ez egy egészen kiválóan megírt és ráadásul nagyon fontos könyv.
14 millió ember haláláról szól, akiket két totalitárius rezsim a szerző által véres övezetnek nevezett vidéken, a mai kelet-lengyelország, a lettország, észtország, litvánia, ukrajna és belorusszia területén tervszerű tömeggyilkosságok keretében elpusztított.
lényeges a „tervszerű tömeggyilkosság” kifejezés – ebben nincsenek benne azok a milliók, akik katonaként, a hadműveletekben pusztultak el. nincsenek benne azok a civil áldozatok, akik a hadműveletek „collateral damage-eként” pusztultak el és még nagyon sokan mások.
benne vannak viszont azok a milliók, akik sztálin kollektivizálása során éheztek halálra. azok a százezrek, akiket a nagy terror idején lőttek főbe. azoknak a lengyeleknek a tízezrei, akiket a németek és a szovjetek gyilkoltak le, hogy megsemmisítsék a lengyel elitet. benne vannak azok az ukrán és belorusz parasztok, több milliónyian, akiket a németek éheztettek halálra. benne vannak a németek által tervszerűen halálra éheztetett szovjet hadifoglyok milliói. benne vannak leningrád tervszerű kiéheztetésének áldozatai. és benne vannak a véres övezetben főbe lőtt zsidók milliói. és az elgázosított zsidók is, milliónyian.
ha az ember sokat olvasott a huszadik századi történelemről, kollektivizálásról, holodomorról, csisztkáról, holokausztról, hadifogolytáborokról, nem nagyon éri meglepetés a bemutatott eseményekkel kapcsolatban. (miután azonban a kutatások jelenlegi állását elég lelkiismeretesen bemutatja, a könyvnek ez a része is igen informatív és olvasásra ajánlott.) újdonság viszont a megközelítés: miután a szerző fókuszában egy földrajzi terület áll, ez lehetőséget ad arra, hogy a korábbi megközelítésekkel szemben, amelyek vagy a német oldal, vagy a szovjet oldal cselekményeit beszélték el, itt a kettő párhuzamosan kerüljön bemutatásra. ennek fontos hozadéka, hogy ki lehet térni e cselekmények kölcsönhatására – másrészt viszont, hogy be lehessen mutatni e két egymásba kapcsolódó cselekménysor együttes hatását a bemutatott területre. és lehetőséget ad a szerzőnek a két totalitárius rezsim céljainak és működési módjainak összehasonlítására is.
lényegi jellemzője az érvelésnek a molotov-ribbentrop vonal középpontba állítása. a szerző – jogosnak tűnő – állítása szerint azok a területek szenvedtek legtöbbet, amelyek a szovjetunió 1939 előtti határa és a molotov-ribbentrop vonal között terültek el. (nem mellékesen persze ennek a vonalnak a hangsúlyozása ellene szól a „nagy honvédő háború” mindent eltakaró mítoszának is, amennyiben leleplezi, hogy 1939-től a szu elleni német támadásig sztálin bizony hitler szövetségese és agresszor volt.)
a könyv ezután részletesen – a nézőpontot a politikai elgondolások, az eseménytörténet, a számszerű adatok és a nevesített egyéni történetek között folyamatosan váltogatva – ismerteti ezeknek az éveknek a történetét. (egyvalami miatt gondolkodtam egyébként azon, hogy ne maximumra értékeljem a könyvet: rengeteg szám van benne, de csak és kizárólag a szövegbe ékelve. nekem bizony hiányoztak olykor az áttekinthetőbb, táblázatos összefoglalások.)
számomra különösen fontos volt az utolsó két fejezet. az egyik, amelyben a sztálini antiszemitizmusról számol be. persze, tudtam az orvosperekről, meg arról, hogy készült nagyobb zsidóellenes tisztogatás. de azt, hogy pontosan miként történt, hogy a zsidókat zsidókként ért speciális üldöztetés miként simult bele a szovjetunióban a nácizmus és a németek által okozott egyéb szenvedésbe, arra nem voltam figyelemmel. (és számomra elég izgalmas volt végigkövetni az „izrael mint náci viselkedésű ország” jelenleg is hangoztatott toposzának viszonylag korai kialakulását. ez bizony egy ízig-vérig sztálini toposz.)
és nem voltam figyelemmel arra sem, hogy milyen hatása volt a holokauszt emlékezetére az, hogy a holokauszt megsemmisítő tevékenysége a későbbi vasfüggöny mögött zajlott, ahol a zsidókat mint zsidókat ért speciális üldöztetésről nem volt szabad beszélni. (ma már talán furcsa, hogy volt idő, amikor a holokausztról nem beszéltünk – de ne felejtsük el, hogy magyarországon is elég későn lehetett róla beszélni. szimbolikus, hogy nagyjából egy időben jelent meg nemeskürty rekviem egy hadseregért c munkája, amiben a győztes szovjetek ellen a don-kanyarban harcoló, sokáig elhallgatott történetről szólt először, és száraz györgy történelem jelenidőben-je. a két dologról ugyanakkor, a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején lehetett elkezdeni beszélni.)
és hogy mennyire torzította a holokauszt emlékezetét, hogy a metaforája auschwitz lett, az utolsó nagy halálgyár, amely azonban egyúttal koncentrációs tábor is volt. hogy a nyugati szövetségesek szabadítottak föl sok koncentrációs tábort, amelyben az ellátási nehézségek miatt sok csonttá soványodott alig élő emberi roncs volt – de nem volt a területükön kifejezett megsemmisítő tábor, mint majdanek, treblinka és auschwitz egy része. persze érthető, hogy auschwitz lett a szimbólum: mint az indusztrializált megsemmisítés utolsó nagy működő helye, hiszen a lengyelországon és a véres övezeten kívüli zsidók nagy részét itt gyilkolták meg – a magyarokat, a nyugat-európából deportáltakat. de az a tény, hogy auschwitz egyidejűleg volt büntetőtábor, kényszermunkatábor és megsemmisítőtábor, jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a köztudatban ezeknek az egyébként jellegükben igen különböző tábortípusoknak a különbsége elmosódjon és ezek egymásra csússzanak. és elfedi azt a tényt, hogy a véres övezetben honos zsidóságot bizony nem megsemmisítőtáborokban ölték meg, hanem kisebb részben teherautókban elgázosították, nagyobb részben pedig tömegsírokba lőtték. emberek millióit. nőket, gyerekeket. főbe lőttek. futószalagon, de mégiscsak emberek. nem megnyomtak egy gombot, amitől bement a gáz, hanem előttük estek össze az emberek, fröccsent a vér, loccsant az agyvelő. és ezt fontos megérteni – emberek millióit nem indusztrializált módon, hanem személyes részvétellel öltek meg.
és talán ez a legfontosabb következtetése ennek a könyvnek. hogy egyrészt nagyon fontos ennek a területnek mint földrajzi egységnek a történetét nézni, és nem csupán a nemzeti történeteket nézni, ahol az összefüggések áldozatul esnek a nemzeti mitológiának. hoz a könyv példákat arra, hogy miként manipulálják a számokat: hogy hol emelik meg a nem-zsidó áldozatok számát, hogy mégse legyen több a zsidó áldozatokénál. hogy hol számolják bele az ukrán és belorusz áldozatok számát a „szovjet” kalapba, hogy aztán némi átgyömöszölés után az „oroszok” véráldozataként bukkanjanak fel. és a többi, meg a többi. ezeket részben ismerjük, viszont fontos újra és újra beszélni róla.
mint ahogy arról is, hogy az elpusztított embereknek nem a halála fontos. hanem az élete. hogy nem tizennégymillió halott van, hanem tizennégymilliószor egy. tizennégymillió egyedi élet, amelyek mögött különböző sorsok, személyiségek állnak. és ugyanígy a tettesek oldalán is. hogy az életekről kell beszélnünk ahhoz, hogy megértsük, hogy mi és miként történhetett, nem számokról, amik már csak eredményt, önmitologizálást és önigazolást, illetve a felelősség el/áthelyezését eredményezhetik. az életek értelmezése adhatja azt, ami miatt a történelem tanulmányozása fontos: a megértést.
nagyon-nagyon-nagyon ajánlom mindenkinek. és egészen biztos, hogy nagyon hamar rátérek a szerző következő, nemrég megjelent kötetére (black earth: the holocaust as history and warning címűre.)
