Mostanában egy-egy olvasmányom kapcsán elgondolkoztam a zsáner és a szépirodalom viszonyán, és azon, hogy hol érdemes, sőt, érdemes-e egyáltalán, bármiféle határvonalat húzni a kettő között?
Természetesen nálam avatottabbak számos pontot fel tudnának sorolni, ami mentén érdemes elválasztani őket, de én leszűkítettem két erős ismérvre azt, ami számomra megkülönbözteti a zsánerirodalmat a szépirodalomtól.
Az egyik, hogy az igazi szépirodalom úgy mesél el egy konfliktust, hogy az író nem próbálja meg kiszolgálni az olvasói elvárásokot. A másik az, hogy mindezt olyan irodalomi megoldások, stíluselemek és formai eszközök segítségével teszi, amelyek miatt az élmény letaglózó lesz az olvasó számára.
A fenti két ismérvem alapján A Vízió szépirodalom.
Vízió, aki a Marvel furábbnál is furább szuperhősei közül is az egyik legbizarrabb eredettörténettel rendelkezik off aminél már csak az évek során befutott életpályája volt meghökkentőbb, amelynek csúcspontján látszólag boldog családként élt együtt Skarlát Boszorkánnyal és két kisfiúkkal.
Aztán minden összeomlott ebben a családban – ami nem mellesleg számos világfelforgató kataklizmához is vezetett.
Ez a történet ezek lecsengését követően veszi kezdetét, amikor Vízió úgy dönt, hogy végre saját családja lesz – és szó szerint megalkotja őket. S innentől kezdve félelmei és nem emberi gondolkozása, aminek sajátos logikája Asimov pozitron agyú robotjait idézi, már nem csak őt, de a feleségét és két kamasz gyermekét is sújtja.
Vízió ugyanis megpróbál egy olyan ideális családot megalkotni, amely megfelel az amerikai álomnak, de valójában ezzel csak megágyaz a kertvárosi pokol egy sajátos változatának.
Tolsztojnak nem volt igaza. Nem igaz, hogy „(…) minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan.” mert Vízió családja nagyon is hétköznapi módon hullik szét, pont ugyanolyan titkok és hazugságok emésztik őket, mint számos másik családot. Ugyanúgy kínlódnak a belülről feszítő megfelelési kényszerrel, miközben valójában arra vágynak, hogy a környezetük elfogadja őket annak, akik. S elkövetik a legsúlyosabb hibát is, azt, hogy valójában már nem azt teszik, ami helyes, hanem azt, amit szerintük mások helyesnek gondolnak.
Mindezek együtt végzetes és egyre gyorsuló örvénybe sodorják őket. S mivel az ő programozott személyiségük még kevésbé rugalmas, mint az embereké, és sem az önáltatás, sem az irracionális tagadás képességével nem rendelkeznek, így sokkal tragikusabb lesz az az üzemzavar – számukra és a környezetük számára is –, amit elszenvednek.
Ez a tizenkét füzetből álló kötet mégsem elsősorban tragikus voltával, hanem a végtelen szomorúságával fogott meg, és azzal, hogy mindezt a szuperhős zsáner irodalmi és grafikai megoldásainak dekonstruálásval érte el.