Az ​alkonyatzóna lakói (Dylan Dog 4.) 84% 20 csillagozás

A kötet ezúttal az élet és halál misztériumát járja körbe: miért érdemes élni a halálon túl és miért nem éri meg a halálon innen. A témák ellenére ez a kötet sokkal hamisítatlanabbul lett ponyva, mint az eddigiek.

Ugyanis ezúttal nincs hiány meghökkentő, akár „deus ex machina” fordulatokban, erőszakban és vérben, és lengén öltözött, dekoratív ifjú hölgyekben sem. A nyomozás inkább véletlenszerű, semmint gondosan végigvezetett, és az illusztrációk is inkább csak kiszolgálják a történetet, semmint hogy igazi egyediséget vigyenek bele.

Pedig Az alkonyatzóna lakói még a nagy elődöt, Poe-t is megidézi egy egész altörténet erejéig, és a rajzok is elég jól építik a baljós hangulatot, a történet lezárása azonban túl papírízű és túl egyszerű lett – az „ülünk a szobában és valaki felfedi a fordulatokat” stílusú megoldás nem elég frappáns, bár nyomozónk egy újabb jellemvonását fedezhetjük fel a végjátékban.

A szörnyeteg visszatér pedig egy furcsa szerelmi történet egy hagyományosnak mondható romantikus-gótikus köntösbe öltözve. És bár a nyomozás a maga módján izgalmas, hiányoltam egy kicsi vel több jellemrajzot ahhoz, hogy igazán átélhettem volna a főszereplők sorsát.

Ezzel együtt sem mondanám, hogy nem szórakoztam, csak talán nem kötött le annyira, mint a korábbi kötetek.

Ez a képregény soha nem tud unalmas lenni. A grafika hozza még mindig a csúcsot és a történetek sem éppen egyszerűek. Leköti az ember figyelmét és agyalni is kellett rajta. Főleg az első történet az alkonyzóna lakóival, na azt mire átrágtam, hát beletelt egy kis időbe. Az első történet érdekes volt, habár itt több szerepet kapott a magyarázat, a másodikban meg sokkal több volt a harc, a vér és a megcsonkított test.
Ja amúgy most jutott eszembe, hogy ehhez a képregényhez is lehet hozzácsapni egy ivós játékot. Ahányszor Dylan kimondja, hogy „Édes Judás”, inni kell, és azt megígérhetem, hogy fogyni fog az ital.

…azért elmondom: bár ez nyilvánvalóan egy képregény értékelése, nincsenek benne képek. Legalábbis ezen a helyen. A szöveg eredeti megjelenési felületén meg de. Ezért erősen javaslom, hogy egy kattintással térj át arra az oldalra!
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2023/04/12/dylan_dog_4_…

*
Megértem én, ha unod… Sokadik Dylan Dog, tömérdekedik Sergio Bonelli Editore kötet, milliószor elmondtam már, hogy Dylan Dog rémálomnyomozó, aki alapvetőn nem hisz a transzcendensben, de rendre misztikus horror-körülmények között találja magát. Nem hallgattam el azt sem, hogy a kiadó magyarul is megszólaló hősei közül ő volt az utolsó, akit megkedveltem, de most meg nagyon sikerült ilyet tennem.

Szóval mifenét mondhatnék el egy sorozatról a sokadik rész esetében, ami még érdekes lehet? Mondj valami újat az epizódónként is kerek történetű sorozatodról a második évad végén! Na, ugye!

Ezért legalább a képeket nézegesd meg. De szerintem van annyira jó mindkét sztori is, ami a köynvben van, hogy rájuk pillants! S ha nem szereted a horrort, akkor a második neked való! Az csak thriller.

A két történet eredetileg a Dylan Dog-sorozat 7–8. részében jelent meg 1987-ben.

*
Tartom magamat a fentiekhez, a képregény-sorozat egészéről most nem mondok már semmit. Amit arról mondani tudok, mondani akartam, már elmondtam,laírtam az előző Dylan Dog-kötetek értékelésében.

Elindult a Dylan Dog-szekér, húznak a lovak, s bár rendre más ül a bakon, szinte már robotpilóta-rendszerben sem tévesztenek vele célt az alkotók. S ha egyszer rákattanunk, mi sem hibázunk, ha ezzel a lovasszekérrel utazunk. Erről biztosítalak!

Szóval, akkor a két történetről egy bejegyzésnyi szó. Mindkettő szerzője Tiziano Sclavi, a Dylan Dog szülőatyja. A két történet nem azonos fajsúlyú, nekem a második jobban tetszett, de figylemere méltó az első is.

AZ ALKONYATZÓNA LAKÓI
A cím nem árul zsákbacicát, a történet arról szól, ami a címe: élőhalottakról. Természetesen ők az alkonyatzóna lakói. Alkonyat: nem nappal és nem éjszaka. Ilyenek a zombik: nem halottak, mert közlekednek, cselekszenek, ám mégsem élők.

Signore Sclavi csavar egyet a szokásos alaphelyzeten, a bevett zombi-léten. Az ő alkonyatzónájának a lakói nem úgy zombik, ahogyan megszoktuk: rothadó test, lassú mozgás és akit megharapnak, maga is ilyenné lesz. Signore Sclavi ennél sokkalta furfangosabb.

Dylan Dog kap egy telefonhívást. Egy fiatal lány hívja, és kér őt, jöjjön el abba a kisvárosba, ahol lakik. A lány neve Mabel Carpenter, a kisvárost pedig Inverary-nak hívják.

A történet azonban nem így indít. Ez csak a 15. oldalon következik be. Előtte nagyjából képben leszünk, mi készteti majd pár oldallal odább Mabel-t arra, hogy telefonáljon Dylannak. Jó oka van rá. Hacsak nem ő maga őrült meg, akkor valami nagyon őrült dolog veszi őt körbe. Abban, hogy melyik verzió az igaz, Mabel sem teljesen bizonyos. S mert melyik bolond tartja magát bolondnak, Mabel is arra tippel, hogy a kisvárossal, annak lakóival történt valami őrült dolog.

A képregény nem lacafacázik, már az első rajzon megtudjuk, mi a baj. Már ha nem csupán a lány elméjében létezik a baj…

Mabel egyre több helyen szembesül hasonló szörnyűséggel. Aztán rendre magához tér valahol máshol, és akiket így látott, jobbára hiánytalanul, hibátanul tűnnek fel előtte.

Dylan és örök barátja, Gorucho úton van Inverarybe. Már a kisváros határában kezdenek felborulni a dolgok, messze nem zökkenőmentes az útjuk. S csak fokozódnak a gondok. Nem kicsit. A hatalmas köd miatt vízbe hajtanak, a tavon meglátnak egy működő háromárbócos hajót. Az a komp.

A Dylan Dog szeme láttára vízbefúlt lány később békésen alszik otthon…

Aztán persze fény derül mindenre. Dylan Dog ez esetben nem old meg semmit, csak kiderít. S amit kiderít szörnyű, de nem darabolós, nem gyilkolászós, nem életelvevős, csak szomorú. Szomorúságában szörnyű. Vagy szörnyűségében szomorú. Olyasféle mint 00A légy című film első része.

A SZÖRNYETEG VISSZATÉR
Ez a történet meg nagyon gyilkosságos. A felvezetése annyira döbbenetes, hogy nem lehet nem tovább olvasni.

A kép (magától értetődik, hogy az eredeti bejegyzésben levő képről van szó) jobb oldalán közeledő hölgyet Leonora Steele-nek hívják. 1971 májusában Leonora felkelt, és senkit nem talált életben a házukban. Meghalt az apja, az anyja, a komornyik, a szakácsnő, az inasuk és a lovászuk. MInd a hat embert különös kegyetlenséggel mészárolták le. Két ember maradt életben a házban, Leonora és a félkegyelmű lovászsegéd, Damien. Akit a vérengzés elkövetése miatt elítéltek, de a korlátozott értelmi épességei miatt elmegyógyintézetbe zártak.

Leonora tizenhat éves volt, amikor a szörnyűség történt. Amikor jelenidőbe kerülünk a történetben, hamrminckettő. Van egy tizenhat éves lánya. Damien pedig megszökött az elmegyógyintézetből. Leonora retteg, fél, ogy Damien újra megjelenik, és ezért fordul Dylan Doghoz.

Aki nem érti, neki milyen szerepe lehet ebben az egészben. De Leonora több mint határozott, és annak ellenére, hogy rendőri védelmet is kap a fréjével, egyori pszichológusával és lányával egyetemben, ragaszkodik ahhoz, hogy Dylan Dog is jelen legyen a házukban.

Nem mondom tovább. A történet természetesen nem simán csak azt mondja el, mi történik, megjelenik-e Damian, és ha igen, annak milyen következményei lesznek.Annyit elmondok, hogy vannak benne döbbenetes meglepetések, és Dylan Dognak természetesen fontos szerep jut a végső lenyugvásban. S aztán mégsem nyugszunk le…

ÉRDEMES
elolvasni ezt a kötetet? Jótól kérdezed! Mondom, hogy a magyarul megjelent sorozathősök után, Dampyr, Tex, Dragonero, Julia utolsóként intellektuálisan belehabarodtam ebbe a Sergio Bonelli hősbe is. Vagyis az elfogultságom immár adott. De talán mert nem így kezdődött, adhatsz a véleményemre.

A rajzok minőségéről kaptál ízelítőt. Mármint a blogomon. Azokkal az van mint mindig: fekete-fehérek, realisták, klasszak. A történetek pedig messze nem szokványosak, akár horror, akár thriller témáról van szó.

Az első sztori mélabúja elgondolodtatóbb, minden izgalma mellett, a másodiknak a meglepetés-faktora a nagyon erős. Más és más, de mindkettő roppant meggyőző, szórakoztató és színvonalas.

*
2023 nagypéntekje. Kaptunk drága anyósomtól egy sonkát, elmondta, hogyan érdmes megfőzni. Gondolatolvasott, mert bablevest terveztünk a hétvégére. Azt meg mindig ipari mennyiségben készítjük, mindketten képesek vagyunk napokig enni. És úgy is lett! Vettem lóbabot, kilónyit, tegnap megfőztem a sonkát, lassú tűzön, sok fokhagymával, majorannával, egész vöröshagymával, vagy öt órán keresztül, zsírkirálytotálbrutállecsókaraj íze lett, olvadósan omlós… Nyammm! Fehérrépa, sárgarépa, zeller, csipetke (szigoróan házi, teljes örlésű lisztből, kis főszerpaprikás rántás, zaba! Közben ment az „Avatar” második része. Amit félig néztünk csak meg, mert annyira tele lett a hasunk, hogy elkókadtunk egy délutáni alvásra.

Fontos! Főzés közben végre tudtunk erről-arró beszélni. Többek közöttt, hogy miért nem beszélünk bizonyos dolgokról, s hogy mennyire elviszi a hangsúlyokat a hallgatás és a kinyilatkoztatás. Ez még nem a megoldás, de nagyon remélem, hogy vissza tudunk térni a totális játszmanélküliséghez, ahogyan azt a megismerkedésünk utáni években gyakoroltuk. Veszeledtünk is rendesen, de legalább nem botlottunk el a szónyeg alá söpört szarkupacokban. Mert ami gennyesedik, azt ki kell tisztítani, el kell távolítani, amit lehet, hogy tisztulhasson a seb. Tény, hogy ez meg rohadtul tud fájni. Enélkül viszont simán csak az amputáció marad.

Abban alapból megegyeztünk, hogy szeretjük egymást, képtelenség a másik nélkül az élet. Én azt mondom, hogy így van, naná, hogy, hiszen minden szempontból életem nője, de szönyegalatti kutya-papucsságra nem vagyok hajlandó. Meg arra sem, hogy több területen ki legyek zárva az életemből.