Lilia ​szeme (Ágról szakadt Tóbiás 2.) 97% 35 csillagozás

Inkább a szeretteinkkel törődjünk – vonta le a végkövetkeztetést Kaszab. – Ha mindenki boldoggá tenné azt a húsz személyt, aki körülveszi, a fa valóságos kis paradicsom lenne.
Tóbiás mintha csak Reccsentő Ricsit hallotta volna: „A környezetemben levő embereknek viselem gondját.” Igen, ez szép elvnek tűnt. De mi lesz azokkal, akik körül nincs senki?

150. oldal

– Jókor voltam jó helyen – mondta újra csak.
Mire Dzsalam helyesbített:
– A legrosszabbkor, fiatalember, a legrosszabb helyen. De a megfelelő személy voltál.

50. oldal

Olyan volt, mintha Tóbiás évekkel ezelőtt egy élő pillangót hagyott volna egy rügyön, és most azt várta volna, hogy ugyanott találja, hímporral borított szárnyakkal! Elképzelhetetlen…

178. oldal

Bármennyire különös is, de ezek a gombák mégis ritkák. A spórák elvesznek a természetben. Olykor évekbe telik, mire valamelyik taplóból egy újabb nő.
Egyke Szigfrid ezzel az érdekességgel zárta a könyvét. Azt írta, hogy kissé az új gondolatok is olyanok, mint a gombák. Nagyon ritka, hogy valamely gondolatból újabb születik.

134. oldal

Ha az ostobaságnak súlya lenne, az őrnagy alatt már rég megreccsent volna a faág.

(első mondat)

Tóbiás hallgatott. Tudta, hogy egy tízéves kölyök is kiszabadulhat mindenféle karmok közül, még ha mindenütt le is nyúzta a bőrét, még ha próbára tette is az élet.

45. oldal

Az elképedt Dzsalam most először ébredt tudatára annak, hogy mennyi bátorság és találékonyság szorult ebbe a pár milligrammos emberkébe. Szóval ilyen egy gyerek.

49. oldal

Dzsalam azért akarta kiönteni a szívét a bozótosban, mert azt hitte, hogy meg fog halni. De az élet visszatért belé a maga lakatjaival és barikádjaival. Szerencsésebb volna, ha az ember egész életét az utolsó pillanatok áttetszősége jellemezné.
Most, hogy visszatért a világba, Dzsalam rácsapta az ajtót az emlékeire.
Az ajtót.
A fűben töltött évek során Tóbiás egyszer sem látott ajtót. A kalászok tárva-nyitva álltak. Elfelejtette, hogy mint mindenütt, az ajtók ott is a fejben vannak, és elég könyökkel oldalba bökni a másikat, hogy örökre bezáruljanak.

55. oldal

Semmit sem védelmez olyan hősiesen az ember, mint ami már nem az övé.

137. oldal

Csergő nagyapó hajdan ezt mondogatta a lányoknak: „A nevetségesség nem öl ugyan, de jól vigyázzatok, mert mindig oltárhoz akar vezetni…”

78. oldal, A Csicsergő helyőrség