Mese ​a keselyűspusztai Kincses-házról 2 csillagozás

Sokáig olvastam, és sokáig gondolkodtam, mit is írjak róla.
Alapvetően egy nagyon jó történet, könnyen olvasható.
Volt, hogy nevettem, volt, hogy untam, és volt, amikor úgy sírtam, hogy nem tudtam tovább olvasni, csak órák múlva. Tudod, @Tímár_Krisztina, amikor Esztert a hátsó padba küldi a tanító néni. Még most is végigfut rajtam a borzongás.
Az egész történet alatt – én, mint falusi leányka –, sokszor jutott eszembe saját gyerekkorom, amikor hóban, fagyban, sárban, esőben nyomoztunk valami fölöttébb izgalmas dolog után, nem törődve azzal sem, hogy tudtuk, ki fogunk kapni érte.
Igazi gyerekkorról szól, sok keserűséggel, és rengeteg gyermeki bájjal.
Néha – elég gyakran – a legszívesebben megöleltem volna Esztert, megdörzsölgettem volna átfagyott kis kezét, hogy gyere, mesélj, mi bánt?
Annyira élethű volt a gyermeki lélek ábrázolása, hogy kevés könyvben találni ilyet.
De sajnos a beszélő kutya teljesen kiakasztott. Kicsit túlzásnak éreztem.
Bár, ha így utólag belegondolok, egye fene, teljesen belefér a gyermeki fantáziavilágba.
A végén kicsit elbizonytalanodtam: nem ismerték meg Esztert a barátai?
Mindent összevetve, kalandos, csodaszép és fájdalmas mese volt ez.
Valóban az.
Köszönöm @Tímár_Krisztina!