Bob ​Marley – Catch a Fire 82% 10 csillagozás

Azt mondják, ez a definitív Bob Marley-életrajz. Kétségtelen, hogy nagyon részletekbe menő és aprólékos – egy darabig.
Csak, miután az ember átrágja magát közel 70 oldal Jamaica- és rasta-gyorstalpalón (és nem lapoz át semmit, mert attól tart, kihagyna valamit ami fontos a később olvasottak megértéséhez – pedig jórészt nem az) és elolvas olyan 150 oldalt Marley gyerek- és tinédzserkoráról, arra számít, hogy ez az aprólékosság a kötet végéig kitart (és ezzel meg is jutalmazza kitartó olvasóját).

Erre mi történik?
Valahogy pont akkor fogy el a szerző lendülete, amikor beköszönt a hetvenes évek, Bob Marley pályájának az a szakasza, ami miatt emlékezünk rá és ami miatt érdekes egy életrajz is róla. Pont akkor válik elnagyolttá, az előzményekhez képest szinte vázlatossá a szöveg, amikor a legizgalmasabb-legérdekesebb időszak jön.
(Magyarán amit olyan 220 oldalon keresztül vár az olvasó: "nem baj, ha most uncsi néha, szuper lesz ilyen részletesen olvasni mondjuk 1973-ról!")

A leghíresebb dalai és lemezei említés szintjén kerülnek csak szóba, megírásuk, felvételük körülményei, háttere még úgy sem.
Az 1977-81 közti időszak le van tudva alig 30 (!!) oldallal.
Aztán a halála utáni húsz év történései (rokonok és producerek marakodása az örökségen illetve a hadseregnyi Marley-sarj zenei karrierje, mindez nyakon öntve Jamaica aktuális politikai helyzetével) megint bőven ki vannak fejtve 80 oldalon.
A hasonló hosszúságú diszkográfia is impozáns, ugyanúgy a szerző felkészültségéről árulkodik, mint a szintén nem nyúlfarknyi irodalomjegyzék.

Szóval minden adott volt egy tökéletes élet- és pályarajzhoz.
1970-ig, illetve az életmű utóélete és Marley másokra gyakorolt hatása leírását tekintve az is.
Csak az úgymond lényeget, az egész történet velejét tekintve vérszegény.

Minden (akár érdektelen) részletre kiterjedően elmeséli a sztársághoz vezető utat, onnantól meg kis túlzással „magunkra hagy”.
A nagylélegzetűbb netes cikkekben (pl. a Rolling Stone oldalán) több az infó Marley élete utolsó évtizedéről, mint itt és ez azért a könyv első fele után elég sokkoló és nem is fair: vagy az egész kötet legyen aprólékos vagy ne a 100. oldalon legyen a kis Marley ötéves (!).

Súlyos aránytévesztés ez és tényleg kár, mert ha végig (legalábbis az utolsó fél év leírását leszámítva) ilyen lett volna a könyv, semmi hiányérzet sem maradna utána.

Annyi mindenről írhatott volna!
Hogy lehet, hogy jött ez a furahajú csávó egy kis szigetről a fura zenéjével és egyből lenyűgözte a korabeli rockelitet a Beatles és a Stones tagjain keresztül Claptonon és Santanán át egész Stevie Wonderig? Egyáltalán mit szólt ehhez?
Aztán Londonba száműzte magát másfél évre éppen 1977-ben, összehaverkodott a Clash és a Damned tagjaival és dalt is írt erről (Punky Reggae Party), mert rájött, hogy a punk ugyanaz a fehéreknek, mint a reggae a feketéknek. (És a zenéje hatott is a punk/new wave első vonalának egyes tagjaira: Clash, Police, stb.)
Hogy lehet, hogy egyes 40+ éves dalaiban olyan megoldások köszönnek vissza, mint a mai popzenében és ezért (ill. ezért is) máig frissnek hatnak?
Hogy lehet, hogy ennyi különböző műfaj zenészeit inspirálta?

Szóval rengeteg minden érdekesről lehetett volna a korábbi részletességgel írni, arról nem is beszélve, hogy Bob Marley pont azért meg is érdemelné, mert a közvélemény szemében vagy úgy él, mint a füvesek védőszentje vagy úgy, mint egy kevésbé radikális Che Guevara, gitárral. Mindkét elképzelés nonszensz, Marley sokkal több volt ennél, minimum „a harmadik világ Dylan-je” és tényleg egy olyan művész, aki nélkül kevesebb lett a világ – mert több volt, mint „csak” a zenéje.