Atticus ​nyomában 78% 45 csillagozás

Nehéz értékelnem ezt a könyvet.
Igyekeztem észben tartani, hogy ez egy igaz történet, még is furcsa volt az elején az írásmód. Inkább naplószerű, sok leírással, nagyon kevés párbeszéddel.
Atticus egy kis csoda. Nem a hegymászásra gondolok elsősorban, bár az is tiszteletre méltó egy kilenc kilós kiskutyától, hanem arra, hogy nagyon sok ember életét változtatta meg azzal, aki. Ezt nem részletezném, el kell olvasni a könyvet, hogy tökéletesen érthető legyen.
Sajnos nekem a felsorolt hegyek nem sokat mondtak, mert sosem láttam őket. Az ilyen felsorolásokat kissé untam, de voltak részek, amiket imádtam.
Összeségében örülök, hogy olvashattam, mert egy nagyon szép történet volt és sosem felejtem el Tomot és Atticust

Szeretem a hegymászós-túrázós könyveket, az állattörténeteket pedig még jobban. A kettő kombinációja ebben a kötetben látom, sokaknál nem vált be, de én nagyon szerettem, talán azért is, mert az én nyuszikám is félig megvakult és hasonlóképp nagyon nagy egyéniség, mint Atticus. Ami kicsit zavaró volt a könyvben, az a láb-méter váltogatása, emlékszem, az elején, mikor 4000 lábat írtak, valahogy én méterre asszociáltam és fel is háborodtam, hogy mi van, túlsúlyos és egy kis kutyával és minden előzmény nélkül felmegy sittysutty 4000 fölé, mi van, ez hülyeség.. aztán leesett, hogy láb… de később meg méterekre fordítottak, gondolom azért, mert a 4000 olyan szép kerek szám és az „látványos” volt… Mindenesetre elképesztő, hogy ezekben a hegyekben (ami valljuk be, nem olyan magas), mínusz harminc fokos hidegek és olyan viharok vannak, hogy többen meghalnak odafent (megnézném, bejárnám, na)… Egy-két térkép és még több fotó is lehetett volna még benne, a megfelelő túráknál-hegymászásoknál, főleg az egérkés-Atticusos képet megnéztem volna. Imádnivaló ez a kis kutyus, örültem, hogy nem ajnározta el a kutyát, nem hagyta, hogy egy dédelgetős ölebecske legyen belőle, hanem igazi karakter. Talán egy-két rész volt, ami nem tetszett a könyvben, de az sem volt hosszú, talán azt a boszorkányos részt kihagytam volna. Minden egyébben nekem szórakoztató, megható könyv volt, megtalálta a helyes egyensúlyt a kisváros életének bemutatása, Atticus nevelése, az apjával és családjával való viszonya és a túrázások leírása között. spoiler

Sajnos ez a könyv elbukja minden ígéretét. Memoárba oltott kutyás könyv akar lenni. Ezeknek a kutyás könyveknek van egy stabil olvasóbázisa, akik joggal várnak el egy bizonyos attitűdöt az ilyen könyvektől. Sajnos itt a kutya nem központi figurája, csupán tárgya a szerző ambícióinak, minden nagyravágyását kivetíti rá, a „kis óriás”, és hasonló jelzőkkel illeti, minden oldalon ezerszer rágja a szánkba, mennyire rendkívüli a kutya, mennyire kiemelkedő a teljesítményük, repetitíven mantrázza az unalomig azt, amit a lelke mélyén magáról akar hinni, hogy ő, a szerző mennyire kimagaslik a szürke embermasszából. Nem elég neki, hogy hegyet másznak, ahogy ezerszer elmondja, túlsúlyos férfiként, még ebben a szűk hegymászós szubkultúrában is a többiek felé emelkedne… Ez az öntömjén egy idő után keserű szájízt hagyott bennem, karaktergyengeség részemről, de az önhittség viszolyogtat. Tehát elbukik mint memoár, mert számomra nem élvezhető egy rendkívül ellenszenves és tahó ember visszaemlékezése. Még a saját apjának is beszólt, hogy milyen jó nap is lenne az a mai a halálra… Aki nem sokkal később meg is hal. Illetve az apjával való rivalizálása is túlmegy egy határon. Az apja minden meg nem élt álmát valóra váltja, és ezt a szegény öreg orra alá is dörgöli…
Az elmesélés laza kronologikus rendben eleveníti fel az eseményeket, mert a fejezetek inkább epizodikusan építkeznek, minden rész tobzódik valamiféle amerikai tragikus giccsben, egymást követik a rákbetegek, a haldoklókkal való találkozások, az ilyen-olyan, az olvasó érzelmi megrázkódtatást célzó, Hajdú Péter showkat idéző aljas drámapettingek. Ha nem drámával akar megrázni minket, akkor a hegymászás nyújtotta, a természetbe visszatérő ember spiritualitás élményeit igyekszik tolmácsolni, és ez valamennyire sikerül is neki, de ezt is annyira repetitíven teszi, hogy az olvasó egyszerűen belefárad már ebbe az érzelmi túlstimulálásba.
A könyvben idézett gondolatok jók, és Atticus kutyus így ránézésre tényleg jópofa. De ennyi, és nem sok más.

Kellett egy kis idő, hogy összeszedjem a gondolataimat az értékeléshez. Ritkán olvasok Arany pöttyös könyveket, ám mégis, amibe belenyúlok, mindig jól sül el. Ahogy eddig az összes, ez is hatalmas kedvenc lett, teljesen rabul ejtett és a szívembe lopta magát. Nem is lehetne ez másképp, hiszen „kutyás ember” vagyok, bár minden más állatot imádok, mégis mivel saját ebem is van, természetesen a kutyák az elsők. Így Atticus sem lehet másképp. Imádtam, az elejétől a végéig. Elhatároztam, hogy nekem is kell egy törpe-snaci. Voltak benne vicces jelenetek/pillanatok, ahol, ha talán nem a vonaton ülünk (@seva007-tel) akkor hangosan nevettem volna. Viszont akadtak olyanok is, amik meghatóak voltak és bizony elgondolkodtattak.
A bátorság volt a legfőbb számomra ebben a könyvben. Meg talán a legyőzhetetlenség, hiszen Atticus számára sincs akadál, ahogy Tom is legyőzi a maga kis „démonait”. Aztán van benne némi politika, szerencsére olvashatóan, nem túl tüzetesen, és persze viccesen. Egy cseppnyit sem vont le a történet szerethetőségéből.
Aztán, ami számomra nagyon szívet melengető volt, az a példamutató gazdi Tom személyében, minden kutyának ilyen álomgazdára lenne szüksége, aki tudja minden mozzanatát a saját kis állatának, hiszen ha már rábízták (akár nevezhetjük Sorsnak is, vagy bárminek, aminek szeretnénk), akkor ahogy A kis hercegből megtanultuk, felelősséggel tartozik érte. Jó volt olvasni, hogy vannak még ilyen emberek a világon!!!
Mit is említsek még? A képek. Nem egyszer néztem meg őket, hol olvasás közben lapoztam hátra, hol mielőtt letettem/kézbe vettem a könyvet, nem tudtam betelni velük. Egy élettel teli, vidám kiskutya és a gazdája, kölcsönös szeretetben egymással. Csodálatos érzés volt látni!
A borító nekem abszolút kedvenc! A dombornyomás, az igényesség, szerettem, sokat tapiztam, hogy milyen jóóó domború, tényleg nagyon szép kiadás. Atticus pedig tündérmazsola rajta! *-*
Abszolút kedvenc lett, de ezt már az első oldalon tudtam!! :)

Összességében tetszett a történet, de nem annyira. A fényképeket imádtam a végén. Atticus nagyon cuki kutya, hihetetlen egy állat. Sokat mosolyogtam az elején, mikor összekent mindent, csak mert magára hagyta. :-) Aranyos párost alkottak Tommal. Nem semmi, hogy milyen túrákra mentek ők ketten. A hegyek gyönyörűek lehetnek, minden tisztelem az övék, hogy megmászták azt a sok hegyet.

Olvasás előtt nem néztem különösebben utána a könyvnek, így kissé mást kaptam, mint amire számítottam. Nem szimpla regény ez, hanem igaz történet arról, hogy egy különleges kiskutya hogyan változtatta meg egy középkorú férfi életét. Mégpedig szó szerint.

Bepillantást nyerhetünk Tom korábbi életébe: honnan jött és hogyan jutott a zavaros és színes életű tengerparti kisvárosba, hogyan szerzett magának az újságírással barátokat és ellenségeket, megismerjük apjával és családjával való ellentmondásos kapcsolatát… Majd színre lép Atticus M. Finch, ez az irodalmi névvel büszkélkedő 9 kilós kis törpe snaucer, aki fenekestül felforgatja az életét. A sztori innentől pár szóban összefoglalható: hősünk rájön, mi az igazán fontos az életben, rátalál önmagára, megbékél apjával, hegymászás, kutyaimádás, ennyi.

Amúgy jó kis könyv ez, de amikor kilencvenhatodszor* járja körül a témát, hogy „csak a hegyekben lehetek igazán önmagam”, akkor az igazán kitartó és empatikus olvasó is elkezd ásítozni, hogy oké oké, de ezen kívül történni is fog valami? Történik persze, és azok a részek igazán szívmelengetőek… Összességében jól esett olvasni, de senki nem számítson valami pörgős, fordulatos állattörténetre, mert távolról sem az.

* spoiler

Ebben a könyvben a túrák, a hegyek leírását szerettem a legjobban. Annyira érzékletesen írta le az útjaikat, hogy szinte én is ott éreztem magam a hegytetőkön. Az a csodás érzés, amikor az ember felér a csúcsra egy-egy kimerítő, nehéz mászás után… én is ismerem, és én is imádom a hegyeket :)
Csodás barátság története ez egy kutyus és egy ember között. Nagyon szép gondolatokat fogalmazott meg. Paige kedvenc lett, örülök, hogy úgy alakult a történet vége, ahogy. Jack Ryant is nagyon bírtam, és olyan szépen emlékezett meg róla az író.
Amiért mégis 3 csillagot adtam rá: sokszor elkalandozott a figyelmem (nem a hegyes részeken), és néha azt éreztem, hogy még mindig ezt olvasom, és már olvasnék mást.

Már a 10. oldalnál sírtam, de ettől függetlenül nem adok több csillagot. Ez inkább a hegymászasról, mint a kutyáról szólt.

Nem vagyok oda annyira a kutyákért, de Atticus roppant aranyos, ügyes és okos kutya. A hegyekért viszont igen, és ezzel meg is vett volna a történet. Viszont, néha kicsit vakmerőnek tartottam Tomot.
A fotók tényleg csodálatosak, egy-két térképet én is nézegettem volna.
Ha ott élnék én is szívesen meghódítanám ezeket a hegyeket, persze elsősorban ősszel vagy tavasszal, aztán lehet télen is.

Igaz történeten alapul, nagyon kedves és értékes kiskutyáról. Kicsit soknak éreztem a leírásokat, oldalszámot. Összeségében egy olvasást tökéletesen megért.