Az értékelések alapján valami sokkal lenyűgözőbbet vártam, mint, amit kaptam. Ugyanakkor persze ez is remek munka, de talán jóindulatú voltam a fél csillag levonásával.
Először is ez a regény is tipikus Zahn. Felvonultatja az író minden olyan eszköztárát, amiért szeretni lehet. Szövevényes történet, cselvetések oda-vissza, izgalmak és hatalmi játszmák. Amiben egy kicsit most erősebb volt, mint egyébként az a világépítés, pontosabban a birodalomépítés. Mert itt most talán minden eddiginél jobban megismerhetjük a chiss birodalmat. Mi volt mégis vele a baj? Egyrészt a főszereplő kezelése, amire majd később kitérek bővebben is. Másrészt az a befejezés, ami engem nagyon zavart. Ez most komoly? Egy egész birodalmat érinti konfliktust így old fel a szerző? Persze megértem, hogy ott van a cliffhenger és azt is, hogy esetleg nem tudta tovább húzni vagy fel akarta vezetni a záró kötetet, de ez így akkor is kaotikussá és bizonyos tekintetben nevetségessé süllyedt. Főleg annak a fényében, hogy nagyjából minden fontosabb szereplő megérti, hogy egy az egész birodalmat fenyegető veszély bontakozik ki. Ami még meglehetősen zavaró, amit már az első kötet esetében is olvastam kritikaként, hogy a fajok többségén nem érzem, hogy itt idegenekről beszélünk. És ez itt most hatványozottan igaz. Elfogadom, hogy a chiss nép meglehetősen humanoid. De mégis hagy az ábrázolásuk egy kis hiányérzetet.
Most már leírom. Thrawn Kánon béli kezelése egyrészt nagyon tetszetős, másrészt borzalmas. Továbbra is tetszik az, ahogyan kezeli a szituációkat (amiket már néha tényleg unalmasan komoly extravaganciával old meg). Ugyanakkor bosszantó, hogy még a chiss társadalom ismeretében is nevetséges az, hogy folyamatosan hátráltatni akarják és nem igazán ismerik el az érdemeit (bár ez legalább nem klisés forgatókönyvek mentén történik). Ennél csak az a nevetségesebb, ahogy még az előző résznél is inkompetensebbnek állítja be a szerző a politikához (ezt az első kötetre vonatkozóan írt értékelésemben kifejtettem). Thalias, Samarko és Ar'alani hozták a kötelező támogató mellékkaraktert. Lakinda egy új és elgondolkoztató szereplője lett a történetnek, akinek kíváncsi vagyok a sorsára. Antagonisták terén viszont vegyes a helyzet. Haplif egy igazán érdekfeszítő kém volt és nagyon tetszett az, ahogyan ezt a kérdést kezelte az író és nem amolyan James Bond sablonok mentén. Thurfiannal tulajdonképpen még most sem egészen értem hová akar kilyukadni a szerző, mert olyan nagyon akar vele valamit, de nem értjük, hogy mit. Legalábbis nekem ez volt az érzésem. Jixtus viszont egy nyőrnyű főellenség. Az tipikus macskás James Bond-os főgonosz, akiből sosem látszik semmi és minden kudarcra ítélt tervre gyorsan bedobja, amolyan Eötvös Gábor módjára, hogy „Sebaj, van másik!”. Persze nem literálisan, de mégiscsak így.
A párbeszédek rendben vannak. Az egyetlen bajom így a folytatás utánra az az, hogy néha túltolt az udvariaskodás, ami az indokolt helyeknél nem probléma, de néhányszor azért zavaró tud lenni. Főleg, amikor egy-egy közvetlen harci szituációban is teát szürcsölő angol lordok módjára beszélgetnek a szereplők.
Szóval összegzésként én élveztem és éltem ezt a könyvet. Folytatásnak legalább annyira jó, mint felvezetésnek volt. De a hibái fölött nem tudtam átsiklani. Ennek ellenére tetszett és olvastatta magát, tehát merem ajánlani a Zahn és Thrawn rajongóknak. Akinek pedig az első kötet tetszett, annak mindenképpen. Remélem azért a harmadik kötet dob majd valami nagyobbat és erősebbet.
