Az ​emlékek látnak 9 csillagozás

Őszinte és igazi volt ez a könyv és ezek a novellák. A fél pontot azért éreztem levonandónak, mert imádtam ugyan a történeteket, és teljesen benne voltam én is (az iskolában, a könyvtárban, stb.) a gyerek Tomas mellett, de mégis az volt az érzésem, hogy egy nagy mozaikképből ez csak néhány mozaikdarab. Valahogy hiányérzetem volt. Nyilván egy ekkora kis kötetben nem fér bele egy fiatal élet folyamatos bemutatása, mégis hiányérzetem volt.
De azt a négy és fél csillagot nagyon megérdemelte. Nemcsak a szerző gyerekkorát mutatja be – minden novella egy-egy felbukkanó, régi emlék; hanem korrajz is a harmincas-negyvenes évekről.

[négy különc tengeri csiga]

8 rövid kis írás 40 oldalon… önéletrajzi elbeszéléseket ígér a hátoldal, szemérmes ember lehet… vagy már mindent megírt a versekben?

Emlékeim
Fordított távcsővel néz vissza gyermekkorára (szül. 1931-ben), legelső saját emlékeit keresi – sajátot, mert ugye több emlékünket úgy vésik belénk mások elbeszélései. Anyja tanítónő, elvált. (Apját csak karácsonykor látta, ő tengerész volt a háborúban.) Az első jóbarátja a nagyapja, aki révkalauz volt…
A továbbiakban: megemlékezés egy kedves cselédjükről, egykori szomszédaikról (innen lett is egy sörös idézetem…), hogy írás helyett – ötévesen megtanult írni – egy ideig még inkább rajzolni szeretett, s végül: hogy elveszett egy iskolai hangversenyen, de egyedül is hazatalált a sötét Stockholmban. Eddig bájos, de semmi rendkívüli.

Múzeumok
A kisfiú Tomas a mozdonyokba, majd az állatvilágba szeret bele, szorgos rovargyűjtő lesz. „Rádöbbentem, hogy él talpunk alatt a föld, hogy van egy végtelen, gazdag, kúszó-mászó-röpködő világ, amely ránk sem hederít.” (p15.) A „féregsereget” ma is őrzi. „Mintha csak sorára várna.” – zárja a fejezetet.

Népiskola
„Mikor egy iskolatársamat nevelőintézetbe küldték, s az elveszett fiú egy év múlva visszatért, úgy néztük, mint aki feltámadt halottaiból.” (p17.)
Kedvence az iskolából a szertár. Azt írja, csupa olyan dolgok érdekelték, ami a korabeli fiúkat sosem, pl. tengeri élővilág – de ez inkább a zömmel munkásgyerekekből álló osztályáról árulkodik, mert szerinte ez egy kiskamasznál természetes dolog. Tomas mindig különcnek érezte magét, pedig menekült ebből a skatulyából.
Sosem érte semmi inzultus, kivéve persze a soros verekedőt, amilyen fiút minden osztályba sorsolnak egyet – a „bikanyakú Hasse” rendszeresen földhöz vágta, de amikor teljesen kiveszett Tomasból az ellenállás, a rongybabától már elment a kedve…

A háború
9 évesen legkedvesebb „képeskönyve” a háborús falitérkép lesz: „a nyilak mind mélyebben fúródtak Franciaország oldalába”, a mélytányér az angol rohamsisakra emlékezteti. Mikor esténként hazavonatoznak anyjával, mindig elővetet vele egy angol érdekeltségű hírlapot, hogy mutassa, „kinek drukkolnak.”

A könyvtár
„A >Medborgarhuset< a negyvenes években épült. Nagy, kocka alakú épület Stockholm déli felének kellős közepén. Afféle kultúrcentrum. Világos, modern, funkcionalista műremek – alig ötperces gyalogút volt tőlünk.”
Ti kiolvastátok a "nagy Brehm-et gyerekmént? Mert ő igen! Akart persze mást is, amit nem engedtek kivenni, mert még gyerek volt – ne pajzán irodalomra gondoljunk, csupán elemi természettudományra, politikára, egyszerűen nem engedték be a felnőtt olvasóterembe. „Tehetetlen düh fogott el. Akadékoskodó vénkisasszony!” (p23-24.) Végül anyai nagybátyja, Elof adja oda a 11 éves kamasznak felnőtt olvasójegyét…
„A Geográfia mágnesként hatott a fantáziámra. Talán legesleginkább a hosszú Afrika-polc. (…) Több könyvet ott helyben, a polcok közt állva olvastam ki.” (p25.)

Polgári iskola
Akár filmen is láthatjuk Tranströmert: iskolájukban ekkoriban forgatták a Hajsza c. filmet. [Több adatot nem ad meg róla.] Ez még a pofozható diákok korszaka, maga Tranströmer is kapott pár pofont, mikor otthon hagyta egy könyvét, egy rossz szava sincs az esetről, ellenben elcsámcsog a tanerő hisztérikusabb alakjain. A tantermet színpadként élte meg, melyen mindenki játszott valamiféle szerepet. Tranströmer reáliákból volt jó, és hosszú dolgozatai miatt „villámtollúként, a szavak sztahanovistájaként” emlegették.. Ami érdekes, tekintve hogy költői életműve alig pár tucat oldalnyit tesz ki.

Exorcizmus
Eddig talán nem dicsértem a stílusét, de itt kezd felmelegedni a papír az ólombetűk alatt, ahogy – még mindig – kamaszként ráébred a világ valóságára, ami nem csak mozi már, hanem elkezdi érezni a bőrén is.
„Pár évvel korábban még arról ábrándoztam, hogy felfedező leszek. Most olyan fehér folthoz értem, melyet tényleg nem kívántam kikutatni. Felfedeztem egy gonosz erőt. Helyesebben: a gonosz erő fedezett fel engem.
(Nemrég olvastam néhány tizenévesről, akiknek minden életkedve elment az AIDS terjedése hallatán. Ők megértettek volna.)”
A megoldás sem ment könnyen: „Hiányzott belőlem a hit bizalma (…) Az ima helyett hát a muzsikához menekültem. Ördögűzésnek. Akkor kezdtem amúgy igazán kalapálni a zongorán.” (p37.)

A latin
Kecskebak gúnynevű latintanára keze alatt kezd el irkálni, s nem mellesleg lesz tudora a költészetnek. [Nagyszerű fordítónk itt megajándékoz bennünket egy fura szóval: versformákat sorolva szerepel egy „szapfi” – talán Szapphói akart lenni? – p41.] Két verse, melyet alig hónapokkal az érettségi után írt, persze átdolgozta, bekerült az életművébe. Ezzel zárja sorait:
„Nem tudom, latintanárom valaha is felütötte-e első verseskötetemet.
Hogy miért éppen klasszikus versmértékkel kísérleteztem? Nem tudnám megmondani. Így adódott. Horatiust kortárs szerzőnek vettem, akár René Chart, Loerkét vagy Einar Malmot. Naiv gondolat volt, annyira naiv, hogy hogy szofisztikussá lett.”

Kérdés már csak ez maradt a végére: ha nem lenne Nobel-díjas szerző (a verseiért), érne-e valamit ez a kötet. Érzékeny írás, nem véletlen lett pszichológus, és nem érdektelen az sem, milyen volt egy huszadik század egy átlag skandináv (gyerek) szemével… Persze ezek lejegyzésekor már nem „átlag skandináv”, hanem egy híres író. Szóval hogyne, érne ez a kis kötet a Nobel nélkül is valamit, de mindenképpen kevesebbet. Ráadásul inkább csak egy nívósabb memoárkötet ez, visszamerengés a gyerekkorba, mintsem az (önéletrajzi) elbeszélés műfaji törvényei közt bevizsgálható szöveg.
(2011)

Szuggesztív, mélyen látó, (furcsán hangozhat, de:) őszinte, pontos és szép – és ez mind prózailag. Az egyetlen, viszont éppen ezen kiemelkedő erényei miatt jelentős hibája, hogy „törött könyv”. Nem egészen töredék – nem így mondanám –, de eltörött, befejezetlen – egész pontosan nincs megadva a kód, nem hordozza magában önnön magyarázatát annak, hogy miért így (ti. sehogy, avagy az időbeli emlékezés folyamatát egy időbeli, de időben egyébként nem hangsúlyos pontnál megszakítva) ér véget.

Mintha – leginkább – amolyan tragikus könyvnek lenne álcázva.

Pedig nem az, ahogy Tranströmer és az életműve sem (ami a költői nagyságát tekintve egyébként szinte különös, sőt, különc) tragikus. Olvasni őt meg aztán végképp nem az, hanem izgalmas és igen, olykor (lásd: http://moly.hu/konyvek/tomas-transtromer-117-vers) felemelő.

Vekonyka kotet ez, es mar egy ideje a polcomon porosodik, nem is ertem, miert nem kerult meg a kezembe. Talan furcsa valasztas, hogy Transtromertol pont egy ilyen kotettel kezdek, nem pedig versekkel, de nem vagyok nagy lirikus, igy sokszor kell egy kis impulzus, hogy kozelebb keruljek a szerzohoz, mielott belefognek a verseibe. Remek indito volt ez a konyv Transtromerhez. Naprol napra huztam a befejezest, egy-egy rovidke irast olvasva csak, mert nagyon elveztem, ahogy bepillantast enged a 30-40-es evek Stockholmjaba, a sajat gyerekkoraba. Hamarosan johetnek a versek. :)