Hallgatások és történetmesélések könyve. A csendé és annak megtöréséé. Hangoké, amelyek egyszer csak elkezdenek áradni, és mesélnek és mesélnek szinte megállíthatatlanul. Ezek az én-elbeszélői hangok azok, amelyek első perctől bevonnak engem Tompa regényeibe. Ezek a remek, hitelesnek, autentikusnak érzett, az élőbeszéd varázsával rabul ejtő hangok. Én nem bánom a burjánzást, az ismétléseket, csak olvasom-hallgatom a történeteket, és ott vagyok, ahol a mesélők – az ötvenes-hatvanas évek Kolozsvárján, a Hóstátban, Széken, Párizsban, Bucureşti-ben, börtönben, ott, ahol épp ők járnak. Tompa remekül ért ahhoz, hogy főhősei szólamai révén alulnézetből, a kisember szemszögéből megidézzen egy letűnt, átalakulóban levő, elszürkülő és egyre jobban beszűkülő világot. És remekül sikerül neki az is, hogy a háttérbe húzódva, egy kívülálló elbeszélő hiányának illúzióját keltve adja át a szót és a perspektívát szereplőinek. Így az a világ, amit megismerünk, az ő világuk, a maga határaival, amelyeket egy-egy szereplő társadalmi helyzete, műveltsége, érdeklődési köre rajzol a beszélők köré. Művészi oral history ez, az a fajta „komplikált egyszerűség”, amelyet Vilmos keres a rózsáiban napi tizennégy órában hosszú éveken át. A természetesség hatását keltő, de sok munkaóra révén létrehozott művészet. Mennyire mesteri a nyelvezet, Kali életszerű, ízes, gyakran humoros történetmondása, még Décsi szikár, kopár (néhol kissé tényleg túlírt) elbeszélése is, amely ugyanúgy idomul szinte oldalról oldalra szókincsében, kifejezésmódjában, akár öncenzúrázásában a korhoz, ahogy az ítélkezéstől és véleménynyilvánítástól tartózkodó Vilmos a rendszerhez. De épp ennyire egyénített a két Butyka lány megszólalás- és látásmódja is, még ha kissé el is halványulnak Kali remekbe szabott szólama mellett. Igen, én elhiszem, hogy hús-vér emberek szólalnak meg itt, egyszerű emberek a maguk gondjaival, bajaival, szenvedélyeivel, hiteivel és kétségeivel, meg persze döntéseivel, sorsalakító kísérleteivel. Elhiszem, hogy így látták és élték meg világukat, ki-ki a maga módján érzékelve azt, ami életüket a hátteréből, majd sorsukba betolakodva többé-kevésbé alakította.
Nagyon érdekes ebből a szempontból a regény íve: Kalitól Eleonóráig mintha egyre fokozódna a rendszer nyomásának jelenléte az egyes sorsokban. Kali alig érzékeli a kialakuló diktatúrát, Vilmos, az erkölcsileg megkérdőjelezhetővé váló karakter belebonyolódik, karriert fut be, még ha nem is úgy, ahogyan megálmodta, Annuska, a parasztlány létfenntartásának elemét, a földet meg állatait veszíti el, míg Rózsika-Eleonóra már szabadságát, egészségét is, börtönbe kerülve, megkínzatva, meghurcoltatva. És érdekes az is, hogyan viszonyulnak a szereplők ehhez a helyzethez meg önmagukhoz.
A mesélő hangok közvetlen varázsából kiszabadulva, kissé eltávolodva tőlük és a négy szólamot egységes regényként vizsgálva bukkannak elő a regény szerkezetére, motívumaira irányuló kérdések, rajzolódik ki az alkotásra, művészetre, a történetmondásra való reflektálás megannyi apró mozzanatából összeálló térkép.
A négy vallomássszerű feltárulkozás minden esetben hosszú hallgatásokból születik, és mély hallgatásokat is rejt magába. Olyan hallgatásokat, melyeknek ezer és egy oka van – kényszerből vagy önként vállalt hallgatási fogadalom, cenzúra és öncenzúra, ösztönös elhallgatás, a kimondás lehetetlensége… Elég ha csak arra gondolunk, ki miért és kihez szólva töri meg a csendet. A magány oldásán, a terápiás hatáson kívül vajon még mi készteti őket a vallomásra meg a mesélésre?* És mennyire megbízható elbeszélők ők? Nem feltétlenül azért, mert tudatosan félre szeretnék vezetni a hallgatót, hanem inkább azért, mert ha az ember életit kezdi mesélni, betér a sűrű erdőbe a hazugságával. És azért, mert még a sorok közötti csend is beszél. Talán maga az elbeszélő sem tudja, miről. És vajon egyformák a hallgatások, ahogy Décsi gondolja?
Mennyire érzékenyen figyel a szerző a női és férfi narratíva sajátosságaira is, arra, hogy mások a hangsúlyok, mások a fókuszpontok, más-mást mondanak ki és hallgatnak el, a külső és belső világ más-más részlete világítható meg így általuk. Bár első pillantásra laza szál fűzi össze az egyes történeteket, sőt, ha a szerelmi háromszög perspektívájából tekintünk a regényre, Eleonóra története akár kihagyhatónak is tűnik – mégis érdemes közelebbről megvizsgálni, hogyan kommunikálnak egymással ezek a hangok, hogyan egészítik ki, értelmezik át egymást.
A négy rész például másként is csoportosítható: Kali és Annuska, illetve Vilmos és Eleonóra története is alkothat érdekes párost. A középkorú és a fiatal szerető a falusi miliő alakjai, az egyik született népi mesemondó, karakán és életrevaló asszony, a másik panaszosabb, elesettebb, halott anyjával és állatokkal kommunikáló kislány, az egyik egy részeges férj, a másik egy részeges apa brutalitásának kiszolgáltatva mindaddig, míg többé-kevésbé sikeresen, de megteszik a maguk lépéseit. És készen van az élet. Vagy talán mégsem? Hagyományos asszonyszerep jut mindkettőjüknek, sok szempontból hasonló sors.
Vilmos és Eleonóra (l. rózsa és Rózsika, meg át- és elnevezés, kicserélhetőség stb.) egy-egy erős hit és szenvedély rabjai, melyekhez a változó körülmények közt is ragaszkodnak, így erkölcsi szempontból inkább őket éri a nagyobb kihívás – sorsuk, jellemük néha mintha egymás ellentéte lenne, néha mintha egymásra rímelne. Egyik ateista, másik hívő, egyik egoista, másik altruista, egyik karriert épít, a másikat bebörtönzi a rendszer, egyiket minden sikere és érdeme ellenére inkább díszes kirakatbábuként kezeli a hatalom, a másikat minden szerénysége és ártalmatlansága ellenére ellenségként… Úgy tűnik, egyik idomul, a másik tiszta marad, de tudjuk, mindketten kötnek kompromisszumokat, és minden csalódás és kiábrándulás ellenére mindketten megőrzik legbelül a magvakat – a nemesítés tiszta művészetének és a rendíthetetlen hitnek az értékét. Földi és égi hatalmak…
Szólhatnék még a magányról is, amely súlyos teherként nehezedik mindegyik, saját világába zárt főszereplőre. Az igazi párbeszéd, kommunikáció hiányáról – sehol nincs beszélgetés, tárgyalás a regényben, hiányzik az igazi, érdemi kapcsolat lehetősége – sem a magánéletben spoiler, sem a hatalom és egyén közt (a rendszert kiszolgálók számára sem), sem pártrendezvényeken, sem világkiállításon. Csak beszédek és monológok vannak. A kivétel: a szavak és nyelvek fölötti kommunikáció a rózsákról – de ezt csak a beavatottak értik. Itt még a tolmács is csak dilettánskodhat.
Annyi és annyi rétege van ennek a regénynek, hogy napokig lehetne még folytatni a róla való elmélkedést. És igen, vannak hibái is, de azokat inkább hagyom most. Így is elszaladt a ló velem (nem szegény Puju, ő már nem…). Na, abbahagyom, befejezni úgysem tudom. Gátá.
* Vilmos például nem csak a tervezett Sütő-könyv kapcsán beszélhet – ő folyamatosan ír jelentéseket és önéletrajzokat a hatóságok számára is, ennek egyértelmű hatása van az ő elbeszélt történetére.