Több mint négy évtized válogatott versei – nemcsak a saját érzéseimet, élményeimet, hanem egy megpróbáltatott nemzedék sorsát is tükrözik. Pusztító háború, börtön, levert szabadságharc, idegenbe kényszerült élet gondjairól az utánunk jövőknek tanúságot tenni, úgy érzem, írói kötelesség.
Az első világháború után, 1920. december 21-én születtem a Borsod megyei Nagybarca községben. Apám, Kohlmann Tamás ezredes, arra volt büszke, hogy nagyapjának testvére, Kohlmann József császári tiszt 1848-ban, mint táborkari honvéd-ezredes az osztrák és cári seregek ellen harcolt a magyar szabadságért. Anyám, Kecskéssy Jolán, édesanyjától született Geleji Zsuzsannától, a református zsoltárfordító leszármazottjától, nemcsak a szülői házat, de a haza szeretetét is örökölte, amit négy gyermekének adott tovább. Az ő nevét vettem fel 14 éves koromban. Középiskolába egy évet Kőszegen, hét évet a soproni Rákóczi Ferenc honvéd reáliskolai intézetbe jártam. Innen kerültem Budapestre, a Ludovika… (tovább)
Több mint négy évtized válogatott versei – nemcsak a saját érzéseimet, élményeimet, hanem egy megpróbáltatott nemzedék sorsát is tükrözik. Pusztító háború, börtön, levert szabadságharc, idegenbe kényszerült élet gondjairól az utánunk jövőknek tanúságot tenni, úgy érzem, írói kötelesség.
Az első világháború után, 1920. december 21-én születtem a Borsod megyei Nagybarca községben. Apám, Kohlmann Tamás ezredes, arra volt büszke, hogy nagyapjának testvére, Kohlmann József császári tiszt 1848-ban, mint táborkari honvéd-ezredes az osztrák és cári seregek ellen harcolt a magyar szabadságért. Anyám, Kecskéssy Jolán, édesanyjától született Geleji Zsuzsannától, a református zsoltárfordító leszármazottjától, nemcsak a szülői házat, de a haza szeretetét is örökölte, amit négy gyermekének adott tovább. Az ő nevét vettem fel 14 éves koromban. Középiskolába egy évet Kőszegen, hét évet a soproni Rákóczi Ferenc honvéd reáliskolai intézetbe jártam. Innen kerültem Budapestre, a Ludovika Akadémiára, 1941-ben avattak hadnaggyá. Hadibeosztásban, 1945 tavaszán, Veszprém mellett mindkét kezemen súlyosan megsebesültem. 1945 után az ún. demokratikus honvédség tisztjeként szolgáltam. 1947-ben hamis vádakkal letartóztattak. A kiszabott 10 év büntetésből 9 évet a Gyűjtőfogházban, a váci börtönben és a tatabányai rab-bányában töltöttem. 1956 júliusában, a politikai perek felülvizsgálatakor több társammal együtt szabadultam.
A Váci börtönben gyűjtöttem egybe az első magyar „szamizdat” írásokat, a „Füveskert”-et, összesen 12 kézzel írott füzetet, melyek celláról cellára vándoroltak, majd a falba rejtve várták sorsukat. Három példányt sikerült közülük Nyugatra csempészni. Nagyrészt ezekből válogattuk a Bécsben kiadott „Füveskert” versantológiát.
Az 56-os forradalomban a budapesti Nemzetőrség összekötő tisztjeként vettem részt. November első napjaiban rádión keresztül egy lap alapításának megbeszélésére hívtuk össze a „Füveskert” íróit. A lap végülis külföldön, 1956- december 1-jén, bécsi szerkesztésben, szakítás nélkül vagyok a lap szerkesztője és kiadója. 1958-ban Bécsben megnősültem. Három gyermekem közül Tamás és Csilla Bécsben, Krisztina Münchenben született.
Különös iróniája a sorsnak, hogy a szabad világban megjelent verseim- akár a börtönben írottak – eddig csak „csempészáruként” juthattak haza. Nagy elégtétel viszont számomra, hogy az 56 után felnőtt fiatal „búvópatak-nemzedék”-nél visszhangra találtak ezek a versek.
A Sors ajándéka, hogy közel félévszázados hazai hallgatás után most már szabadon is eljutottak verseim az otthoni olvasókhoz.
Köszönet mindazoknak, akik ezen a haza vezető úton elkísértek.
Tollas Tibor
