A ​tangóénekes 76% 20 csillagozás

A tangóénekes tulajdonképp Buenos Aires regénye, és emellett adózás Jorge Luis Borges, az argentín költő ma is élő emléke előtt. A tulajdonképpeni keret-történet egy csodálatos hangú, de hemofiliás fiatalemberről szól. Egy fizikailag súlyosan sérültről, testi fogyatékos, de fantasztikus torkú és hangú énekesről, akit 2001-ben egy amerikai ösztöndíjas egyetemista a csodálatos hangot keresve kutat. Ez alatt bejárja keresztül-kasul az állandó építkezések és egyéb változások folyamatos sorát átélő megapoliszt, Buenos Airest, aminek különleges világát van hivatva bemutatni az írás.
Szerintem ez egy jócskán túlírt könyv lett. Az alapötlet és történet, a gondolatok összessége tán egy hosszabb novella, vagy kisregény méretére elégséges. Bár a felvázolt és kifejtett képek izgalmasak, valahogy nem tett rám olyan nagy hatást a bordélyokból származó, a szexet szimbolizáló tangó múltának és hagyományainak kutatása és ápolása…

Buenos Aires regénye.
Benne van, ami éppen történik (2001.), az is, ami régen történt, az is, ami Borges szerint történt vagy történhetett volna, az is, amit az emberek mondanak, hogy történik vagy történt. Mármint képzeletben vagy elmesélve.
Az utolsó oldalra ez került: Jean Franco és Richard Foley kivételével a regény minden szereplője a képzelet szülötte, azok is, akik valóságosnak látszanak. És idézve lett egy mondat két oldallal előtte: „A tudás csupán villámként villan fel. A szöveg az azt követő mennydörgések hosszú sora.” Szóval világos, hogy minden homályos. Buenos Airesben.

Rövid idő alatt másodszor jártam Buenos Airesben. Először Cortázarral (Sántaiskola), majd most T.E.Martinezzel, akinek a főszereplőjével, egy ösztöndíjas, külföldi egyetemistával a város híres tangóénekesének hangját keresve, kutatva bejártam a megapolisz terei, utcái, épületei közül olyan sokat, hogy a regény vége felé már az az irracionális képeztem támadt: valamelyest ismerem Buenos Airest. Persze hogyan is ismerhetném, hiszen a városra tán a legjellemzőbb a lakói számára is követhetetlen, szüntelen változások sora: bontások, építések, teljes negyedek eltűnése olyan felgyorsuló ütemben, hogy az utca neveket sem érdemes megjegyezni. Ez a követhetetlen, szüntelen – nemcsak az építészetben, infrastruktúrában jelenlevő – változás Buenos Aires.
Csoda-e, hogy a főszereplő mindenáron hallani akarja a tangóénekest, aki a tangó legősibb ritmusaiban, szövegeiben a múltat, az értékálló hagyományt őrzi, és míg énekel, az elillanó jelenben a múltból fontos állandóságot közvetíti. A hangjában benne lüktet az argentin lélek, szenvedély, szomorúság, szerelem, azok az értékek, amelyeket mindig újra felvet magából az idő.
Ez a testi fogyatékos, kivételes hangú férfi a dalaiban – lényének szélsőségeit megélve – integrálni tudja az egyszerűséget, a művészi erőt, az érzékenységet, az együttérzést, a múltat, a jelent, a test kiszolgáltatottságban is működő öntörvényű szabadság igényt és élményt, a szabadság megélésének képességét. A tangóénekes lelkének nem része a jövő. Nem vonzza sem hírnév, sem elismerés. Kizárólag a maga mércéjének akar megfelelni, amikor a legnagyobb argentin tangóénekest tekinti mértékadónak a tangóéneklésben. A maga értékrendjét követi, amikor Buenos Aires különböző pontjain – kerülve a nyilvánosságot, nem vágyva közönségre – azoknak énekel, akiknek már csak az emléke él, azoknak, akiknek közük volt a szabadsághoz. Ő a múlt hordozója. Ez az életszerepe. Így döntött, ezt az utat választotta. Introvertált művész, a megszállottságig magas minőségigényével, a hagyomány elkötelezett tiszteletével.
(A tangóénekesről hogyne jutott volna eszembe Cortázar Sántaiskolájának főszereplője, hisz az ő értékrendjében a szabadságot volt a legfontosabb érték, de nem tudta megélni, mert nem tudott döntetni, elköteleződni.)
Tetszett a regény témája, de miután letettem a kötetet, arra gondoltam, talán egy nagy novellában nagyobbat ütött volna a tangóénekes hangja, s mindaz, amit ez a hang hordozott.

Mindig érdekes ha egy idegen szemével nézünk valamit, Bruno Cadogan amerikai egyetemista kutatja a 20. század Buenos Airesét. A történetet átszövik a Jorge Luis Borges történetek, emlékek és helyszínek a világegyetemet magába rejtő Alefhez hasonlóan és a Julio Martel tangóénekes varázslatos hangján előadott dalok. Lenyűgöző, mint Gabriel García Márquez írásai.

Ennyi szenvedélyt egyetlen regényben!
Valóban benne van egész Buenos Aires. És sokkal több annál. Ebben a városban tényleg mindenki megőrül egy kicsit. És mindenkinek van egy különös története a múltjában. Van egy titka. Egy verse. Vagy éppenséggel egy tánca.
Sokat elárul a hangulatról az első oldalakon az egyik versidézet: „Őrizzétek az ajkatokat, hátha visszatérek. Isten veletek, édes, sosem volt szeretőim. Be kár, hogy nem szunnyadhattam soha karjaitok közt.”
Nagyon sajátos, nagyon elragadó, nagyon utaztató atmoszféra teremtődik ebben a kicsinyke könyvben, de ezen felül valahogyan mégis azt éreztem, hogy a történet kicsit kifejtetlen, egyenlőtlen, nem jut el, nem ér el hozzám annyira, amennyire kellene, vagy legalábbis amennyire én akartam. Hiába, nem minden egy bölcsész főszereplő. (:
A vége azért nagyok sok mindenért kárpótol. Hiszen tudjuk: „Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás. Nem helyzetekben élsz, hanem útközben.” (Márai Sándor: Füveskönyv)

U.i: A borítón levő táncospáron nagyon sokáig elidőzött a tekintetem, mert szerettem volna megfejteni, hogy a „nőalak” valóban nő-e. Hogy őszinte legyek, ezzel a könyv elolvasása után sem vagyok sokkal előrébb…

Nagyon szerettem ezt a könyvet.

Nehezemre esett végigolvasni, de szükség volt rá egy kihíváshoz, így nem volt más választásom.
Érdekes könyv lehetne, ha úgy 100 oldallal rövidebb lenne. Olyan, mintha a lényeges részek között muszáj lett volna írni valamiről. Mindegy miről, csak teljenek a lapok.