Sehonnai 48 csillagozás

Tommy Orange: Sehonnai

Bámulatos ​és megrázó portré egy olyan Amerikáról, amelyet eddig csak kevesen láttunk. Tommy Orange regénye nem véletlenül töltött megjelenése óta tizenhat hetet a New York Times bestsellerlistájának élén. Egy olyan hang szólal meg benne, amelyet még sosem hallottunk: fehéren izzó és elsöprő erejű. Egyszerre szilaj, mókás, izgalmas és mélyen modern.
Tizenkét feledhetetlen figura igyekszik az oaklandi pow-wow-ra, az észak-amerikai indiánok nagy összejövetelére, hogy aztán azon a sorsszerű napon mindannyiuk élete összekapcsolódjon.
Költői és ádáz könyv, tele elektromos feszültséggel. Minden egyes lapja egy robbanás erejével ér fel. Sodró lendületű többgenerációs történet, az erőszak és a gyógyulás, az emlékezés és az önazonosság regénye. Egyszerűen az a végzete, hogy klasszikussá váljon.

NEW YORK TIMES BESTSELLER
„Az év legütősebb, legfelkavaróbb első regénye.” – Entertainment Weekly
„Rendkívüli, úttörő alkotás.” – The New York Times
„Briliáns… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2018

A következő kiadói sorozatban jelent meg: KULT Könyvek

>!
XXI. Század, Budapest, 2019
320 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155915864 · Fordította: Pék Zoltán
>!
XXI. Század, Budapest, 2019
320 oldal · ISBN: 9786155915871 · Fordította: Pék Zoltán

Enciklopédia 14


Kedvencelte 2

Most olvassa 4

Várólistára tette 82

Kívánságlistára tette 100

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
Csabi P
Tommy Orange: Sehonnai

Nekem valahogy kimaradtak az indiános könyvek. Se Cooper, se May, se semmi. Nem mintha nem érdekelt volna a téma, hisz az összes Winnetous, Old Shatterhandos, Gojko Mitices filmet láttam, de a könyvek hidegen hagytak. Végül is csupa hazugság volt bennük, én inkább Verne „hazugságait” olvastam akkoriban. Orange viszont nem mesél, ő a kemény igazságot írta meg a városi indiánok életéről. Vagyis mit beszélek, dehogynem mesél, mást sem tesz, hisz maga írja a regényben az egyik szereplő szájába adva: „… a világ történetekből áll, semmi másból, csak történetekből, és a történetekről szóló történetekből.”
Mindenekelőtt azonban sort kerít egy érzelmektől duzzadó előszóra, amiben némi áttekintést ad az indián történelemről, esszenciáját adva népe szenvedésének. Fölöslegesnek érzem ezt egy regény bevezetőjeként, a regény arra való, hogy ezeket a dolgokat feloldja benne az író, nem kell programbeszéddel irányba állítani az olvasót, szerintem. De azoknak, akik még nem hallottak az indiánokról, ez mindenképp hasznos.

Orange egy jól ismert narratívát alkalmaz a regényben, kiválaszt egy nagy eseményt, majd megalkot 12 szereplőt (máshol ezt írják, én nem tudtam őket összeszámolni), elkezdi felépíteni a történetüket, ami aztán a végső eseményben összefut. Érdekes, hogy egy indián író épp egy ilyen westernre hajazó történetet kerekített; a hős(ök) útja a végső, nagy leszámolásig. Ha már hős, most vagy az van, hogy túl sokan voltak (12 dühös ember, már megint egy amerikai fehér toposz), vagy rövid volt ez a regény. A szereplők közül senki sem emelkedik ki, nincs főszereplő, a váltakozó fejezetekben pedig túl ritkán kerül sor egy-egy szereplőre, így könnyű őket összekeverni, elveszteni az arcukat. Persze átlagon felüli memóriával ez nem probléma.

Hogy milyenek ezek az indiánok? Pont olyanok, mint a fehérek. Zabigyereket szülnek és elhagyják, részegesek, betegesek, a fiatalok a számítógép előtt kockulnak, némelyik azt sem tudja magáról, hogy indián. Na ja, hát senki sem születik tollal a fején. spoiler Az egyetlen módjuk az identitásuk megőrzésére a hagyományőrzés. Ennek fő eseménye az éves pow-wow, egy nagy, táncos, zenés fesztivál, vásár, olyasmi, mint Tusványos, csak nem beszél a Trump. Ez a zárófejezet, itt futnak össze a szereplők, történik, ami történik, csak azt nem értem, hogy miért. Túlságosan hmmm… hogy is mondjam, hogy ne spoilerezzek… intenzív ez a vég ahhoz képest, hogy végül is hétköznapi sorsokat ismerünk meg. A hétköznapi életek hétköznapi véget érnek. Orange-nál ez túl bombasztikusra sikerült, persze ne feledjük, ő történeteket mesél, annak a végére meg kell valami csattanó. Másrészt viszont néhány szál nem lett elvarrva, ami történetmesélésnél csúnya dolog.

Összességében mégis olvasásra ajánlom a könyvet, egyrészt a témája kuriózum, másrészt Orange tehetséges író, jók a mondatai, jó a ritmusérzéke, olvastatja magát a könyv, legfeljebb azt ajánlom, hogy kezdj el jegyzetelni a szereplőkről, hogy be tudd őket azonosítani, ha száz oldal múlva felbukkannak.

>!
marcipáncica P
Tommy Orange: Sehonnai

Orange regényének fő témája, a modern városi indiánok hétköznapjainak bemutatása és az ő hangjuk megörökítése egyfelől érezhetően nagyon személyes, a szerző számára rendkívül fontos, másfelől rendkívül ambiciózus és grandiózus kihívás, ami nagyon könnyen fordulhatott volna giccses, vádaskodó, vagy szimplán csak lapos és sztereotípiákra játszó zűrzavarrá, de szerencsére a regény minden, csak nem ez.

A tizenkét kvázi egyenrangú főszereplő gyorsan váltakozó nézőpontfejezeteiből előtűnő történetek a regény elején egészen úgy hatottak, mintha különálló novellaként léteznének egy közös univerzumban, és párhuzamosan tartanának a egy közös cél – az oaklandi pow-wow – felé, azonban elég hamar körvonalazódik, hogy ezek az életek, események sokkal több helyen kapcsolódnak egymáshoz. Karakterei, bár egyikükre sem jut kifejezetten sok idő, mégis nagyon különböző, egymástól élénken elkülönülő személyiségek, érdekes háttérrel és cselekményszállal – ha nem is mindannyiuk, de legtöbbjük talán önállóan is elvitt volna egy regényt a hátán a saját élettörténetével. Orange karakterei emberi, esendő szereplők, egyikük sem kifejezetten „jó” vagy „rossz”, leginkább egy morális szürke zónában helyezkednek el – az már más kérdés, hogy önnön hibájukból, vagy a származásuk, családi hátterük bélyegeként kerültek-e ide. Szerencsére nem éreztem úgy, hogy Orange kifejezetten mártírokat szeretett volna csinálni szereplőiből, inkább bemutatott élethelyzeteket, hagyta az ok-okozati összefüggéseket maguktól feltárulni.

Maga a cselekményvezetés kifejezetten profi, a szerző ügyesen vezetgette végig a szálakat úgy, hogy a feszültség és az érdeklődés fennmaradjon, és közben a történet mögöttes tartalma se essen áldozatul. A történet ívét egyedül a prológus és a közjáték esszé jellegű részei törik meg, amik talán egy kicsit idegennek és hatásvadásznak tűnnek, de érzésem szerint ezekkel a pluszokkal együtt működött olyan jól a könyv, ahogy. Mert jól működött, a kisebb gyengeségei ellenére is, Orange stílusa olvasmányos, megragadó, kifejezetten hétköznapi, „egyszerű” nyelvezettel dolgozik, ami mégis erőteljes és impozáns, és néhol kifejezetten gyönyörű képeket használ.

Orange regénye kifejezetten fontos témákat jár körbe, amik nem csupán az amerikai őslakosokat érintik, a kábítószer- és alkoholfüggőség, a családok szétszakadása, a nincstelenség, otthontalanság, a társadalomból elszakadás problémái örök kérdések, de ezeket sikerül egy újabb megvilágításból, egyéni összefüggések során feltárnia, amitől a regény egésze nagyon hitelessé válik.

Igazán egyedüli negatívumnak csak azt rónám fel, hogy a könyv második felében a szálak túlságosan is egymásba kuszálódnak, amit tovább bonyolít, hogy időben (több évtizedben) is ugrál a cselekmény, amikre csak halvány utalások esnek (vagy annak nem halvány, aki tudja hogy Alcatraz megszállása mikor történt, de most már legalább én is tudom), illetve némelyik kapcsolódás és bonyolítás már kezdett szappanoperás családfákat eredményezni.
Ez szerencsére sokat nem von le a könyv érdemeiből, a Sehonnai egy kiváló debütáló regény, ami sikeresen elkerülte a demagóg kinyilatkoztatásokat, az indián őslakosok kultúráját (illetve annak mai nyomát) ügyesen építette bele egy kifejezett modern történetbe, és tárt fel fontos társadalmi problémákat, miközben egyedi, színes és érdekes szereplőgárdát alkotott meg.

>!
Amadea
Tommy Orange: Sehonnai

Egyáltalán nem akartam ezt a könyvet megvenni, de még a Könyvfeszten teljesen elveszejtettek a 21. Század kiadó standjánál, és ha összeszedtem négy tetszőleges könyvet, csak nyolcezer forintot kellett fizetnem, szerintem nálam erősebb emberek is meginogtak volna.

Amennyi érdemi információt kihámoztam a fülszövegből, az alapján nekem való könyvnek tűnt a Sehonnai; meglepő módon Lucia Berlin Bejárónők kézikönyve c. kötete jutott róla eszembe: rövid, akár pár oldalas bepillantások különböző emberek életébe, akiknek egy vagy több ponton összekapcsolódik az élete, a háttérben az elképesztő nyomorúsággal, a kilátástalansággal, hogy képtelenség kijutni ebből a közegből, minden fogcsikorgató erőlködés dacára. Azoknak pedig, akiknek sikerült a felszínre kapaszkodni, ott a gyökértelenség, a sehová nem tartozás anyátlanító érzése: ki vagyok én? Hova tartozom? kérdezik az indián-fehér félvérek. Kék (korábbi nevén Crystal) fehérnek érzi magát, úgy is nevelkedett, a környezete mégis barna bőrűként kezelte, de hiába kapott indián nevet és próbál ehhez a közösséghez kapcsolódni, nem találja a helyét. Edwin a lediplomázása után (az övé az egyik legerősebb fejezet) három évig depressziózik a számítógép előtt, az apjáról nem tud semmit, az információ égető hiánya taszítja a tehetetlenségbe – minden ember tudni akarja, honnan származik, kik az elődei, mivel foglalkoztak. Még ha nem is csapja fejbe a felismerés, hogy igen, ez én vagyok, a kirakós hiányzó darabja a helyére kerül és az ember nem érzi magát hitvány imágónak, ahogy Orvil szorong indiánjelmezben a tükör előtt, hogy valójában nem igazi indián, csak valaki, aki felvett egy indián jelmezt.

4 hozzászólás
>!
robinson P
Tommy Orange: Sehonnai

Tommy Orange bemutatkozó regényében összetett kérdéseket vet fel, emlékezetes karakterekkel. Fejezetei lényegre törőek, rövid és gyorsan olvasható történetekről mesélnek.
Megismerjük ennek a dicsőséges közösségnek szereplőit, életét, múltját és szent hagyományait.

https://gaboolvas.blogspot.com/2019/06/sehonnai.html

>!
Baráth_Zsuzsanna P
Tommy Orange: Sehonnai

Eléggé szíven tudja ütni az olvasót, amikor szembesül vele, hogy gyerekkorának hősei, a nemes indiánok milyen problémákkal küzdenek a valóságban napjaink Amerikájában. Mert azt ugye tudjuk, hogy milyen csúnyán bántak az őslakosokkal annak idején (indián háborúk, rezervátumok, stb), arról azonban nem sokat hallani, hogy a városi lét milyen nehézségeket tartogat számukra, hogyan küzdenek meg az alkohollal, a droggal és hogyan tudják megtartani őseik kultúráját, miközben nagyvárosi életet élnek. Ez utóbbi szempontból nagyon fontos számukra a pow-wow, vagyis egy olyan indián összejövetel, amelyen tánccal és közös programokkal erősítik összetartozásukat. Azonban ne számítsunk átlagos folklór műsorra, egy kőkemény drámáról van szó, amelynek szálai itt érnek össze, egy meglehetősen véres kimenetelbe torkollva. Kőkemény, nem megúszós első könyvről van szó, amelynek megvannak ugyan maga kis hibái, azonban apró szilánkokra zúzza az olvasó lelkét. Mert a szerző úgy beszél népének (ő maga az oklahamai csejen és arapahó törzsek bejegyzett tagja) tragikus sorsáról, hogy nem viszi túlzásba a fájó múlt felhánytorgatását, inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy mennyire a fontos az, hogy az indiánok megismerjék saját kultúrájukat, identitásukat, mert enélkül teljesen elvesznek a nagyvárosi forgatagban. Mert milyen fogódzót talál magának az a fiatal, aki belevész a technikai kütyük érdekes, ámde lélektelen világába, vagy megpróbál kilépni a drogok nyújtotta talmi vigaszokból és hosszan lehetne folytatni a sort. Több generáció tragikus sorsát kísérhetjük figyelemmel, akiknek különböző okokból ugyan, de félresiklott az élete, családok szakadtak szét, végig kellett nézniük szeretteik erőszakos halálát és akkor a családon belüli erőszakról még nem is beszéltem. Nyomasztó könyv ez, amelyben ott sír az őslakosok minden fájdalma, és amelyben nincs esély a happy endre. Mégis van remény a szebb jövőre, nem reménytelenül pesszimista dráma ez, azonban összességében mégis padlóra küldi az olvasó kis lelkét.
A teljes kritika itt olvasható:
https://smokingbarrels.blog.hu/2019/06/14/konyvkritika_…

>!
Belle_Maundrell 
Tommy Orange: Sehonnai

Nem sok közöm volt eddig a szó hagyományos értelmében vett indiános könyvekhez, talán csak Az utolsó mohikánt olvastam, és azért sem voltam oda. Viszont a Sehonnai azonnal felkeltette az érdeklődésemet, és egy igazán különleges történettel ajándékozott meg.
Megrázó és végtelenül lelombozó volt szembesülni azzal a reménytelenséggel és csüggedtséggel, ami a mai indián közösséget jellemzi, hogy szeretnék megőrizni a hagyományaikat és a történeteiket, és úgy a társadalom teljes jogú tagjaként élni, de még az is kirekesztéssel szembesül, akinek diplomája van, vagy éppen önmagára sem tekint indiánként, mert örökbefogadták. Tényleg mindenki olyan gyökérvesztett és sehonnai volt, ami ironikus és szomorú, hiszen az őseik már ezer éve ott voltak, mire az átlagamerikaiak ősei megérkeztek, hogy szépen kiirtsák őket. A gyarmatosítás nagyon-nagyon csúnya dolog. Amit az indiánokkal tettek, az meg egyenesen undorító.
Nekem mindig az jutott eszembe jözben, hogy milyen igaza volt Wednesday-nek az Addams Family 2-ben, amikor az indiánok jövőjéről/jelenéről beszélt a tábori színdarabban.
Jó ötlet volt, hogy egy nagy indián esemény, az oaklandi pow-wow körül forgott a cselekmény és ez fogta össze a sok-sok szereplőt. Meg néhányukat mindenféle bonyolult kapcsolat is. Egyelőre nem foglalok határozott állást azzal kapcsolatban, hogy több mint tíz ember életébe nyerünk bepillantást, mert egyrészt jó ilyen sokféle személyiséggel és élettel szembesülni, másrészt viszont néha kicsit nehéz volt őket megkülönböztetni, akik nem voltak különösebben maradandók, azokat könnyen kevertem.
A rövid, villanásnyi fejezetek hatásosak, egyszer sem unatkoztam, és tetszett, hogy a sok különböző, valamilyen téren mégis azonos személyiség története ad egy nagy egész képet arról, hogyan élnek ma az amerikai őslakosok.
Nagyon szerettem az író stílusát, egyszerre költői és nyers, de olyan finomak az átmenetek a kettő között, hogy nincsenek éles váltások. Érezni lehet a személyes érintettséget, hogy a szerző tényleg tudja, miről ír, és hogy mennyire fontos neki ez a téma. Mégsem lesz szájbarágós vagy propagandaszerű, egyszerűen csak leírja a kiábrándító valóságot, amivel valószínűleg ő maga is szembesülhetett.
Csak a vége nem tetszett, persze sejteni lehetett, hogy ez lesz, elég sok utalást tesznek rá, de valahogy nem illett a korábbi atmoszférához, a hétköznapi emberek meséihez. Persze a pow-wow minden szempontból a történet csúcsa, de mégis túl drasztikusnak tűnt ez a befejezés. Inkább olyan akciófilmes volt. spoiler. És nagyon zavar, hogy sokukról nem tudjuk meg, hogy mi történt velük. spoiler
Első könyvnek mindenesetre nagyon biztató, én szívesen olvasnék még valamit Tommy Orange tollából a jövőben.
Jók ezek a KULT könyvek, még sosem okoztak csalódast. Meg hát szépek is, ahogy azt mindegyiknél kinyilatkoztatom.

>!
egy_ember
Tommy Orange: Sehonnai

Jó kis debütáló regény, de pont azt érzem rajta, hogy debütáló, és nagyon meg akarta mutatni. Egy kicsit túlgondolkodta, és ettől vesztett az erejéből.

>!
Ravenstein
Tommy Orange: Sehonnai

Ha majd nem leszek ennyire szomorú és dühös írok egy jó értékelést.

>!
ervinke73
Tommy Orange: Sehonnai

Egyszer láttam egy horgászfilmet, Észak-Amerikában legyezve pecáltak csukára. A horgászok őslakosokkal is megismerkedtek, jó fejek voltak, mindig vidámak és pocsolya részegek. Még a nők is. Az döbbenetesebb volt.


Népszerű idézetek

>!
Bélabá P

– Mennyi időd van még?
– Nem nekünk van időnk, öcskös, nem a miénk az idő, hanem mi vagyunk az időé. Úgy tart bennünket a szájában, akár a bagoly a mezei egeret.

45. oldal

Kapcsolódó szócikkek: idő
>!
Csabi P

Azt mondta, hogy a világ történetekből áll, semmi másból, csak történetekből, és a történetekről szóló történetekből.

69. oldal

Kapcsolódó szócikkek: történet
>!
Csabi P

A lökhárítónk és a hátsó ablakaink tele vannak olyan indiános matricákkal, hogy Még itt vagyunk és A másik járművem egy harci póni és Hogyne lehetne bízni a kormányban, csak kérdezz meg egy indiánt!; Custernek kijárt; Nem az őseinktől örököljük a földet, a gyerekeinktől kapjuk kölcsön; 1492 óta harcolunk a terrorizmus ellen; és A lányom nem jelessel végzett, de jeles énekes. Vannak Schimmel-nővérek matricák, navahó nemzet matricák, csiroki nemzet matricák, vannak antennákra szigszalagozott Nem Várhat Tovább és Amerikai Indián Mozgalom zászlók. Vannak álomfogók és apró mokaszinok, visszapillantókról lógó tollas és gyöngyös mütyürök.

153. oldal

Kapcsolódó szócikkek: indián
>!
Bélabá P

Ki nem állhatja, hogy manapság a fiatalok mivé válhatnak. Tutujgatott csecsemő az összes, nem maradt bennük bőrszín, keménység. Az egész nincs rendjén. Az, hogy állandóan ott világít az arcukon a telefon, hogy túl gyorsan pötyögnek a telefonon, hogy a ruhájukból nem derül ki, nő vagy férfi, hogy túlzásba viszik a politikai korrektséget és szelídek, de közben hiányzik belőlük a társasági alkalmazkodás, a régimódi illem és udvariasság.

94. oldal

>!
shadowhunter1975 P

Ha sötét idők jönnek,
Lesz még éneklés?
Igen, lesz még éneklés,
Mert sötét idők jönnek.
BERTOLD BRECHT

7. oldal, Előszó (XXI. század, 2019)

>!
Egyhétköznapilány P

Az emlékek vagyunk, amikre nem emlékszünk, amik bennünk élnek, amiket érzünk, amik énekre, táncra és imára késztetnek.

>!
Belle_Maundrell 

– Csak mondom. Az internet sok mindent nyújthat, de olyan honlap sose lesz, ami pótolja anyád társaságát.

89. oldal

Kapcsolódó szócikkek: anya · internet
>!
Belle_Maundrell 

Az a baj a hittel, hogy eleve azt is hinned kell, hogy a hit majd segít, hinned kell a hitben.

73. oldal

Kapcsolódó szócikkek: hit
>!
Egyhétköznapilány P

… A háborút nem hagyhatod ott, ha már egyszer benne voltál, csak kordában tarthatod…

14. oldal

>!
Egyhétköznapilány P

Mérföldekről jöttünk. Éveken, nemzedékeken, életeken át jöttünk, imádság és kézzel szőtt ruhák rétegeibe bugyolálva, ami gyöngydíszes és összevarrt, tollas, áldott és átkozott.

153. oldal


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Ruby Saw: A rezervátum titka
Sherman Alexie: Junior
Charles Frazier: A tizenhárom hold
Laura Ingalls Wilder: Kicsi ház a prérin
Kevin Hearne: Tricked – Átverve
Kenneth Roberts: Északnyugati átjáró
Noah Gordon: Sámán
James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán
Heather Graham: A szökevény