem ez volt az egyetlen pozitívuma. Bár azt ígérte a fülszöveg, hogy a szeretetről és a szeretethiányról fogunk olvasni, azért leginkább az utóbbiról volt szó, az előbbiről nyomokban, illetve, hogy ezek a nyomok esetenként hogyan fordultak önmaguk ellentétébe, vagy valami még rosszabba. Vannak kiemelkedő részletek, megismerhetjük a főbb szereplők jelenét és múltját, honnan hová jutottak, illetve jutnak. Szóval érteni vélem, miért kapott a könyv díjat, ám hogy ebből mennyi szól a könyvnek és mennyi az írójának, azt nem tudom eldönteni. De nem is az én dolgom ez. Kedvencet nem avattam, de nem is bántam meg az olvasását.

Vannak helyek, ahol mindig kék az ég. Vannak babák és vannak kislányok, akiknek mindig kék a szemük, függetlenül attól, hogy ki nézi őket. Vannak helyek, ahol sűrű felhők borítják az eget – vagy talán a szemeket? Vannak kislányok, akiknek gyönyörű fekete szemük van, csak senki nem látja, nem nézi meg őket. Vannak kislányok, akik égszínkék szemeket szeretnének maguknak és felhőtlen, tiszta eget maguk fölé…
Vannak helyek, ahol a kék ég és a kék szem a szépség mércéje. Ahol nincs helye másnak. Vannak helyek, ahol a felnőttek sem láttak még felhőtlen eget, ahol azt látják szépnek, amit mások is annak tartanak. Ahol már ők is csúnyának látják azt, amit szépnek kellene, és szeretve gyűlölik, gyűlölve szeretik azt, amit és akit csak egyszerűen szeretni kellene.
Ezekre a felhők homályosította szemekre, lelkekre és agyakra hívja fel a figyelmet ez a könyv. Csendesen, halkan. Nem agitál, nem vádol, és nem ringat illúziókba: már a regény elején elárulja a történet kimenetelét. Nem enged reménykedni, lehetséges pozitív befejezések elképzelésébe bódítani magunkat. Nem, tudnunk kell mindent az elején, hogy valami másra figyelhessünk: arra, hogy miként, miért juthattunk el idáig. Lassan kialakul a kép. Nem kellemes, de precíz, jól árnyalt portrékkal, torokszorító, gyomorforgató, szívfájdító, észlázító történetekkel, sorsokkal. Emberekkel, akik csúfsága meggyőződésükből ered. Emberekkel, akik magukban keresik a hibát, és nem ismerik fel a közhelyes igazságot, hogy a szépség a szemlélő szemében rejlik. A másikat, de az önmagát szemlélő szemében is. Igen, tényleg a szemekkel van baj itt…

Szomorú, olyannyira, hogy még azt is szántam, aki szörnyűséget követett el. Válság utáni embertelen lét, a négereket lenézik még a feketék is, a fehérekről nem is beszélve. Kemény sorsok, regénybe öntött keserű szociográfia. Soha meg nem valósuló vágyak könyve. Van-e annál szörnyűbb kívánság, hogy más akarsz lenni, nem önmagad? Valami szép, akit szeretnek. Kék. Kék szemekkel. Szőke, hajas baba. Pedig nem csak the bluest eye lehet szép. The blackest eye is:
https://www.youtube.com/watch…. Elméletben legalábbis.

Előre bocsátom: a nyelvezete akkor is megéri az olvasást, ha a mondanivalóra nem figyelünk. (Nem mintha ezt meg lehetne tenni.) Gratulálok a fordítónak.
Minden idegszálammal kerestem a kiskaput, a menekülést a kislánynak. Minden érzelmemmel és az agyammal külön is tudtam a mese végét, de mint minden épeszű olvasó, én is igyekeztem megmenteni az elkerülhetetlentől. Az elkerülhetetlen nem azért vált azzá, mert az írónő a könyv elején leszögezte: ez fog történni, pont ; hanem mert így kellett lennie. Ide és csakis ide vezethetett ez az út. Nem ajánlott az élet/ a történet kis kapukat, vagy mellékösvényeket. Csak és kizárólag ebbe torkollhatott a család életének folyama.
Nem is ez a borzasztó a könyvben, hanem az, hogy végig belesimítja az olvasót a különböző szereplők lelkébe. Ott vagy a kislányok , a szüleik, a pap, a pedofil, az akaratgyenge, a mocskosszájú szomszéd, a kurvák és az ártatlanok lelkében. Érted és érzed az életük lüktetését vagy épp hömpölygését, vagy az állóvízszerű élet pangó bűzét. Érzed az akarat finom pendülését a tettek rugójaként és megérted, miért. Megérted hogyan lehet valaki olyan elvetemült. És itt nem az értelemmel felfogásról beszélek, hanem az együttérzésről. Megérted őt. Éppen csak valami bizonytalan morál tart vissza attól, hogy fel is oldozd.
EZ a szörnyű. Hát van akkor értékrend, ami megállja a helyét? Lehet akkor azt mondani, hogy valami jó és valami rossz? Mocskosnak éreztem magam napokig a könyv után. Erősen ajánlom olvasásra.

Általában nem vonódom be túlságosan a könyvekbe, és inkább a kívülálló megfigyelő pozícióját foglalom el, akit többé-kevésbé megérintenek, felháborítanak, megdöbbentenek az események, de ritkán taglóznak le, így ezt nem is szándékozom felróni ennek a könyvnek sem. Ugyanakkor, ha Toni Morrison egyetlen olyan másik regényéhez viszonyítom a Nagyonkéket, amit olvastam, a Kedveshez, akkor ebben a versenyben ez a könyv marad alul.
Ugyanakkor nem akarom elvitatni, hogy nagy teljesítmény maga a könyv. Egy központi traumatikus esemény köré szerveződően Toni Morrison jól bemutatja az amerikai fekete társadalom életét, a belső rétegződését, és mindazokat a torzulásokat, amiket a rasszizmus okoz ebben a társadalomban, és az ezt alkotó egyénekben. A legmegdöbbentőbb, hogy úgy tudja bemutatni a rasszizmus hatását, hogy alig van néhány fehér szereplő a könyvben, ugyanakkor a könyv fekete szereplői internalizálják a nézőpontjukat, és így a jelen-nem-lévő fehérek képzetei határozzák meg, mit gondolnak szépnek, és ettől nem teljesen függetlenül azt is, mit látnak értékesnek, és mindezek tükrében szemlélik magukat, a saját értéküket, szépségüket, helyüket a világban, és egymás közötti viszonyaikban is sokszor ezek köszönnek vissza.
Másokkal ellentétben én egyébként a regény erényének tekintem, hogy a központi esemény köré szerveződően több szereplő – és nem csak a főbb szereplők – előtörténetébe, életébe, személyes traumáiba, problémáiba tekintünk bele, és ezeken keresztül mutatja be az írónő a sok különböző életet, a férfi-női és szülő-gyermek kapcsolatok, a fehér-fekete, fekete-fekete viszonyok sokféleségét, és így tovább.
Minden bizonnyal, ha időm engedi, majd valamikor a közepesen távoli jövőben újraolvasom még a regényt, és az biztos, hogy akkor majd nem várok ennyit az értékeléssel, mert szűk egy hónap távlatából értékelést írni nem egy hálás feladat.

„ Nem beszéltek ugyan róla, de 1941 őszén nem virított a bársonyvirág. Akkor úgy gondoltuk,Pecola miatt lehet, az apja gyermekét hordja, a bársonyvirág ezért nem bújik elő.”

Ez egy megrázóan szép könyv. Azt hiszem nem létezik ilyen meghatározás, mégis így tudom érzékeltetni, hogy mit éreztem a könyv olvasása közben és utána. Döbbenet és mély hallgatás…
Hihetetlen borzalmakat élt át ez a kislány. De nem csak ő, hanem a környezetében élő emberek is. Különösen a nők. Olvastam már olyan könyveket, amelyekben a fehér ember lenézte, alacsonyabb rendűnek látta a néger embert. Olyanokat is, amelyekben a férfiak nem vették emberszámba a nőket stb… De ez az első olyan könyvem, amelyben a néger lenézi a saját fajtáját. Ebben a könyvben nincs egyetlen jóérzésű ember sem.
Sok borzalmas dolgot elevenít meg Toni Morrison. Az erőszaktól a fizikai és verbális bántalmazáson keresztül a kitaszítottságig, a lenézettségig. Mégis mindezt úgy írta meg az írónő, hogy belevitt a mocskos életűek mindennapjaiba, hogy átérezzem helyzetüket. Hogy megértsem indíttatásaikat.
Azt gondolom, hogy ezt a könyvet egyszer mindenkinek el kellene olvasnia. Mert erről mindenkinek tudnia kell. Mert ennek a könyvnek az elolvasása után csak döbbenten ülünk és gondolatainkba mélyedünk.
Külön öt csillag jár Lázár Júliának a nagyszerű fordításért. *****