Négyesút 92% 26 csillagozás

Kiváló, a hagyományos sémákat teljesen felborító családregény Finnországból, ahol több generáció asszonyai közül az 1895-ben tanult bábaként munkába álló dédanya a legfüggetlenebb, legönállóbb egyéniség, maga a megzabolázhatatlan női őserő, és bár lánya és lányunokái megpróbálkoznak később a lágyabb női szerepekkel is, ezekben igazán kiteljesedni csak a kívülről érkezett lány, a fiú unoka felesége tud majd.
A szerző egyik kezével mázsás sorstragédiákat dobál, a másikkal pedig lenyűgöző hétköznapi életképeket fest, és talán attól kerül tökéletes egyensúlyba a történet, hogy a sok-sok apró mozzanat és jelkép hol sűríti, hol oldja az éppen aktuális dráma sokkját, mikor melyikre van éppen szükség.
Egy haldoklási és egy szülési jelenettel indul a regény, egyik súlyosabb, mint a másik, de ugyanolyan emlékezetesek a maga módján azok a fejezetek is, amikor a halál közelségét érző idős asszony utoljára erőre kap és szenvedélyes örömmel veti magát a palacsinta evésbe, amikor a házasságon kívül született kislány egy leégett ház romjai között kotorászik, és nem tudja, hogy az ő apja pusztult el abban a tűzben, vagy a meny és az anyós kettőse, akik békétlenül éltek egy fedél alatt negyven évig, és aztán a fiatalabb nő mégis megmossa a véghez közeledő idősebb hátát.
A kötet rendkívül sűrű és sokrétű, érintőlegesen megjelenik benne a háború és a kitelepítés, Finnország újjáépülése és technikai fejlődése közel száz év alatt, és szinte a semmiből kúszik elő egy tépelődő, önmagával meghasonló LMBTQ szál is, ami egyre hangsúlyosabbá válik.
Négy nézőpontból ismerhetjük meg a család sorsát, minden érintett esetében maradnak titkok és hézagok, amit aztán a következő színre lépő történeteiből egészíthetünk ki, az első jelenet pedig kulcs a nagy egészhez, és még sokszor vissza kell hozzá lapozni, amire minden részletében megértjük.
Igazi északi irodalom, tömör, minimalista, lényegre törő, felkavaró – ezúttal egy remek finn szerzőtől.

Négy generáció életének útjai, száz évnyi mese a hófödte finn vidékről.

Pillanatképek egy olyan faluból, amely a fővárostól 800 km-re északra fekszik és ahol az évi középhőmérséklet 0 fok.

Az író, Tommi Kinnunen gyermekkorának helyszínén járunk, ahol a zord időjárási körülmények miatt az ott élők a túlélésre rendezkedtek be, ahol nem volt helye és ideje az érzelmeken, érzéseken rágódni.

A Négyesút a kortárs finn szépirodalom egyik remekműve.

Magával ragadó családregény karizmatikus, erős nőkről és egy igazán mély érzésű férfiról, akik mindannyian hiába keresik a boldogságot. Mind a négyükben közös, hogy bizonyos értelemben véve rossz korba születtek, megelőzték saját koruk eszméit, társadalmi normáit, így egész életüket végig kíséri a kirekesztettség és meg nem értettség érzése.

Maria, az öntudatos és szókimondó szülésznő, aki tudatosan és büszkén vállalja a lányanya szerepét és önerőből biztosítja a családja megélhetését egy férfiak uralta világban. A lánya, Lahju, aki nő létére fényképésznek tanul és egész életében képtelen kimutatni a szeretetét férje iránt. Kaarina a meny, aki 40 évig szinte szó nélkül tűri anyósa kegyetlenkedéseit és végül, de nem utolsósorban Onni, a tökéletes apa, háborús hős és ezermester, aki soha nem élheti át a beteljesült szerelem napjait.

Négy kacskaringós életút, amelyek néha, a hatalmas családi házban keresztezik egymást. Egy olyan házban, ahol az elnémult családtagok egymástól és a világtól is elszigetelten, szomorú vágyakozásban élnek.

Száz év sok kis mozaikban, születések és halálok, kitelepítés, háború, újrakezdés, álmok és remények.

Tommi Kinnunen lenyűgöző képi világot teremtő művében – akárcsak a családtagok között – főként az a fontos, ami a sorok között van. Négy különböző nézőpontból, apró kis képekből összeillesztgetve ismerjük meg ennek a családnak a sorsát, ahol a perspektívák változása ugyanazt az élethelyzetet teljesen más fényszögből láttatják.

Bár az élettörténetek fokozatosan összefonódnak, de az író hézagokat hagyva a család történetében az olvasóra bízza a végső ítéletet.

Az első fejezetét érdemes újra olvasni az utolsó sorokat követően, mert egészen más megvilágításba helyezi a szereplők motivációit és talán választ kaphatunk néhány kérdésre.

Köszönöm @szadrienn és @Petiko, hogy felhívtátok a figyelmemet erre a könyvre. Magam sem tehetek mást, mint hogy szívből ajánljam ezt a finn „sagát” mindenkinek.

„Az a szokás, hogy a férfi keresi a pénzt és épít házat. Csak nálunk már kész a ház, és az asszony maga keresi meg a kenyerét.” – mondja közvetlenül az esküvő előtt Maria, az anyós vejének, Onninak.
Ezek a nők – anya és lánya – valóban nem szorulnak támaszra: el tudják tartani saját magukat (egyikük ráadásul nem tipikusan női mesterséget választ), figyelemmel kísérik és használják a technikai újdonságokat, építkeznek, egyedül vállalnak gyereket. Mindezt a 20. század első felében, egy kis finn településen teszik, és nem úgy tűnik, mintha viselkedésükkel rosszallást váltanának ki (kíváncsi lennék, hogy a valóságban is ilyen toleránsak voltak-e akkoriban ezek a közösségek). A lány, Lahja idővel mégis szerez magának egy férjet, hogy meglegyen mindene, ami a társadalmi beilleszkedéshez kell – „Csak más sorrendben, mint a többieknél. Mit számít az?” – mondja erre Maria. Sejthetjük, hogy ilyen nők mellett Onninak nem lesz könnyű labdába rúgnia…
Rengeteg a titok, a ki nem mondottság, az elrejtett tárgy ebben a regényben, és puzzle-szerűen állnak össze az információk, a valódi motivációk, ahogy egymás után belehelyezkedünk a család négy tagjának szemszögébe. Ez a felépítés kissé szövevényessé teszi a történetet, ugyanúgy folyamatosan épül, átépül és toldozódik-foldozódik, mint hőseink otthona.
Nagyon különleges regény, az első fejezetet leszámítva bármikor újraolvasnám.

Utak kereszteződése földrajzi értelemben és életekre vonatkozóan is. Utóbbiakat ugyanazon család négy tagja külön-külön meséli el. Az egyes fejezeteken belül a cselekmények nagy időbeni ugrásokkal haladnak előre, a hiányokat később egy másik szereplő narrációja tölti ki. A szokatlan felépítés végig fenntartja a figyelmet, az életek darabkáit újra és újra össze kell rakni. A hangsúly az emberi sorsokon van, a világtörténelmi események csak keretezik a történetet.

A könyv hangulata nyomott, szomorúsággal, dühhel, csalódásokkal, elfojtott vágyakkal és indulatokkal teli. A finn író kiváló érzékekkel ragadja meg az érzelmi kitörések és elfojtások pillanatait, egy egészen apró, hétköznapi cselekvésbe ágyazottan, vagy éppen egy sorsfordító döntésként. A legerősebb képek az életük végén lévő öregek (anyák, nagyanyák) és az új generációk közti erősen hullámzó, feszültségekkel teli érzelmekhez kapcsolódnak, helyenként számomra nagyon megindítóan. (Az utolsó rész témája kissé meglepett, a fülszöveg alapján nem számítottam rá).

Finoman cizellált, minden mesterkéltséget nélkülöző, remek próza!

Van az északi regényírásnak, fotózásnak és filmkészítésnek egy sajátos módja, de talán a festészetnek, sőt az építészetnek is, ahogy az alkotó a mindennapi élet nyers anyagával dolgozik. Azt látjuk, ami van, a dolgok önmagukért, de nem csak önmagukról beszélnek. Érzelmekről nem sok szó esik északon, és ha kérdések vannak is, mégsem hangzanak el. Nincs panaszkodás, jajgatást nem hallani, északon semmi hiszti. Az indulatok ettől még errefelé is dúsak, az érzelmek emberiek, tehát vannak, hullámoznak, meghatároznak, mozgatnak, de ezek csak a naturalista ábrázolás által tárulnak fel, amikor a szikár valóság csillogni kezd, mert észrevesszük, ami van. És ami van, az nem mindig rossz.

Hamar befaltam ezt a szomorú családregényt, egy évszázad négy képben történetet. Nemrég olvastam pont Olga Tokarczuk regényét az Őskor és más időket, egy kicsit annak a finn testvére ez. Csak ott idők vannak itt meg utak. A téma ugyanaz. Még a földbe vájt ideiglenes szállások is, és az emberi történetek.
Tetszett a stílusa.
(Eddig nagyon bejöttek, amiket a L'Harmattan kiadótól olvastam, egy kivételével, de ez jó arány)

A könyvet olvasva olyan érzésem volt, mintha egy családi fotóalbumban lapozgattam volna.
Kicsit szokatlan volt, nem ilyen regényt vártam, hanem olyat, ami a család mindennapjaiba is betekintést nyújt, nemcsak bizonyos állomásokat mutat meg belőle. 101 év története 276 oldalon kifejtve nekem nem elég alapos.
Az viszont nagyon tetszett, hogy bizonyos eseményeket több szemszögből is láthattam, bár így nehezebb volt igazságot tenni a szereplők között.
Négy szereplő közül csak az egyikhez tudtam közel kerülni, Kaarinához.