A ​római nép története a város alapításától 13 csillagozás

Titus Livius: A római nép története a város alapításától Titus Livius: A római nép története a város alapításától Titus Livius: A római nép története a város alapításától

Livius ​nagy műve a nagyszerű római gesztusok gyűjteménye. Emberei mind olyan rómaiak, mint ahogy a rómaiakat elképzeljük, és hogy így képzeljük el, az nem kis mértékben Liviusnak köszönhető. Livius hagyományozta az utókorra a rómaiság sokatmondó helyzeteit: Brutust, a konzult, amint halálra ítéli fiait, és végignézi kivégzésüket; Horatius Coclest a hídfőnél; Menenius Agrippát, amint lecsillapítja meséjével a lázongó köznépet; Mucius Scaevolát, amint jobbját tűzbe tartja, Coriolanust és az eke mellől diktátornak hívott Cincinnatust; a római követet, aki háborút és békét hoz tógájában – akárhol ütjük fel, mindenütt olyan jelenetre találunk, amely fiatal nemzedékek százainak vérét indította gyorsabb ütemre a római jellem igézetével… Inkább művész volt, mint tudós, a drámai hatás kedvéért feláldozta az igazságot; a római előidők nyers egyszerűsége iránt nem volt érzéke…. De sokkal fontosabb, hogy érzéke volt Róma méltósága iránt. Megírta azt a történelmet, amelyet kora várt tőle, az… (tovább)

Eredeti cím: Ab Urbe condita libri

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Bibliotheca Classica

>!
Európa, Budapest, 1982
3086 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630723263 · Fordította: Kiss Ferencné, Muraközy Gyula
>!
Európa, Budapest, 1976
432 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630708329 · Fordította: Muraközy Gyula
>!
Európa, Budapest, 1974
432 oldal · keménytáblás · ISBN: 963070059X · Fordította: Muraközy Gyula

5 további kiadás


Enciklopédia 47

Szereplők népszerűség szerint

Titus Tarquinius · Arruns Tarquinius · Caius Mucius Scaevola · Lars Porsenna · Lucius Iunius Brutus · Lucius Papirius Cursor · Lucius Tarquinius Superbus · Marcus Atilius Regulus · Püthia / Pythia · rómaiak · Sextus Tarquinius

Helyszínek népszerűség szerint

Róma · Görögország · Delphoi / Delphi


Kedvencelte 4

Most olvassa 2

Várólistára tette 17

Kívánságlistára tette 13


Kiemelt értékelések

Katherine_Grey>!
Titus Livius: A római nép története a város alapításától

Hatalmas emlék a könyv (könyvsorozat? könyvtár?) első olvasása, hiszen a szép, fekete kötetek akkor még nagyapám könyvtárának büszkeségei voltak. Ma nálam vannak… viszont bármikor újraolvashatom őket, mint most is. Livius érdekes, izgalmas, tele olyan közismert, vagy kevésbé ismert történetekkel Lucretia meggyalázásától Mucius Scaevola hősen elégetett balkezéig, amelyek lebilincselnek fordulatosságukkal, elborzasztanak kegyetlen realitásukkal, elvisznek a legősibb mítoszok ködébe, de végül eljuttatnak a „modern” római politika boszorkánykonyhájába is. Aki visszariad a sok kötettől, annak lapozgatásra ajánlom.

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

Sli P>!

[…] az ember, sorsa elől menekülve, rendszerint végzetébe rohan […]

247. oldal, 2. kötet, Nyolcadik könyv (Európa, 1969)

Kapcsolódó szócikkek: emberek · menekülés · sors · végzet
Sli P>!

S éppen, mert a végtelenségig bírta a testi megerőltetést, nem volt, akinek a parancsnoksága alatt nehezebb lett volna gyalogos- vagy lovasként szolgálni. Egyszer, mikor a lovasok felbátorodva megkérték, hogy derekas viselkedésükért könnyítsen valamit a szolgálaton, azt válaszolta:
– Nehogy azt mondjátok, nem engedek el nektek semmit, nos, nem kell megveregetni lovatok hátát, ha leszálltatok róla!

302-303. oldal, 2. kötet, Kilencedik könyv (Európa, 1969)

Kapcsolódó szócikkek: · Lucius Papirius Cursor · parancsolás · szolgálat
Sli P>!

Az ostrom azonban mégsem maradt abba, sem a gabonahiány, sem a drágaság; Porsenna pedig reménykedett, hogy ha tovább tart a gyűrű, végül elfoglalja a várost. Ekkor C. Mucius, egy előkelő ifjú, méltatlannak ítélve, hogy a római népet, melyet szolgasága idején, a királyok alatt, háborúban egyetlen ellensége sem tartott ostrom alatt, most fölszabadultan éppen az etruszkok zárják körül, akiknek hadseregét oly gyakran szalasztotta meg – ez a C. Mucius tehát elhatározta, hogy valami nagy és vakmerő cselekedettel megbosszulja ezt a méltánytalanságot, és nyomban saját elhatározásából behatol az ellenség táborába; később azonban tartván tőle, hogy ha a consulok egyetértése és mindenki tudta nélkül indul útnak, a római őrség elfogja és szökevényként visszaviszi; mert a város akkori helyzete elfogadhatóvá tette ezt a vádat. Elment hát a senatusba. „Az a szándékom, Atyák – mondta –, hogy átkelek a Tiberisen, s ha sikerül, behatolok az ellenség táborába, nem a zsákmány kedvéért, se nem azért, hogy pusztításaikért bosszút álljak; nagyobb tettre vállalkozom, ha megsegítenek az istenek.” A senatorok megadják az engedélyt. Ő pedig fegyvert rejtve ruhájába, útnak indul.
Megérkezik s megáll a tömeg sűrűjében a királyi trón emelvényéhez közel. Történt pedig, hogy ott éppen zsoldot osztottak a katonáknak, s az írnok a királyéval egyforma öltözékben s mellette ülve foglalatoskodott, a katonák meg csoportosan eléje járultak; Mucius nem merészel kérdezősködni, melyikük vajon Porsenna; hiszen azzal, hogy nem ismeri a királyt, fölfedte volna magát; így aztán vaktában szerencsét próbálva, az írnokot öli meg a király helyett. Miközben vértől csepegő fegyverével a rémüldöző tömegben utat vágva menekülni igyekszik, a zajra odacsődülő királyi csatlósok megfogják, visszahurcolják és odaállítják a királyi emelvény elé; ő azonban még ebben a fenyegető helyzetben is inkább félelmetesen, semmint félve, ezeket mondta: „Római polgár vagyok, C. Mucius a nevem. Ellenség az ellenséget megölni jöttem, lelkem éppúgy el van szánva a halálra, mint a gyilkolásra: cselekedni, de tűrni is egyaránt római erény. Nem egyedül én táplálok ilyen érzést irántad; hosszú a sora azoknak, akik utánam ugyanerre a dicsőségre szomjaznak. Ezentúl, ha úgy tetszik, vértezd föl magad a lehetőségre, hogy bármely órában életedért küzdj, s hogy királyi csarnokodban ott találd ellenségedet fegyverrel a kézben. Mi, a római ifjúság így üzenünk néked hadat. Sose félj te fegyveres erőtől vagy ütközettől: egymagadnak lesz találkozásod mindegyikünkkel.” A király a veszedelemtől megrettenve haragra lobban, fenyegetőzve parancsot ad, hogy gyújtsanak tüzet körülötte, ha egykettőre föl nem fedi a cselszövést, amire kétértelmű célzásokkal utalt: „Nos hát, hogy meglásd – mondta Mucius –, mily silány dolog a test azok szemében, akik nagy dicsőségre tartanak igényt”, jobbját beletartja az áldozat számára meggyújtott tűzbe. És mintha semmit sem érezne, elégeti a kezét; e csodától megdöbbenve felugrik székéről a király, és megparancsolja, hogy távolítsák el az ifjút az oltártól. „És most menj – mondja Porsenna –, mivelhogy önmagad ellen kegyetlenebb dolgot műveltél, mint énellenem. Dicsőíteném bátorságodat, ha az hazám szolgálatában állana; most pedig a hadijog következményei alól fölszabadítva, épen és sértetlenül bocsátalak el.” Mire Mucius mintegy viszonozva a nemes tettet, így szólt: „Mivelhogy becsülete van szemedben a bátorságnak, jó szóért megkapod tőlem, amit fenyegetéssel hiába próbáltál kivenni belőlem: háromszázan vagyunk előkelő római ifjak, akik esküvel fogadtuk, hogy ily módon törünk az életedre. A sors engem választott elsőnek; a többi, bármi történjék is az elsőkkel, megjelenik mindahány, ha eljön az ideje, míg csak téged kezünkre nem juttat a szerencse.”
Mucius elbocsátása után – attól fogva jobb keze elvesztése miatt a Scaevola* melléknevet kapta – Porsenna követei is megérkeztek Rómába; a királyt annyira megdöbbentette az első életveszély, amelyből csak a merénylő tévedése miatt menekült meg, továbbá az annyiszor elkövetkező küzdelem lehetősége, ahány összeesküvő életben marad, hogy önszántából kínált békeföltételeket a rómaiaknak.

* Scaevola – balkezes.

102-104. oldal, 1. kötet, Második könyv (Európa, 1963)

Sli P>!

[…] Róma hatalma örökké fennmaradna, ha belső lázongások nem pusztítanák; ez az egyetlen halálos méreg, a gazdag államoknak egyetlen vészes betegsége, mely a nagy birodalmakat pusztulásra juttatja.

147. oldal, 1. kötet, Második könyv (Európa, 1963)

Kapcsolódó szócikkek: állam · hatalom · pusztulás · Róma
Sli P>!

[…] rémítő jósjel tűnt fel: az egyik faoszlopból kígyó siklott le, s a királyi palotában nagy zűrzavart, rémületet keltett; a király szívét nem annyira a hirtelen támadt félelem járta át, inkább balsejtelem szorongatta. Ezért, noha közérdekű csodajelek megfejtéséhez általában etruszk jósokat hívattak, most, hogy ez a jelenség láthatóan a királyi háznak szólt, megrémült, és elhatározta, hogy elküld Delphibe, a világ leghíresebb jósdájába. A jóshely válaszát senki másra nem merészelte rábízni, csak két fiára – elküldte hát őket az akkoriban még ismeretlen földeken és még annál is kevésbé ismert tengereken át Görögországba. Titus és Arruns útnak is indult; kísérőül adták melléjük L. Junius Brutust, a király húgának, Tarquiniának a fiát, aki teljesen más szellemű ifjú volt, mint amilyennek mutatta magát. Mihelyt megtudta, hogy nagybátyja a római előkelőségeket, köztük az ő testvérbátyját is meggyilkoltatta, elhatározta, nem engedi, hogy jelleme félelmet, vagyona pedig irigységet ébresszen a király lelkében, eldöntvén magában, hogy a megvetés nagyobb biztonságot nyújt neki, mint amekkora védelmet a jog s az igazság. Szabad elhatározásból ostobaságot színlelt tehát, és eltűrte, hogy a király mindenétől megrabolja, s még akkor sem tiltakozott, amikor ráragasztották a Brutus* melléknevet – e név leple alatt várakozott a római népnek ez a megszabadítója, míg elérkezett az ideje. Őt vitték tehát magukkal a Tarquiniusok Delphibe, inkább udvari bolondnak, semmint kísérőjükként – azt mondják, Brutus aranypálcát rejtett egy kivájt somfabot burkába, s azt vitte ajándékba Apollónak tulajdon jelleme jelképeként. Apjuk megbízatását teljesítvén, elfogta a vágy az ifjakat, hogy megtudakolják, kire száll majd kettőjük közül Róma királysága. A barlang mélyéről állítólag ez a válasz érkezett: „Róma fölött a legfőbb hatalom azé lesz, aki közületek, ó, ifjak, elsőnek csókolja meg az anyját.” A két Tarquinius, hogy a Rómában maradt Sextus tudomást ne szerezzen a válaszról, s így ő is részesévé ne váljék a hatalomnak, megparancsolja, hogy mindenáron hallgatni kell a dologról. Maguk között pedig sorsot húznak, hogy Rómába visszatérve melyikük csókolja meg előbb az anyját. Brutus másképpen értelmezte a Pythia** válaszát; úgy tett, mintha megcsúszott volna, elesett, és megcsókolta a földet, hiszen az valamennyi halandónak közös édesanyja.

* Brutus – bárgyú.
** Pythia – Delphi másik neve Pythó volt, Pythia = pythói nő, így hívták az itt jóslatot mondó papnőt.

79-80. oldal, 1. kötet, Első könyv (Európa, 1963)

Sli P>!

Egyforma eréllyel tudott parancsolni szövetségesnek és rómainak. Egyszer a praenestei praetor gyávaságból nem elég gyorsan vezette csapatát a tartalékból az első vonalba. Erre a sátra előtt fel s alá sétáló Papirius odahívatta, a lictorral előhozatta a bárdot, s míg az ott álló praetor nem volt már se holt, se eleven, ráparancsolt: „Indulj, lictor, vágd ki azt a gyökeret, amely a járás-kelésben akadályozza őket.” Ezután elengedte a praetort, aki közben a halálbüntetés minden rettenetes félelmét kiállta, de pénzbírságot szabott ki rá.

303. oldal, 2. kötet, Kilencedik könyv (Európa, 1969)

Sli P>!

– Hát engedjük – kérdezte –, hogy bezárjanak bennünket táborunkba, hogy azután itt haljunk meg szégyenszemre éhhalállal, nem pedig, ha már így kell történnie, hősök módjára, fegyverrel a kezünkben? Az istenek fordítsák jóra a dolgot, s ki-ki tegye azt, amit méltónak tart önmagához.

409. oldal, 2. kötet, Tizedik könyv (Európa, 1969)

Kapcsolódó szócikkek: halál · hősök · Marcus Atilius Regulus · szégyen

Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Gaius Suetonius Tranquillus: Suetonius összes művei
Marcus Aurelius: Marcus Aurelius elmélkedései
Velleius Paterculus: Róma története
Publius Cornelius Tacitus: Germánia
Caius Plinius Caecilius Secundus: Panegyricus
Publius Cornelius Tacitus: Iulius Agricola életrajza / De vita et moribus Iulii Agricolae
Julius Caesar: A gall háború
Iulius Caesar: A polgárháború
Adrian Goldsworthy: Caesar
Florus: Róma háborúi