Korábban nem is gondoltam volna, hogy majd képes lesz ennyire a szívemhez nőni ez a sorozat. Nem sűrűn fordul elő, de hagyott maga után nem kevés ürességérzetet, amiért a végére értem, mégis örülök, hogy végre megtudhattam, mi lett hőseink történetének a vége. Ahogy szinte minden könyvnek, úgy ennek is voltak tető- illetve mélypontjai, de összességében egy számomra rendkívül szerethető mangáról van szó, ami nemtől függetlenül képes bárkit megfogni, egy kicsit is nyitott a képregényekre.
Hiába követte szinte a szó szoros értelmében az animet, egészen más élmény volt olvasni. Néhol furcsán hatottak az effektek nélküli csak harcot ábrázol képkockák, amikor nem azért néztem már mereven fél perce, mert annyira izgalmas volt a csatajelenet, hanem mert fekete-fehérben elég nehéz volt kisilabizálni, hogy olykor mit is akart láttatni azzal az alkotó. (Azért ezt a színes képkockák lényegesen leegyszerűsítették.) Hiába durván öt éve annak, hogy a sorozatnak vége lett, szinte majdnem az összes szereplőnek még máig fülemben csengett a hangja, és valamiért mindig úgy szóltak a fülemben a mondatok, mintha azt ők mondták volna. Még a menosok és arrancaros ceroi, vagy éppen a Hueco Mundoba nyitott átjáró recsegő effektje. Egy szóval nem kis nyomokat hagyott bennem a sztori, még ha néha-néha meg is lepődtem egy-két dolgom, amit már egyszer láttam. Ami más volt az animehoz képest, hogy abba volt sok-sok töltelékrész a manga lassú készülése miatt. Emlékszem, hogy azok anno milyen bosszantóak voltak, itt viszont kifejezetten hálás voltam azért, hogy azok elmaradtak. Talán csak egy sztorit, a bountokat hiányoltam, de meg tudtam barátkozni az eredeti cselekménnyel is.
Mivel anno egészen a sorozat végéig jutottam, így a manga kétharmad része volt számomra ismert, a többi pedig csupa-csupa meglepetés. Azaz, hogy nem egészen, mivel olvasás közben csak nagyon nehezen esett le, hogy egy a Soul Societys sztorik közé ágyazott vizardok története nekem annyira homályos volt, annyira nem hagyott nyomokat bennem, hogy sokáig le se esett, hogy én azt már egyszer az elejétől a végéig láttam, tudom, minek kellene történnie. De nem tudtam, végig csak úgy sejtettem, megérzéseim voltak. Aztán, amikor rádöbbentem, hogy hol van a kutya elásva… Igazából be kell valljam, hogy az egész mangából számomra az a néhány kötet, ami kivételesen nagyon, de nagyon nem tetszett. Bugyuta volt, erőtlen, hiányoltam a Soul Societyt és azok szereplőit. Teljesen elhittem volna, ha korábban azt mondják, hogy az nem a manga része. Mondhatni ez volt számomra az egész sorozatban a mélyrepülés, amikor tényleg szenvedtek, és már csak azért daráltam, hogy minél előbb elérhessek oda, ahonnan jönnek az igazi mulatságok.
Egyértelműen a kedvenceim az Aizen és Juha Bach elleni háborúk voltak, ahol tényleg mindenkinek megvolt a szerepe, egymással párhuzamosan zajlottak az események, és annyi fordulatot préselt bele az alkotó a sztoriba, amennyit csak tudott. Imádtam, ahogy sorra-sorra derültek ki a kardok shikai és bankai formái, az pedig, hogy ezen felül még voltak technikák, csak hab volt a tortán. Ugyanígy érdekesek voltak a vaizardok, az arrancarok és a sternritterek is, soha nem győztem kapkodni a fejemet, hogy még mennyi kreativitás szorul ebbe az emberbe, aki mindezt kitalálta. Jó, persze valahol éreztem egyfajta unalmas isspoiler Viszont minden apró idegesítő eleméhez képest rendkívül szórakoztatott, és képes volt olyannyira lekötni, hogy muszáj volt magamra parancsolni, hogy abba tudjam hagyni, mert különben képes lettem volna reggelig falni. Mert faltam, ezt be kell, hogy valljam.
Nyilván végig drukkoltam a jóknak, de azért örültem annak, hogy időnként nemcsak Mary Sue és Gary Sue karakterek rohangáltak a harcmezőkön, hanem az igazán erős harcosok is tényleg meg tudtak sérülni, úgy igazán. Meg nem keltek fel minden tizedik halálos seb után, vagy azt követően, hogy kitépték a szívüket, hanem a földön maradtak. Olykor voltak benne a megalkotott világhoz képest is hihetetlen, mondhatni hiteltelen harcok, amikor már tényleg nem értettem, hogy valaki miért nem halt meg bele a sérüléseibe. Utóbbi is azok közé a bizonyos idegesítő tényezők köré tartozott, ha lehet így összefoglalóan nevezni őket. Bár ezeket némiképp kompenzálta, hogy időnként tényleg meghaltak az emberek, jók és rosszak egyaránt, aztán nem támadtak fel csodával határos módon tíz-húsz kötettel később. Igaz, hogy néhány ilyennek örültem, amikor a szívemhez közeli karakterekről derült ki, hogy mégse dobták fel a talpukat, de ez megint csak tovább szaporította a hiteltelen kategóriát.
Tényleg rendkívül sok csavarral szolgál mindenki számára Tite Kubo, még ha úgy is gondolnánk, hogy átlátunk a szitán, később úgyis rá kell jönnünk, hogy többszörösen át lettünk verve. De ez úgy gondolom, hogy így a legjobb. Ám azonban azt kell mondjam, hogy az összes ilyen dolog közül mégis a végjáték volt a leginkább túlfeszített, „túlcsavart” rész, mert ott aztán tényleg százféleképp próbálják legyőzni a főgonoszt, hogy aztán százegyedszerre egy teljesen abszurd, banális és látszólag logikus, nem utolsó sorban pedig könnyű módon csinálják ki. Kábé ordítani tudtam volna, hogy annyi szenvedés után nehogy már csak úgy megcsinálják.
És ha már korábban említettem a mélyrepülést. Sajnos hiába jó a happy end, hiába kezdtem el én is megbarátkozni vele, ennek a vége nekem mégis túl cukormázasra sikeredett. Annyi szörnyűség után hirtelen annyi jó, aranyos, fantasztikus és ultra szerethető dolog történik mindenkivel, hogy attól már kifordul az olvasó… De tényleg. Persze valahol indokolt mindaz, amivel a szerző lezárta a sztorit, de számomra akkor is picit sok volt. Semmi háború utáni sokk, nem érezhető a történet súlya, hanem mintha minden menne tovább úgy, mintha mi sem történt volna. És igazából ez a legbosszantóbb az egészben, mert pont oda tért vissza a történet, ahonnan elindult. Hogy tudom-e ezért utálni a sorozatot? Nem, de attól még elégedetlen lehetek a befejezéssel. Viszont emellett ugyanúgy szeretni is tudom, hiszen nem véletlenül járt aznap egész nap a fejemben a lezárása, amikor a végére értem. Végtére is összességében egy jó kis sorozat volt, nem éreztem, hogy túl lenne feszítve, túl sok lenne benne a töltelék, és éppen ott volt a pont a végén, ahol kellett.
(Az értékelésnél szereplő csillag az aktuális kötetre, tehát a 74.-re érvényes.)