Egy ​falat kenyér 7 csillagozás

Toivo Pekkanen: Egy falat kenyér

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Az Egy falat kenyér nem csupán vádirat a kizsákmányolók, tiltakozás az éhség, a nyomor ellen, hanem szíves, szerelmes vallomás is a szülőföldről, a hazai táj szépségéről, költemény a gyermekkor röpke boldogságáról, és csodálatosan gyengéd, szemérmesen lírai és egyszersmind megrázó arckép is két küszködő, jót és nagyot akaró emberről, az író szüleiről – az örökké derűlátó, a gyermekeiben mindig újjáéledő anyáról és a messzi tengerek álmodozó hajótöröttjéről, a kőfejtő apáról.

Eredeti cím: Lapsuuteni

Eredeti megjelenés éve: 1953

>!
Európa, Budapest, 1981
214 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630721260 · Fordította: Lavotha Ödön

Enciklopédia 3


Kedvencelte 1

Most olvassa 2

Várólistára tette 15

Kívánságlistára tette 7

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
ppeva P
Toivo Pekkanen: Egy falat kenyér

Az édesapám és egyik bátyja meséi jutottak eszembe róla, gyerekkori emlékeikről. Folyton őket képzeltem a szereplők helyébe.
Nagyanyám 1917-ben maradt özvegyen, 1 és 9 év közötti négy kisfiával. Más lehetősége a megélhetésre nem lévén házakhoz járt mosni és takarítani, a fiúkat pedig bezárta a lakásba, vagy az utcákon csavarogtak (sokszor az ablakon át szöktek ki a lakásból). Mindent megettek, ami eléjük került, vadsóskát, zöld gyümölcsöt, ehető növényeket, egy pár falatért apróbb gyerekmunkákat is bevállaltak. Vagány nagybátyám azzal hencegett, hogy ő gyerekkorában mindig magostul ette a cseresznyét, mert akkor jobban érezte, hogy jóllakott. Fára másztak, verekedtek, fociztak, fürödni jártak a Rábára, csatangoltak mindenfelé, csúszkáltak a befagyott vizeken (nagyanyám eldugta a cipőjüket, mert szétrúgták-csúszkálták, ezért aztán mezítláb fociztak és csúszkáltak). Ezer veszéllyel találkoztak, és persze folyton éheztek és fáztak. Már az csoda önmagában, hogy ilyen körülmények között megérték a felnőttkort, főleg a két kicsi. Az iskola volt az, ami annyira lenyűgözte őket, hogy ettől fordult meg a sorsuk, a csavargástól a tanuláshoz és könyvekhez fordultak. A legidősebbet kivéve, akinek az volt a sorsa, hogy kiskamaszként már otthagyja az iskolát, dolgozzon, segítse az anyját a kisebbek eltartásában. Az ő iskolázását fel kellett áldozni azért, hogy a többiek tanulhassanak. Édesapám volt az egyetlen, aki egyetemet is végzett, és élete végéig hálás volt a két nagyobbik bátyjának, mert csak az ő lemondásuk árán jutott el odáig.
Nagyon becsültem Pekkanent, szinte rokonságot éreztem vele. Úgy éreztem, mintha egy kicsit nagyobb ablakot nyitott volna a saját családom történetébe. A réges-régi mesék megteltek új tartalommal.

8 hozzászólás
>!
Nightingale
Toivo Pekkanen: Egy falat kenyér

Jól megírt életrajzi regény, az író fiatal éveiről. Jól megírt, mert nagyon olvasmányos volt. Hétfőn kezdtem, és még aznap – észre sem vettem – elolvastam a felét. Teljesen magával ragadott, ahogy a gondolatait, és a szemléletmódjának a kialakulását ábrázolta. Ugyanakkor igen megrendítő volt olvasni, főleg a vége felé, a forradalom kitörését követően.
A forradalomról – a vörösök és fehérek harcáról – már több másik regényben is olvastam, és ez is egy új szemszöget mutatott be, ami mindig jó. Ha az ember több szempontból is megvizsgálhat valamit, akkor könnyebb belátnia, hogy adott esetben nincs abszolút igazság, ezt Pekkanen is megfogalmazza.
Ezentúl rengeteg leírás is van benne. Tájleírás, a környezet bemutatása, a gondolatok rezdüléseinek, az emberi érzések ábrázolása is nagyon szép volt és érdekes, nem volt hosszú, vagy unalmas.
A főszereplő, vagyis maga az író, elmélkedései és világlátása nagyon közel állt hozzám, szeretem a mindent megkérdőjelező embereket.
Csak egy bajom volt vele: sajnos túl rövid.

>!
Európa, Budapest, 1981
214 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630721260 · Fordította: Lavotha Ödön
>!
Fummie
Toivo Pekkanen: Egy falat kenyér

Ez a könyv olyan, mint a finnek maguk, szomorú, de ez teszi gyönyörűvé.


Népszerű idézetek

>!
ppeva P

Ezen az őszön ismerkedtem meg a könyvekkel. Eddig csak az iskoláskönyvet olvastam.
A mi osztályunkban mindjárt az év elején megengedték, hogy minden szombaton két könyvet kölcsönözzünk az iskola könyvtárából. Ez nagy kitüntetés volt, jó tanulásunk jutalma. Természetesen tele voltunk kíváncsisággal, hiszen ilyesmiről otthon még csak nem is hallottunk. A mi világunkban idegen volt a könyv. Mégis úgy éreztem, hogy ez nekem való, és mindjárt az első szombaton a könyvtárba siettem. Egy hosszú asztalnál a tanító ült, mellette két felsős, akik a kért könyvet a polcról előkeresték, a tanítónak adták. Az beírta a maga könyvébe, és átnyújtotta a tanulónak. Csak a tanítóval és segítségeivel beszélgettünk. A hosszú asztal felénk eső oldalán, nagy listákon voltak a könyvek címei. Azokról választhattunk.
Amikor beléptem, furcsa érzés fogott el. A csönd, az udvarias beszéd, a könyvespolcok néma titkai, az ismeretlenség szinte elbűvölt. Csak álltam, és tisztelettel bámultam magam körül.
Végül egy osztálytársam odasúgta, hogy ha nem tudom, milyen könyvet akarok, a listákon levő címek közül lehet választani. A tanító, a titokzatos hely ura, szigorúan nézett ránk, és barátom félénken elhúzódott mellőlem, én pedig izgatottan olvastam el a könyvcímeket. Azoktól azonban nem lettem okosabb. Sem a nevek, sem a címek nem árultak el nekem semmit. Vaktában választottam két nevet, és boldogan vittem haza első kölcsönzött könyveimet.
Címüket és tartalmukat idővel elfelejtettem. De hatásuk ma is elevenen él bennem.
Odahaza az ablak mellé ültem, és kinyitottam egyik könyvemet. Amikor hozzáfogtam olvasásához, mindenről elfeledkeztem. Anyám még dolgozott, kistestvéreim körülöttem zajongtak, mert éhesek voltak, és nekem kellett volna gondot viselnem rájuk. Nem is hallottam sírásukat, panaszukat. Azt sem vettem észre, hogy ott vannak. Hosszú, izgalmas útra, messze, ismeretlen világba indultam el.
Anyám, megérkezve, valami apró munkát bízott rám, és akkor ébredtem rá, hol is vagyok, és hogy magam is megéheztem. (…) Szüleim azt hitték, a lecke van a kezemben, és nem szóltak semmit. Könyvemet olvastam. Csak néhány hét múlva vették észre, hogy valami mást olvasok, és kikérdeztek. Magyarázataimat nem értették, megnézték a könyvet, meglepetten és tisztelettel hallgatták beszédemet. Később, amikor emiatt egyéb tennivalóimról megfeledkeztem, sokszor haragudtak rám, sőt meg is gyűlölték a könyvet. De az akkor már annyira fontos része volt életemnek, hogy mindenáron ragaszkodtam hozzá.

111-112. oldal

Kapcsolódó szócikkek: könyv · könyvtár · olvasás
>!
ppeva P

Az elemi iskola utolsó évét ugyanúgy kezdtem, mint a többit: magányom a tenger, a folyó világából a préri vad népeinek világába vonult. Könyvéhségem annyira megnőtt, hogy az elemi iskola könyvtára már nem tudta kielégíteni. öt penni kölcsönzési díjért azonban a sokkal nagyobb városi könyvtárból is kaptam könyvet. Egyre több és több lelki táplálék feledtette csak el velem a valóság gonosz gondjait. De a vad irammal nem hagytam fel, mert a szellem ereje óvta meg szívemet az összeroppanástól.

126. oldal

Kapcsolódó szócikkek: könyv · könyvtár · olvasás
>!
ppeva P

A nyár elején egy nap szomorú hírt hoztak anyámnak, az apám munkahelyéről. Férje megbetegedett, menjen el érte. A hírt hozó öregasszony mindjárt hozzátette, hogy legjobb lenne, ha egyenest a patikába menne „guta-cseppekért”, mert apámat szélütés érte.
Anyám ijedten kapta magára a kendőt, jajveszékelve hagyta meg, hogy kistestvéreimre vigyázzak, amíg ő oda van. (…)
Anyám először a patikába futott, s onnan a munkahelyre. Mire odaért a gyógyszerrel, apám már nem volt magánál. Az emberek éppen targoncára rakták, hogy kórházba vigyék.

83-84. oldal

14 hozzászólás
>!
Nightingale

Láttam, hogy a gyűlölet csak újabb gyűlöletet szül, és sosem szül igazságot. Láttam győzőket és legyőzötteket, és azt is láttam, hogy egyik sem tud boldogulni a másik nélkül. A győztesek állama sem tudta megindítani gyárait a legyőzöttek nélkül. És saját testemen tapasztaltam, hogy a szenvedést nem szünteti meg a gyűlölet. Éppen ellenkezőleg, a gyűlölet csak növeli a szenvedést, amely végül eluralkodik mindenen.

207. oldal

>!
Bubuckaja P

Apám sírja az új temető egy sarkában volt, amelyet még nem rendeztek. Akit a társadalom kivetett, holtában sem nyugodhatott a többiek mellett. Néhány hónappal később, egy őszi napon, amikor helyzetünk kissé javult, anyám szerzett az asztalostól fejfát és kivitte a sírhoz. De már nem találta ott azt a szerény kis halmocskát sem, ahová kevéske virágunkat raktuk. Apám sírján át út vezetett, széles út. A munkákat éppen irányító városi kertész anyám kérdésére zavarba jött, és azt igyekezett elhitetni vele, hogy téved, mert apám sírja az út melletti szemétdomb alatt van. Anyám nem felelt neki. Magában sírva elegyengette a szemetet, és beleszúrta a keresztet. Talán a lába errefelé nyúlik, s eléri a keresztet, ápolta magában a reményt.

205. oldal

>!
Nightingale

Moziba menet a csöndesebb mellékutcákon tekeregtünk, hiszen a leányok sem örültek volna, ha mindenki látja őket a fiúkkal sétálni. A moziban sietve húzódott ki-ki a maga csoportjába. Nem akartuk mutatni, hogy együvé tartozunk.
Hazafelé menet azonban, mikor a mi negyedünkben már teljes éji csönd honolt, szívesen jöttek volna hozzánk közelebb is. Lehet, hogy kézszorítással akarták meghálálni, amiért moziba vittük őket, s lehet, hogy az éjszaka mindent elrejtő sötétségében hagyták volna, hogy megszorongassuk őket. Mi pedig csak szégyenkeztünk azon, hogy annyira gyávák vagyunk, meg azon is, hogy ilyen kalandra merészkedtünk.
(…)
A lányok ezután még jobban lenéztek bennünket, titokzatosan és gúnyosan nevettek rajtunk.

165. oldal

>!
ppeva P

– No, isten velük! – mondta végül a rendőr kedvetlenül.
Sisakjához emelte kezét, és elment. Anyám megint meghajtotta térdét, de nem szólt semmit. Az orosz cár birodalmában tisztelni kell a rendőrt, de szeretni nem lehet.

15. oldal

>!
ppeva P

A család hétköznapjainak csúcspontja este következett be, amikor az apa és két nagyobb gyermeke is hazatért. A finom, kocsisruhás legidősebb fiú rendszerint csak éjjel jött meg. A többiek mind egyszerre ültek az asztalhoz. Anyjuk a középre tette a nagy fazekat, s minden tányérra mert a tartalmából. Közben apjuk egy egész kenyeret felszeletelt, s megkente vastagon vajjal. Az ételgőz körüllengte őket. Aztán élénken hozzáláttak az evéshez, de csak a szülők és a legidősebbek beszélgethettek. Mihelyt a kisebbek közül valamelyik megszólalt, felé villant apjuk szigorú pillantása. Ha ez nem hatott, kése nyelével az asztalra koppintott. Ez biztos segített. a kicsinyek elnémultak, mint egy csuka. Szigorú apjuk volt.
A családját erős kézzel igazgató apa érdekességét növelte a szememben, hogy sokszor kevert idegen szavakat beszédébe. Náluk tudatosodott benne, hogy svédek is vannak a világon. Amikor először látogattunk hozzájuk, anyám magyarázta meg hazafelé jövet. De azért megdöbbentett. Minden alkalommal, ha megszólalt, megijedtem, és feszülten figyeltem szavára. Olykor mégis nehéz volt megérteni, mert rossz helyre rakta a szavakat. Nevetni lett volna kedvem, ha mertem volna. De bizony csöndesen meglapultam, hogy még csak észre se vegye ottlétemet.

31. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Sofi Oksanen: Tisztogatás
Juhani Peltonen: Salomo és Ursula / Vadászat karácsonykor
Timo K. Mukka: Bűnről dalol a föld
Yrjö Kokko: A négy szél útja
Arto Paasilinna: Az üvöltő molnár
Sofi Oksanen: Sztálin tehenei
Arto Paasilinna: A nyúl éve
Lauri Viita: A végtelen bennünk van
Väinö Linna: Az ismeretlen katona
Frans Eemil Sillanpää: Silja / Egy férfi útja / Emberek a nyári éjszakában