Nagyonkék 119 csillagozás

Toni Morrison: Nagyonkék

A Nagyonkék, a szeretetet és a szeretethiányt egyaránt kísérő fájdalom, a varázslatos meseszövés és az örvénylő költői fantázia remekműve. A szerző szülővárosában, az ohiói Lorainben játszódó történet egy áldozattá váló tizenegy éves fekete kislány, Pecola Breedlove sorsát beszéli el. Pecola azért imádkozik, hogy kék szeme legyen, mert így ő is éppolyan szép és szeretetre méltó lesz, mint a sok-sok szőke, kék szemű, filmvászonra illő fehér amerikai kislány.
1941 baljós őszén, amikor a városka kertjeiben nem bújik elő a bársonyvirág, Pecola élete sem tud szárba szökkenni; fájdalmas és borzalmas pusztítással járó fordulatot vesz. Hogy tölti ki egy gyerek szívét a félelem és a magány?
Hogyan lesz tragédia abból, hogy egy vágy beteljesül; erről szól a Nagyonkék, Toni Morrison és egyben az amerikai irodalom egyik kiemelkedő alkotása.

Eredeti mű: Toni Morrison: The Bluest Eye

Eredeti megjelenés éve: 1970

>!
Novella, 2006
240 oldal · keménytáblás · ISBN: 9639442704 · Fordította: Lázár Júlia

Enciklopédia 1


Kedvencelte 19

Várólistára tette 143

Kívánságlistára tette 83

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

>!
dontpanic P
Toni Morrison: Nagyonkék

Az idő darabokra tört, mert értelmezhetetlen: a jövőben sincs semmi, amit várni lehetne, ami darabolná az időt, ami értelmet adna a múló napoknak. Generációkon áthagyományozódó nyomor, ez az egyetlen, amit örökül lehet hagyni az utódoknak. Mindennél nagyobb szeretetéhség, aminek kifejezésére és fogadására nincs eszköz, csakis romboló módon lehet rá reagálni. Mindenki félrenéz, az is, akinek lehet, és az is, akinek nem lehetne, de mégis megteszi.
Nagyon emberi, nagyon kilátástalan, nagyon fojtogató. Örülhet, aki csak olvassa, és nem éli, akinek ez az irodalom esszenciájába sűrített igazság egy olyan életről, amibe soha nem fog belelátni. A privilegizáltak bűntudatával olvassuk, ha máskor úgyis félrenézünk. Erre szabad nézni, mert ez művészet, egy Nobel-díjas író tollából, lehet ünnepelni, magasztalni, az irodalom megtisztítja a pillantást, amit a nyomor amúgy bemocskolna.

>!
Amadea
Toni Morrison: Nagyonkék

Azért sokkal kellemesebb érzés rácsodálkozni egy régóta (hat éve…) halogatott regény nagyszerűségére, mint keserűen csalódni. Nem is tudom, miért halogattam eddig Toni Morrisont, amikor két könyve (ez és a Szerelem) is megvan, és minden előrejelzés szerint tetszenie kell, nem véletlenül hörcsögöztem össze őket. A felfedezés örömére felhajigáltam a kívánságlistára még kettőt.

@vicomte mondta, hogy Auster Láthatatlanja milyen kemény könyv, szerintem meg nem, valósággal lubickoltam benne. Nekem a Nagyonkék volt durva, a rengeteg tönkrement-tönkretett, nyomorult élet, a rosszul kezelt, még rosszabb helyzetet eredményező konfliktusok, ahogy a kezdeti boldogságot lassan elkoptatja a nehéz élet, az örökölt nyomor, a nemtörődömség, ahogy az öntudatlanul átvett minták elkezdenek dolgozni és elhomályosítják az emberek ítélőképességét.

A regény néhány fekete család sorsáról mesél az ohiói Lorainben, Toni Morrison (eredeti nevén Chloé Anthony Wofford) szülővárosában. A fülszövegben emlegetett bársonyvirágoktól hevesebben kezdett dobogni a szívem, sajnos a mágikusság ebben ki is merült, de ettől függetlenül ez egy nagyon erős könyv, könnyen, gyorsan olvasható, de megfekszi a gyomrot. A nyelvezete nagyon plasztikus, érződik, hogy Morrison nagyon tudatos író és (hülyén hangzik, de) tisztelettel, komolyan, szinten nyelvészként bánik a nyelvvel, nagyon érdekes a könyv végén olvasható, a Nobel-díj átvételekor mondott beszéde (egy egész könyvet el tudnék olvasni az írók nyelvhez való viszonyáról). Persze, jó fordítás híján nehéz lenne ezt megállapítani. Egyszerre képes kívülről, hideg fejjel elemezni az emberek egymáshoz való viszonyát és belülről láttatni azt a rengeteg indulatot, ami bennük munkál, és amiken képtelenek felülemelkedni.

Az a szomorú ebben a történetben, hogy minden szereplőnek megvan a maga igazsága, és a gondolataik közt járva, az életüket megismerve nehéz (vagy nehezebb) őket elítélni. Megvan az igazsága Claudiának és Friedának, Pauline-nak, akit a saját gyereke, Pecola Mrs. Breedlove-nak szólít, de a fehér család kislánya, ahol szolgál, lepollyzhat, és akit inkább érez a gyerekének, mint a vér szerinti Pecolát. Még Cholly Breedlove-nak is megvan az igazsága, aki beviszi a végső gyomrost.

„Aztán megöregedtek. Körvonalaik élesedtek, a szaguk savanyúbb lett. Guggoltak a cukornádföldön, hajladoztak a gyapotmezőn, térdeltek a folyóparton, egy világot cipeltek a fejükön. Elengedték a gyerekeiket, és dédelgették az unokákat. Megkönnyebbülten csavarták rongyokba a fejüket, vászonba a mellüket, nemezbe a lábukat. Túl a kéjen és az elválasztáson, túl a könnyeken és a rémületen. Egyedül ők mehettek végig bántódás nélkül Mississippi útjain, Georgia dűlőin, Alabama mezőin. Elég öregek voltak ahhoz, hogy akkor és ott legyenek ingerültek, ahol akarnak, elég fáradtak ahhoz, hogy várják a halált, elég fásultak ahhoz, hogy elfogadják a fájdalom gondolatát, és közben ne vegyenek tudomást magáról a fájdalomról. Valójában végre szabadok voltak.”

Borzasztó olvasni, hogy Pecola ragyogó, Shirley Temple-szerű kék szemeket szeretne, mert akkor végre szeretni fogják, és nem fog mindenki belerúgni. Hogy a fekete szülők fehér bőrű, sárga hajú, kék szemű játékbabákat ajándékoznak a lányaiknak, mintegy elutasítva őket és egy elérhetetlen ideált állítva eléjük. Claudia, a narráló kislány is ilyen babát kap – bár a szülei nem kérdezik meg tőle, mit szeretne –, amit dühösen szét is szed, és szeretné az élő, járkáló kék szemű babákat is darabokra szedni, hogy megtalálja a szépség forrását, a Valamit.

Borzasztó volt olvasni, ahogy a gyermeki naivitás természetesnek veszi a kegyetlenségét.

A sok szörnyűség ellenére imádtam olvasni ezt a könyvet, valósággal lenyűgözött Toni Morrison éleslátása. Kb. egy nap alatt elolvastam, és tudtam, hogy jajgatás lesz a vége, mint egy behabzsolt ebéd után, de képtelen voltam letenni. Lassan jöhet a többi könyve.

2 hozzászólás
>!
Morpheus
Toni Morrison: Nagyonkék

Van egy asztal, amire kipakolják a Nobel-díjas írók könyveit, ezt onnan választottam abból a megfontolásból, hogy csak nem lesz rossz. És valóban, egész gördülékenyen sikerült elolvasnom, és nem ez volt az egyetlen pozitívuma. Bár azt ígérte a fülszöveg, hogy a szeretetről és a szeretethiányról fogunk olvasni, azért leginkább az utóbbiról volt szó, az előbbiről nyomokban, illetve, hogy ezek a nyomok esetenként hogyan fordultak önmaguk ellentétébe, vagy valami még rosszabba. Vannak kiemelkedő részletek, megismerhetjük a főbb szereplők jelenét és múltját, honnan hová jutottak, illetve jutnak. Szóval érteni vélem, miért kapott a könyv díjat, ám hogy ebből mennyi szól a könyvnek és mennyi az írójának, azt nem tudom eldönteni. De nem is az én dolgom ez. Kedvencet nem avattam, de nem is bántam meg az olvasását.

>!
Sapadtribizli
Toni Morrison: Nagyonkék

Tele van ez a könyv színnel… Nem csak kékkel, de zölddel, pirossal, sárgával; olykor a színek hiányával: fehérrel; vagy olykor az összes színnel: feketével… Főleg feketével…
Tele van ez a könyv megaláztatásokkal…
Bravúros, ahogy a mű elején egy tökéletes életképet vázol fel Morrison, ahhoz, hogy megmutassa ennek a „tökéletességnek” a fonákját: egy valóságot.
Az, hogy a végén az emberek nem néznek Pecolára, az egész könyvet átjárja: az emberek inkább elfordulnak, mint, hogy igazából szembenézzenek azzal a sok mocsokkal, ami körülveszi őket… Mert a szembenézés végzetes lehet…

2 hozzászólás
>!
eme P
Toni Morrison: Nagyonkék

Vannak helyek, ahol mindig kék az ég. Vannak babák és vannak kislányok, akiknek mindig kék a szemük, függetlenül attól, hogy ki nézi őket. Vannak helyek, ahol sűrű felhők borítják az eget – vagy talán a szemeket? Vannak kislányok, akiknek gyönyörű fekete szemük van, csak senki nem látja, nem nézi meg őket. Vannak kislányok, akik égszínkék szemeket szeretnének maguknak és felhőtlen, tiszta eget maguk fölé…
Vannak helyek, ahol a kék ég és a kék szem a szépség mércéje. Ahol nincs helye másnak. Vannak helyek, ahol a felnőttek sem láttak még felhőtlen eget, ahol azt látják szépnek, amit mások is annak tartanak. Ahol már ők is csúnyának látják azt, amit szépnek kellene, és szeretve gyűlölik, gyűlölve szeretik azt, amit és akit csak egyszerűen szeretni kellene.
Ezekre a felhők homályosította szemekre, lelkekre és agyakra hívja fel a figyelmet ez a könyv. Csendesen, halkan. Nem agitál, nem vádol, és nem ringat illúziókba: már a regény elején elárulja a történet kimenetelét. Nem enged reménykedni, lehetséges pozitív befejezések elképzelésébe bódítani magunkat. Nem, tudnunk kell mindent az elején, hogy valami másra figyelhessünk: arra, hogy miként, miért juthattunk el idáig. Lassan kialakul a kép. Nem kellemes, de precíz, jól árnyalt portrékkal, torokszorító, gyomorforgató, szívfájdító, észlázító történetekkel, sorsokkal. Emberekkel, akik csúfsága meggyőződésükből ered. Emberekkel, akik magukban keresik a hibát, és nem ismerik fel a közhelyes igazságot, hogy a szépség a szemlélő szemében rejlik. A másikat, de az önmagát szemlélő szemében is. Igen, tényleg a szemekkel van baj itt…

7 hozzászólás
>!
sztimi53 P
Toni Morrison: Nagyonkék

Szomorú, olyannyira, hogy még azt is szántam, aki szörnyűséget követett el. Válság utáni embertelen lét, a négereket lenézik még a feketék is, a fehérekről nem is beszélve. Kemény sorsok, regénybe öntött keserű szociográfia. Soha meg nem valósuló vágyak könyve. Van-e annál szörnyűbb kívánság, hogy más akarsz lenni, nem önmagad? Valami szép, akit szeretnek. Kék. Kék szemekkel. Szőke, hajas baba. Pedig nem csak the bluest eye lehet szép. The blackest eye is:
https://www.youtube.com/watch…. Elméletben legalábbis.

>!
mandris P
Toni Morrison: Nagyonkék

Általában nem vonódom be túlságosan a könyvekbe, és inkább a kívülálló megfigyelő pozícióját foglalom el, akit többé-kevésbé megérintenek, felháborítanak, megdöbbentenek az események, de ritkán taglóznak le, így ezt nem is szándékozom felróni ennek a könyvnek sem. Ugyanakkor, ha Toni Morrison egyetlen olyan másik regényéhez viszonyítom a Nagyonkéket, amit olvastam, a Kedveshez, akkor ebben a versenyben ez a könyv marad alul.
Ugyanakkor nem akarom elvitatni, hogy nagy teljesítmény maga a könyv. Egy központi traumatikus esemény köré szerveződően Toni Morrison jól bemutatja az amerikai fekete társadalom életét, a belső rétegződését, és mindazokat a torzulásokat, amiket a rasszizmus okoz ebben a társadalomban, és az ezt alkotó egyénekben. A legmegdöbbentőbb, hogy úgy tudja bemutatni a rasszizmus hatását, hogy alig van néhány fehér szereplő a könyvben, ugyanakkor a könyv fekete szereplői internalizálják a nézőpontjukat, és így a jelen-nem-lévő fehérek képzetei határozzák meg, mit gondolnak szépnek, és ettől nem teljesen függetlenül azt is, mit látnak értékesnek, és mindezek tükrében szemlélik magukat, a saját értéküket, szépségüket, helyüket a világban, és egymás közötti viszonyaikban is sokszor ezek köszönnek vissza.
Másokkal ellentétben én egyébként a regény erényének tekintem, hogy a központi esemény köré szerveződően több szereplő – és nem csak a főbb szereplők – előtörténetébe, életébe, személyes traumáiba, problémáiba tekintünk bele, és ezeken keresztül mutatja be az írónő a sok különböző életet, a férfi-női és szülő-gyermek kapcsolatok, a fehér-fekete, fekete-fekete viszonyok sokféleségét, és így tovább.
Minden bizonnyal, ha időm engedi, majd valamikor a közepesen távoli jövőben újraolvasom még a regényt, és az biztos, hogy akkor majd nem várok ennyit az értékeléssel, mert szűk egy hónap távlatából értékelést írni nem egy hálás feladat.

>!
Nagyfehérasszony
Toni Morrison: Nagyonkék

Előre bocsátom: a nyelvezete akkor is megéri az olvasást, ha a mondanivalóra nem figyelünk. (Nem mintha ezt meg lehetne tenni.) Gratulálok a fordítónak.
Minden idegszálammal kerestem a kiskaput, a menekülést a kislánynak. Minden érzelmemmel és az agyammal külön is tudtam a mese végét, de mint minden épeszű olvasó, én is igyekeztem megmenteni az elkerülhetetlentől. Az elkerülhetetlen nem azért vált azzá, mert az írónő a könyv elején leszögezte: ez fog történni, pont ; hanem mert így kellett lennie. Ide és csakis ide vezethetett ez az út. Nem ajánlott az élet/ a történet kis kapukat, vagy mellékösvényeket. Csak és kizárólag ebbe torkollhatott a család életének folyama.
Nem is ez a borzasztó a könyvben, hanem az, hogy végig belesimítja az olvasót a különböző szereplők lelkébe. Ott vagy a kislányok , a szüleik, a pap, a pedofil, az akaratgyenge, a mocskosszájú szomszéd, a kurvák és az ártatlanok lelkében. Érted és érzed az életük lüktetését vagy épp hömpölygését, vagy az állóvízszerű élet pangó bűzét. Érzed az akarat finom pendülését a tettek rugójaként és megérted, miért. Megérted hogyan lehet valaki olyan elvetemült. És itt nem az értelemmel felfogásról beszélek, hanem az együttérzésről. Megérted őt. Éppen csak valami bizonytalan morál tart vissza attól, hogy fel is oldozd.
EZ a szörnyű. Hát van akkor értékrend, ami megállja a helyét? Lehet akkor azt mondani, hogy valami jó és valami rossz? Mocskosnak éreztem magam napokig a könyv után. Erősen ajánlom olvasásra.

9 hozzászólás
>!
Muki75
Toni Morrison: Nagyonkék

Mélyen megrendítő, fájdalmasan szépen megírt történet. Tele rideg felnőttekkel, akik gyerekként hittek, remélték a jót. Felnőtt életük kiábrándultsága és reménytelensége érthető, sorsukat végigjárva. Lapról-lapra fakulnak a színek, ahogy fogy a remény mindinkább megnyilvánul a szeretetlenség légköre. Pecora szomorú sorsa megrázó, kemény. Mégsem tudtam letenni a könyvet. Úgy érzem, muszáj lesz még Toni Morrisont olvasnom.

2 hozzászólás
>!
fukszia
Toni Morrison: Nagyonkék

Pecora vagyok. Fekete bőrű, barna szemű, gyapjas hajú csúnyácska kislány. Ohioban élek, sok fehér között, de azért nekem is vannak barátaim, főként Frieda és Claudia. Életem nem irigyelné senki, ahogy én sem foglalkozom másokéval, nem vágyom elérhetetlen magasságokba. A hazugság, irigység és a faji diszkrimináció telepedett a mi szűk kis életterünkre. De engem már ez sem érdekel, a magányt is elviselem, azt az érzést, hogy nincs aki szeressen. Egyetlen dolgot szeretnék mindennél jobban a világon: nagyon kék szemeket. Olyan szépet, amilyen a sárga hajú, fehér bőrű kislányoknak van. Hogy elérem-e nem mondom el. Olvasd végig a történetem, közben megismerheted a környezetem, a nehézségeimet és azt az életet, amiből kiveszett a szeretet. Megismersz sok embert, sok életet és talán megérted, hogy miért is szeretnék olyan nagyon nagonkéknagyonkék nagyonkék szemeket.

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Panelmacska

Azt viszont tudtam, hogy soha senki meg se kérdezte, mit szeretnék karácsonyra. Pedig, ha bármelyik felnőtt, akinek hatalmában állt, hogy a vágyaimat kielégítse, méltatott volna arra, hogy megkérdezze, mit kérek, megtudhatta volna, hogy nem vágyom semmi birtokolható tárgyra. Inkább érezni szerettem volna valamit karácsony napján. A valódi kérdés az lett volna: „Milyen élményre vágysz, drága Claudiám, karácsony napján?” Azt felelhettem volna: „Ómama konyhájában szeretnék ülni a kissámlin, az ölemben nagy halom orgona, és Ópapa csak nekem játszana a hegedűjén.”

26-27. oldal (Novella, 2006)

7 hozzászólás
>!
Cheril

Ne azt meséld, miben higgyünk, mitől féljünk. Mutasd meg nekünk a hit széles szoknyáját és az öltést, ahol a félelem burka szálakra bontható.

238. oldal (Novella, 2006)

>!
Cheril

A mese alapvető dolog – segít létrejönnünk, abban a szempillantásban, amikor létrejön.

237-238. oldal (Novella, 2006)

>!
eme P

a tavasz ígérete sütött a kökényzöld szeméből

70. oldal

3 hozzászólás
>!
forrás P

De mindannyian voltak egyszer fiatalok. Hónaljuk és tomporuk szaga kellemes pézsmaillattá elegyedett, tüzesedett tekintetük, elernyedt az ajkuk, karcsú nyakukon finoman megbiccentett fejük mi másra emlékeztetett volna, mint az őzsutára. Nevetésük inkább érintés volt, mint hang.
Aztán felnőttek. A hátsó ajtótól az életig oldalaztak. Kialakultak. A világon mindenki parancsolgathatott nekik. A fehér asszonyok: – Csináld meg! – A fehér gyerekek: – Add ide! – A fehér férfiak: – Ide gyere! – A fekete férfiak: – Szét a lábad! – Csak a fekete gyerekektől és egymástól nem kellett elfogadniuk a parancsokat. Fehér emberek házát vezették, és tudták a módját. Ha a fehér ember elverte az ő emberüket, föltakarították a vért, és hazamentek, hogy otthon megkapják a magukét az áldozattól. Egyik kezükkel ütötték a gyerekeiket, a másik kezükkel loptak nekik. Ugyanaz a kéz vágta el a csirke nyakát, ölte le a disznót, és bűvölte elő a virágokat a földből, ugyanaz a kar kötötte a kévét, rakta a bálát, zsákot, ringatta a kisbabát. Az ártatlanság ovális alakzataiba egyengette a sütemény tésztáját, és borította a halottra a szemfedőt. Szántottak egész nap, hogy hazajőve az emberük karja közé fészkeljék magukat. Ugyanaz a láb terpeszkedett az öszvér hátán és a férfi csípőjén. A kettő közötti különbség volt az összes különbség.
Aztán megöregedtek. Körvonalaik élesedtek, a szaguk savanyúbb lett. Guggoltak a cukornádföldön, hajladoztak a gyapotmezőn, térdeltek a folyóparton, egy világot cipeltek a fejükön. Elengedték a gyerekeiket, és dédelgették az unokákat. Megkönnyebbülten csavarták rongyokba a fejüket, vászonba a mellüket, nemezbe a lábukat. Túl a kéjen és az elválasztáson, túl a könnyeken és a rémületen. Egyedül ők mehettek végig bántódás nélkül Mississippi útjain, Georgia dűlőin, Alabama mezőin. Elég öregek voltak ahhoz, hogy akkor és ott legyenek ingerültek, ahol akarnak, elég fáradtak ahhoz, hogy várják a halált, elég fásultak ahhoz, hogy elfogadják a fájdalom gondolatát, és közben ne vegyenek tudomást magáról a fájdalomról. Valójában végre szabadok voltak. Ezeknek a fekete öregasszonyoknak az egész élete ott tükröződött a szemükben: tragédia és humor, romlottság és tisztaság, igazság és képzelet.

150-152. oldal

4 hozzászólás
>!
Enola87 P

(…) a változás lényege nem a javulás, csak az igazodás.

28. oldal

>!
LeDi P

A szerelem soha nem több annál, aki szeret. A gonoszok gonoszul szeretnek, az erőszakosak erőszakosan, a gyengék gyengén, az ostobák ostobán, a szabad ember szerelme soha nem biztonságos. A szeretett lénynek nem jár ajándék. Egyedül a szerető birtokolja saját szerelmének adományát. A szeretett lény kifosztott, közömbösített, dermedt a szerető lelki szemének sugarában.

225. oldal

>!
geszti

A beszélgetés úgy kanyarog, mint a csiklandósan huncut tánclépések: hang talál hangra, meghajlik, oldalra lendül, hátrál. Újabb hang csatlakozik, de máris háttérbe szorítja egy újabb, a kettő megkerüli egymást, majd megtorpan. A szavak néha ügyes kacskaringókat írnak le, másszor hatalmasat szökkennek, a központozást melegen lüktető nevetés adja – mintha egy megkocsonyásodott szív bugyborogna.

19. oldal

>!
csillagka P

– De a fiúknak egy csomó mindenük van, amire nincs is szükségük.

79. oldal

49 hozzászólás
>!
Psyche

– És hogy kapja meg a kisbaba a vért? – kérdezte Pecola.
– A szerelemzsinóron át. Tudod. Ahol a hasadon a gomb van. Abból nő ki a szerelemzsinór, hogy aztán vért pumpáljon a kisbabába.

79. oldal

1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Kurt Vonnegut: Mesterlövész
Kurt Vonnegut: Mesterlövész / Deadeye Dick
Mindy McGinnis: Egyetlen kortyot sem
Angie Thomas: The Hate U Give – A gyűlölet, amit adtál
Torey Hayden: Szellemlány
Jean Zimmerman: Elhagyatva
Richard Paul Evans: Kegyelem
Rene Denfeld: Az elvarázsoltak
Augusten Burroughs: Farkas az asztalnál
Lorenzo Carcaterra: Pokoli lecke