Bevezetés ​a szúfi doktrínába 1 csillagozás

Fontos mindenekelőtt megérteni, hogy amikor az ezoterikus szemlélettel rendelkezők elismerik valamennyi vallás esszenciális egységét, akkor az nem jár együtt a spirituális formák kontúrjainak elkenésével […] Éppen ellenkezőleg, a vallási formák különbözősége […] közvetve, a spirituális eredetiségét is demonstrálja minden egyes formának – az utánozhatatlanságukat, melyben közös princípiumuk egyetlensége tükröződik. A kerékagy egyesíti a küllőket, egyszersmind ki is jelöli azok széttartó irányát.

12. oldal

A tudományos munkák általában «muszlim miszticizmusként» határozzák meg a szufizmust, és mi is szívesen alkalmaznánk a «misztikus» jelzőt annak jelölésére, ami a szufizmust az iszlám szimplán vallási aspektusától megkülönbözteti, ha e szó még azt a jelentést hordozná, amit a korai kereszténység görög egyházatyái és a spirituális vonaluk követői tulajdonítottak neki: annak megnevezésére használták ugyanis, ami a «misztériumok» megismerésével kapcsolatos.

Minden teljes kontemplációs út, amilyen például a szúfiké vagy a keresztény misztikusoké (a kifejezést eredeti értelmében véve), különbözik a devóció útjától – amit tévesen neveznek «misztikusnak» –, amennyiben egy aktív intellektuális attitűdöt foglal magában. Ez az attitűd semmi esetre sem valamiféle intellektuális pózzal kísért individualizmusként értendő: éppen ellenkezőleg, a diszkurzív gondolkodást meghaladó esszenciális Realitásra ('al-Haqiqa) való megnyílás diszpozícióját jelenti, és így a minden individuális szubjektivitáson való intellektuális túljutás lehetőségét hordozza magában.

Rendesen a meditáció körkörös mozgással zajlik. Egy esszenciális ideától indul el, kifejtve annak különböző alkalmazásait, hogy végül reintegrálja őket a kezdeti igazságba, mely így egy közvetlenebb és gazdagabb aktualitást nyer a fölötte elmélkedő értelem számára. Az ellenkezője ez a filozófiai kutatásnak, mely nem számol úgy egy igazsággal, mint ami lényege szerint eleve jelen van a megismerésére törekvőnek a tudatában. A gondolkozás igazi mozgása a meditáció által követett körkörös mozgás, és minden filozófia, ami figyelmen kívül hagyja ezt, tévedést követ el az eljárásával. Az igazság, melyet a filozófia megtalálni látszik érvelések segítségével, már bennefoglaltatik a kiindulási pontjában, már ha a filozófus egy hosszú gondolati útvesztő végén nem pusztán valamelyik szenvedély szülte vagy individuális vagy kollektív elfogultságban gyökerező régi előítélete mentális fénytörését «találja meg» újra.

Az individualista gondolkozás mindig magában foglal egy vakfoltot, mert nincs tudatában önnön intellektuális esszenciájának. Ami a meditációt illeti, noha elmulasztja megragadni az Esszenciát közvetlenül, legalább feltételezi azt. A meditáció «bölcs tudatlanság», míg a filozófiai érvelés vagy okoskodás, mely mentális individualizmusból fakad, «tudatlan tanultság». Amikor a filozófia a tudás természetét kutatja, elkerülhetetlenül kínos ellentmondásokba keveredik. Mikor elválasztja a szubjektumot az objektív tartománytól és egy teljesen viszonylagos realitást tulajdonít neki az egyéni «szubjektivitás» értelmében, akkor megfeledkezik arról, hogy a saját ítéletei éppenséggel a szubjektum valóságától és annak igazságaffirmáló képességétől függenek; amikor másfelől deklarálja, hogy minden percepció vagy intellekció pusztán «szubjektív», következésképp relatív és megbízhatatlan, akkor pedig elfelejti, hogy pontosan e kijelentéssel objektivitásra tart voltaképpen igényt. A gondolkozás számára nincs kiút ebből a kutyaszorítóból. Az emberi értelem, mely csak egy részecskéje a mindenségnek, csupán egyike a létmodalitásoknak, sem nem foghatja át a mindenséget, sem nem határozhatja meg a saját helyzetét az egészhez képest. Ha mindamellett próbálkozik ezzel, az azért van, mert van benne egy szikrányi az Intellektusból, és az Intellektus viszont valóban átfog és csakugyan felfog minden dolgot.

A szúfi kozmológia jórészt olyan ideák segítségével lett megfogalmazva, amelyeket Empedoklész, Plótinosz és más ókori mesterek már meghatároztak. Hasonlóan: azok a szúfi mesterek, akik filozófiai gyakorlattal rendelkeztek, nem hagyhatták figyelmen kívül a platóni tanítások érvényét, és a nekik tulajdonított platonizmus pontosan olyan rendű, mint a keresztény görög egyházatyák platonizmusa, akiknek a tanítása azért természetesen esszenciálisan apostoli marad.

Mondjuk ki rögtön az elején, hogy az akadémikus tudás csak egy teljesen másodlagos és nagyon közvetett segítségnek bizonyul a keleti tanítások intellektuális tartalmának asszimilálásában – a tudományos módszer, mely szükségszerűen kívülről és tisztán történeti és esetleges aspektusaiból közelít a dolgokhoz, valójában egyáltalán nem járul hozzá egy ilyen jellegű asszimiláció előmozdításához. Vannak tanítások, amelyek kizárólag «belülről» érthetők meg, egy benső azonosuláson, egy átható belemélyedésen keresztül, ami lényege szerint intellektuális* folyamat, és éppen ezért túlnyúlik a diszkurzív gondolkodás határain. Valóban, amennyiben mentális konvenciók jegyét viseli magán (nem beszélve az agnosztikus és evolucionista előítéletekről, melyek a legtöbb nyugati szemléletét meghatározzák), a diszkurzív gondolkodás még akadállyá is válik. Ez ad magyarázatot arra, hogy miért érti félre csaknem minden művelt európai, aki a szufizmust tanulmányozza, annak valódi mivoltát. A modern kultúra embere már nincs hozzászokva a szimbolikus kifejezésekben való gondolkodáshoz, és így a modern vizsgálatok képtelenek megkülönböztetni két hasonló tradicionális kifejezés esetén azt, ami a külső formához tartozik, attól, ami az esszenciális elemet alkotja; és éppen ez az, ami a tudós európait arra kárhoztatja, hogy egy tradíciónál [vallásnál] egy másikból való kölcsönzéseket tételezzen fel ott, ahol a helyzet valójában csak a spirituális látás azonossága, és hogy alapvető különbségeket lásson ott, ahol csupán a perspektíva vagy a kifejezésmód különbözőségéről van szó.** Elkerülhetetlen az ilyesfajta tévedések felmerülése akkor, amikor nyugaton egy egyetemi képzés és egy könyvszagú elméleti tudás elegendő felhatalmazásnak számít ahhoz, hogy az ember olyan dolgokkal foglalkozzon, amelyek keleten magától értetődő módon egyedül a spirituális intuícióval megáldottak számára vannak fenntartva, akik e dolgok tanulmányozásának valódi benső affinitás alapján szentelik magukat, mégpedig olyanok útmutatása mellett, akik egy élő tradíció örökösei.

* «Intellektuson» itt nem a racionális ész vagy a diszkurzív gondolkodás, hanem a közvetlen megismerés vagy a bizonyosság «szerve» értendő, azaz az értelem tiszta fénye, mely egyedül hatol túl a ráció, az ész határain. A keresztény ortodox egyház, és különösen Hitvalló Maximosz, e «szervet» noosz-nak nevezi. A szúfik úgy fogalmaznának, hogy az intellektus igazi «székhelye» a szív (al-qalb), nem pedig az agy.
** Vö. A vallások transzcendens egysége

Biztos, hogy voltak kapcsolatok a korai szúfik és a keresztény kontemplatívok között, ahogy az bizonyított is a szúfi Ibráhím ibn Adham esetén, de a szufizmus és a keresztény szerzetesség közötti rokonság legközvetlenebb magyarázata nem történeti eseményeken alapul. Ahogy Az egyetemes ember című művében Abd al-Karím al-Dzsílí magyarázza, Krisztus üzenete az ábrahámi monoteizmus bizonyos benső – tehát ezoterikus – aspektusait tárja fel. A keresztény dogmák, melyek teljes egészében visszavezethetők Krisztus kettős, isteni és emberi természetének dogmájára, bizonyos értelemben «történeti» formában összegzik mindazt, amit a szufizmus tanít az Istennel való eggyé válásról. Azonkívül a szúfik úgy tartják, hogy az Úr Jézus a kontemplatív szent legtökéletesebb típusa az összes Isteni Küldött közül. Odatartani az arc balját annak, aki a jobbjára sújtott: igazi spirituális elkülönülés – tudatos kilépés az akciók és reakciók kozmikus összjátékából.

Egy szúfi szimbolizmus, melynek megvan az az előnye, hogy kívül fekszik bármiféle pszichológiai analízis birodalmán, alkalmasnak tűnik az iméntiek összefoglalására. A kép, mellyel szolgál, a következő: a Szellem (ar-Rūh) és a lélek (an-nafs) megütköznek egymással közös fiuk, a szív (al-qalb) birtoklásáért. Szellemen itt az intellektuális princípium értendő, mely meghaladja az individuális természetet*, léleken pedig a psziché, melynek centrifugális tendenciái meghatározzák az «én» diffúz, kusza és állandótlan tartományát. Ami a qalbot, a szívet illeti, ez reprezentálja a lélek központi szervét, mely a fizikai szervezet vitális centrumával áll megfelelésben. A qalb bizonyos értelemben a metszéspontja a «vertikális» sugárnak, ami a Rūh, és a «horizontális» síknak, ami a nafs. Mármost, azt mondják, hogy a szív az őt létrehozó elemek egyikének a természetét veszi fel, azét, amelyik győzelmet arat ebben az ütközetben. Amennyiben a nafs kerekedik felül, a szív fátyolossá válik általa, mivel a lélek, mely autonóm egésznek tekinti magát, bizonyos értelemben beburkolja azt a «fátylába» (hiĝãb). Ugyanakkor a nafs cinkosa a «világnak», annak sokszerű és állandóan változó aspektusában, miután passzív módon odaadja magát a kozmikus formafeltételnek. Márpedig a forma megoszt és megköt, míg ellenben a Szellem, mely a forma fölött áll, egyesít, és ugyanakkor megkülönbözteti a valóságot a látszattól. Ha ezzel szemben a Szellem győzedelmeskedik a lélek fölött, akkor a szív Szellemé válik és egyúttal transzmutálja a lelket is, szellemi fénnyel árasztva el azt. Akkor végre a szív is a maga igazi mivoltában mutatkozik meg: az emberben lévő Isteni Misztérium (sirr) tabernákulumaként (miškãh).

E képben a Szellem maszkulin szerepben jelenik meg a lélekhez viszonyítva, mely feminin. Ám a Szellem receptív és így feminin a Szuprémális Léthez képest, amitől mindamellett csak kozmikus karaktere révén különbözik, amennyiben a teremtett létezők viszonylatában polarizálódik. Lényege szerint a Rūh az Isteni Aktussal vagy Paranccsal (al-Amr) azonos, melyet a Koránban a «legyél!» (kun) teremtő Ige szimbolizál, és a Szuprémális Lét közvetlen és örök «kinyilatkoztatásával» egyezik meg: «… és kérdeznek majd téged a Szellemről; mondd: "a Szellem az Uram Igéjéből való; ám néktek csak kevés tudás adatott"» (Korán, XVII.85). Spirituális liberációja során a kontemplatív reintegrálódik a Szellembe, és általa pedig Isten primordiális enunciációjába vagy Igéjébe, ami által «minden lett», és ami nélkül «semmi sem lett, ami lett» (Szt. János Evangéliuma).**

* A rūh szó rendelkezhet egy speciálisabb jelentéssel is, a «vitális szellemével». Ez az az értelem, amelyben a leggyakrabban használatos a kozmológiában.
** A liberáció az alexandriaiaknál is három fokozatban megy végbe, melyek külön-külön megfelenek a Szent Szellemnek, az Igének és az Atyaistennek.

Az Isteni Valóság és a még fennmaradó individualitás viszonya a spirituálisan tökéletes emberben egyike a legnehezebben megragadható dolgoknak.*

* Egyébként éppen ez az oka annak, hogy Krisztus kettős természetének a keresztény dogmája, ahogyan az ehhez közvetlenül kapcsolódó Szentháromságé is: «misztérium», ami annyit jelent, hogy túl van a diszkurzív ész hatáskörén.

Néhány orientalista szeretné mesterségesen elválasztani a doktrínát a «spirituális tapasztalástól». A doktrínában egy teljesen szubjektív «tapasztalást» sejtető «konceptualizálást» látnak. Elfelejtenek két dolgot: először is, hogy a doktrína egy tudásból származik, mely a célja az útnak, másodszor pedig, hogy Isten nem hazudik.