A ​látszat mesterei (Tü/Körben 1.) 54 csillagozás

Timár Krisztina: A látszat mesterei

Mi ​történne akkor, ha egyszer csak egy teljesen más világba születnénk, mint ahol addig éltünk? Mi lenne, ha már születésünk előtt mindenre emlékeznénk előző életünkből?

Lantos Fruzsina, az anyaméhben növekvő leánygyermek mindent hall, mindent ért, és ennek köszönhetően hamar ráébred, hogy nem ismeri annak a világnak a szabályait, ahová hamarosan megérkezik.
Itt az emberek bőre szürke, vörös vagy sárga. Félnek a fehértől, és attól is, ha szembesülnek a puszta földdel. Szamarat sose láttak, viszont a vízityúknak három lába van, a hiúznak pedig majomfarka. Az országok és a városok óvónevet kapnak, hogy ne találjanak rájuk a veszedelmes Hollók. De hol ez a hely? És kik ezek az emberek? És mi lesz velünk, ha egyszer ide születünk?

Lánglélek húszéves, és mindent megkapott az élettől. Legalábbis azt hiszi. Van hadvezérhez méltó ereje, bátorsága, tudása, éles esze, és van mesebeli hőshöz illő ártatlansága. Azt is tudja, hogy a Hármastáj nem tűri meg az… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2016

>!
Athenaeum, Budapest, 2016
400 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632935850
>!
Athenaeum, Budapest, 2016
400 oldal · ISBN: 9789632936284

Kedvencelte 1

Várólistára tette 82

Kívánságlistára tette 73

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Timár Krisztina: A látszat mesterei

Méláztam rajta, hogy ha ezt a könyvet a Magvető jelenteti meg kemény kötésben, és nem az Atheneum, akkor talán teljesen más célcsoport találná meg – és akkor mindenki jobban járna. Az Atheneum borítója* ugyanis lendületből a fantasy tárgykörébe pozicionálja Timár regényét, amivel (bizonyos vagyok benne) hiú reményeket kelt majd pár ifjú/örökifjú olvasóban – holott ez a kötet annyira távol áll mondjuk a Könyvmolyképző pirospöttyös sorozatától, mint Dragomán Máglyá-jának pszeudo-Erdélye. Azért be kell vallanom – nem elhibázott a zsáner-besorolás, mert A látszat mesterei valóban számos fantasy elemmel van felturbózva – párhuzamos világ sajátos flórával és faunával, rejtélyes hősök és gonoszok, valamint maga a Kiválasztott** –, de azért más. Nagyon más.

Én szeretem amúgy a halmazokat. Gyakorlatilag mindent be tudok osztani két halmazba – még azt is, ami egy. Például a párhuzamos univerzumokkal operáló fantasykat is. Egyrészt ugye vannak a cselekményorientált szövegek, meg az atmoszféraorientált szövegek. No most A látszat mesterei olyan egyértelműen az utóbbi csoportba tartozik, hogy a fal adja a másikat. De hozzáteszem: bár Timár univerzumában is van mágiafelhasználás, van harc és van egy alternatív társadalom-kép, de a szerzőt látványosan nem ezek érdeklik – sokkal inkább ennek a fiktív univerzumnak a folklórja, a népi hiedelmek, a teremtéstörténet és a hitvilág. És ezeket olyan fantáziával és hozzáértéssel tekeri a cselekmény köré, hogy az valami elképesztő. Ugyanakkor mivel kifejezetten kevés szereplőnek robbantja szét a fejét egy lángmágus által kilőtt tűzgolyó vagy egy humanoid csótány által eleresztett savköpet, nem csodálkoznék, ha ezen elemek rajongói nem tudnának közel kerülni hozzá. Arról nem is beszélve, hogy Timár olyan töménytelen kulturális utalással dolgozik, aminek megfejtése, felfedése igényel némi plusz tudást – nem mondom, hogy enélkül a plusz tudás nélkül érthetetlen, de az íze a maga teljességében nem jön ki.

A kötet amúgy két részből áll – az eddig felsoroltak elsősorban az első etapra (Cselezüst/Lantos Fruzsina/Béka/stb. – ők amúgy egyetlen személy – elbeszélésére) érvényesek. A második etapban (Lánglélek története) már sokkal konvencionálisabb fantasyt kapunk sok politikai machinációval, és férfias orrbaverésekkel – persze ez a „sokkal több” azért relatív, mert mondjuk a zsáner más tagjaihoz képest még mindig akadhat elmaradás. Ez a rész alighanem jobban meg fogja nyerni azokat, akik a klasszikus fantasy hívei, de én nem vagyok az, úgyhogy nekem kevésbé tetszett – azt például kifejezetten törésként érzékeltem, amikor hőseink azzal kezdtek el foglalkozni, ami szakmájuk szerint a dolguk: a gonosz Hollók elleni háború tervezésével. Azt volt az érzésem, hogy ebben a témában Timár nem mozog olyan otthonosan, mint az előzőben.

Nagyon tudom ajánlani ezt a könyvet azoknak, akik érdeklődnek az atipikus zsánermegoldások iránt, és kíváncsiak rá, hogyan lehet egy párhuzamos világot máshogy, talán mélyebben megkonstruálni. Timár Hármastája, miután megdolgoztam érte, az egyik legszuggesztívebb alternatív univerzum lett, amivel eddig találkoztam, benne az egyik legriasztóbb, legtitokzatosabb gonosszal. Sok kaput kinyit, sok megválaszolatlan kérdést tesz fel – csupa olyat, amitől rögvest szükségessé válik a második kötet elolvasása. spoiler

* Amire amúgy egy ismerősöm (nevét fedje jótékony homály) azt hitte, hogy fanszőrzetet ábrázol, pedig azok csak fák. Mindenesetre ez azért jelzi, hogy az Atheneum kínálatát ismerve az ember hamarabb gondol fanszőrzetre, mint fákra…
** Még mielőtt fájdalmas sóhajjal lemondanánk a könyvről, mert megint egy Kiválasztott van benne, aki majd gatyába rázza a létezést, és akiben összenő majd, ami összetartozik: 1.) csavaros Kiválasztottságról (Kiválasztódásról?) van ám benne szó 2.) ugyan mi bajotok van már megint a Kiválasztottakkal? Ha van valami, amit a zsidó kultúra vitathatatlanul örökül hagyott a XX. századra, az pont a Kiválasztottság motívuma. Kiválasztott nélkül nem lenne Mátrix, Star Wars, Gyűrűk ura – és még sorolhatnám. A Kiválasztottság nem más, mint egy módosított Messiás-alkalmazás, ahol egy olyan hőst szerepeltet a művész, aki kezdetben olyan, mint akármelyikünk, hogy aztán olyan legyen, mint senki más – amely egyfelől a jellemfejlődés csodálatos távlatait nyitja meg, másfelől meg a legszomorúbb szemű pattanásos kiskamasz is bele tudja magát vetíteni a főhős helyébe.

29 hozzászólás
Arianrhod MP>!
Timár Krisztina: A látszat mesterei

Beismerem, sokáig tartott, amíg meg tudtam fogalmazni az érzéseimet Timár Krisztina csodás fantasy-világáról. Hogy miért? Mert általános szokásommal ellentétben vettem a fáradságot, és elolvastam a többiek értékeléseit. Megütköztem dolgokon, amiket olvastam, mert nekem egészen más gondolatok jutottak eszembe a történet kapcsán.

Először is az soha egy percre sem, hogy alternatív világban történnek az események. Tévedtem volna? Ez bizonytalanított el, és rágódtam rajta egy sort.

Mi az, hogy alternatív világ? Hogy másik bolygón van? Vagy másik dimenzióban? Számomra ez rejtvénnyé vált, mert én úgy hiszem, minden történet, ami valaha papírra került, – vagy kőbe, fába, bőrbe vésve, írva vagy rajzolva, – alternatív világban játszódik, még a legrealistább is. Alternatívvá teszi a szerző világlátása, a belső világa, az, hogy hová helyezi a hangsúlyt, amikor elmeséli, mit lát az objektív valóságból lényegesnek, és min suhan át a tekintete csak érintőlegesen. (Próbáljunk meg mondjuk 5 szemtanúval elmeséltetni egy bizonyos eseményt, mindegyik apró elbeszélés máshogy fog hangzani!)

Ha a szerző úgy mutatja meg azt a mesét, hogy elakad a lélegzetünk, vagy fölcsillan a szemünk: „Nicsak, erre nem is gondoltam!“, akkor jól tette a dolgát, újat tudott mutatni, vagy váratlan rejtélyeket, megoldásokat hozott fölszínre a saját belső – mondjuk azt, alternatív – világából. És mégis, hány olyan fantasyt, vagy szépirodalmi, de akár más műfajú alkotást találunk, ahol semmi eredeti gondolatot sem tudunk föllelni. Na ez a veszély végképp nem fenyegeti azokat, akik Timár Krisztina könyvét kinyitják, olyan történetben találják magukat, amilyenre én még nem találtam példát. Ez annak a jele, hogy a szerzőnek kivételes tehetsége van arra, hogy teremtsen a képzeletével, nem egyszerű, közismert klisékből összehordott úgymond alternatív világokat, hanem teljesen egyéni, soha nem látott, hallott, szagolt és érzékelt, különös helyszíneket. Ahogy Michael Ende szokása volt például… Nem, egyáltalán nem hasonlít Timár Krisztina Hármastája Fantázia Endei birodalmához, viszont épp olyan elbűvölőn eredeti.

Be kell vallanom, számomra több réteget jelenített meg ez a Hármastáj. Soha egy röpke pillanatig nem gondolkodtam olyanokon, hogy vajon a föld mágneses pólusai megfordultak-e, vagy hogy miért van észak dél felé, és hogy lehet ez. Egyszerűen számomra a mondanivaló szempontjából ezek a kérdések nem bírnak fontossággal. Én egyértelműen Tükörországba kerültem a hősnővel, aki a könyv első részében eszmél rá arra, hogy megváltozott körülötte az addig ismert világ. Cselezüstnek meg kell tanulnia ezt az új világot, sajátjaként kell elfogadnia. Rejtvény, amit meg kell fejtenie, és én ezt imádom! Az én olvasatomban a megfejtendő világ, amiben Cselezüst újjászületik, voltaképpen ő maga, és az önelmezés, mint minden tanulási folyamat kérdésekkel és válasz-variációkkal bővelkedő. (És igen, van „neolitikus falu“ is, ami külön öröm számomra.)

A könyv második része az ellenpont, a másik, egész más jellemű és „elemű“ hős szemszögéből mesél. Amíg Cselezüst a föld mágiájából születik, és mindent ráérősen, alapos elmélyüléssel fedez föl, addig a férfihős a tűz szülötte, heves, vad és hataloméhes, aki mindent el akar nyelni, a földet is. Az ő narrációja gyors ütemű, cselekményes, tökéletesen egészíti ki a másik felet. Olyan a két fél könyv, mint a dió, a két félteke pontosan beleillik a héjba.

Ami különösen boldoggá tett, hogy egy árva tündér, törpe vagy más ilyen elcsépelt mesés lény sem átallott a szemem elé kerülni. És a mágia is sokkal természetesebb része a világnak, mint például a Harry Potterből ismert latin parancsszavú varázslatok. Itt a világ saját belső mágiája van folyamatosan jelen a háttérben, és nagyon örültem a telepatikus mágiának is. Nem különben Rebi néni baljós népének!

És végre, végre nem állandóan a Bárdtól kölcsönzött bölcsességeket kellett olvasnom, az idézetek rendes, normális magyar költőktől vétetnek, Radnótitól, József Attilától, és dicsőítik a mi gyönyörűséges magyar anyanyelvünket! (Mondom én, a hipokrita, aki sajnos mostanában szinte csak angolul tudok olvasni, magyar nyelvű könyvutánpótlás hiányában.)

Egy szó, mint száz, én el vagyok ragadtatva, és alig várom a folytatást! Olvassátok, megéri!

13 hozzászólás
szadrienn P>!
Timár Krisztina: A látszat mesterei

Kortárs magyar fantasy, avagy kalandozások Hármastáj lenyűgöző mítoszai és legendái között, víz-, szél-, és földmágusok társaságában.
A látszat mesterei számomra mindenképpen a világteremtés és a mitológiateremtés regénye. Egy teljesen egyedi, három részre tagolódó ország bontakozik ki előttünk a fantázia birodalmából, amit sokszínű lakosság népesít be, sajátos hiedelemvilággal, építészettel, népszokásokkal, egyéni életritmussal és mágikus szimbólumrendszerrel. Megismerhetjük mindazt, amit a világ teremtésről, az élet és a halál közötti átmenetről tudnak, meséikben, mondáikban, hitük mélyén néha ősi, kortalan bölcsesség, néha pedig még a magyar folklór elemei is felcsillannak.
Ami még izgalmassá teszi a Hármastájjal való ismerkedést, az az, hogy egy olyan szereplő szemszögéből láthatjuk, aki a mi világunkból került át rejtélyes módon az ismeretlenbe, de emlékeit nem veszítette el. Ez az emlékezés teszi lehetővé a kulturális utalásoknak azt a gazdag tárházát, ami egy teljesen idegen, néha félelmetes univerzumban bármikor meghitten fel tudja idézni az olvasó számára kedves festőket, zeneszerzőket, költőket és írókat.
A regény két fő részre tagolódik, de végig úgy éreztem, hogy tulajdonképpen színes epizódok, kalandok láncolatára épül. Annyi izgalmas mellékszereplő népesíti be, hogy történeteik kibontása több kötetre is elegendő anyagot szolgáltatna, és akkor is nagy odafigyeléssel kerülnek megformálásra ezek a karakterek, ha nem kapnak később fontos feladatot, csupán pár oldalon keresztül kerülnek a reflektorfénybe, hogy aztán soha többé ne találkozzunk velük.
Számomra nagyon kedves volt az a nyelvi lelemény és kreativitás, ami megmutatkozott a szereplők nevében, a földrajzi fogalmakban, a városok, folyók, hónapok, égtájak elnevezésében, az egész mű színtiszta névmágia, öröm volt látni, hogy értő kezekben a magyar nyelv mennyire alkalmas egy képzeletbeli birodalom megjelenítésére.
Hiányérzetet tulajdonképpen csak az okozott, hogy a kötetet mindvégig egy gyönyörű, aprólékosan kidolgozott előzményregénynek éreztem, ahol az ábrázolt világ felépítése és a szereplők gyerekkora a legfontosabb, akik inkább szemlélői, felfedezői ennek a világnak, és még csak készülődnek a nagy tettekre, amikre hivatottak.
Nagyon várom, hogy érett személyiségként kibontakozva hogyan fogják majd formálni egymást és a környezetüket, dinamikus küzdelmekbe és erős érzelmekbe bonyolódva, védelmezve az ártó erőktől a szeretett Hármastájat.

Bélabá>!
Timár Krisztina: A látszat mesterei

@Timár_Krisztina második regénye, – ami egy trilógia első darabja – olyan mesevilágot tár az olvasó elé, aminek segítségével könnyedén kiszakadhat a napi gondokból, bajokból. Lehengerlően varázslatos világ. Első gondolatom az volt, olyan regény, mintha a magyar Olga Tokarczukot olvasnám. Stílusában, világképében érzek rokonságot a lengyel kollégájához. (Pedig csak nagyon mérsékelten ismerem.) Igaz, nem hiszem, hogy nagy meglepetés. Egyik kedvenc könyve az Őskor és más idők. Na, de nem csak ez a mű tűnik fel az írónőt jól ismerő olvasó számára, hanem számos kedvenc, pl Rejtő, Muraszaki Sikibu, Faulkner, Hamvas Béla és sok más, az írónő által kedvelt könyv apró részlete, egyes szereplőinek pár jellemvonása. Be kell valljam, a tolvaj Prütsökre egyből rákerestem, de eredménytelenül – a könyv végén azonban olvasható a rejtély. Nagyon jó ez a módszer, elvégre az alkotó teljesen kedve szerint tudott írni, remek tápanyagot szolgáltat azoknak is, akik kissé idegenkednek egy elég meseszerű, elvont világtól. Timár Krisztina regénye több, mint mese. Egy kislány (Lantos Fruzsina) valamint Lánglélek nevű harcos élete a különös, mesés díszletek között, egy kicsit elvont környezetben valahol mégis földhöz ragadva, vérbeli emberi sorssal.
Nem szoktam ilyen jellegű könyveket tömegesen olvasni, voltak korábban csalódásaim a műfajban. Ez a regény ellenben visszaadta a hitemet a fantasy iránt, miszerint lehet olyan mesét írni, amely megérinthet lelkében, elméjében időst és fiatalt is. Sokaknak szól, nem kizárólag ifjaknak. Nagyon jó kikapcsolódás, pár kellemes és felejthetetlen estét szerez az olvasónak. Az írónő kimagasló magyar fantasyt írt, nagyon köszönöm, hogy olvashattam a nagyszerű regényét! Várom a folytatást!

2 hozzászólás
gesztenye63 MP>!
Timár Krisztina: A látszat mesterei

Abban, hogy Cselezüst és Lánglélek történetét igazán élvezni tudjam, nagyban segített, hogy szigorúan félretettem rosszindulatú zsánernácizmusomat és igyekeztem kilépni kényszeres skatulyázó énemből is. Amikor ezeket a kérdéseket tisztáztam magamban, attól kezdve felhőtlenül tudtam sodródni a mesével. Mert Krisztina csodálatosan, nagy szívvel, és legfőképp áradóan mesél. …és ahogyan azt a blogjában is hangsúlyozza, gyűjtöget és raktároz, mint a szorgos, gondoskodó hangya (nem ám a TPrütsök!). Azután pedig rendszerez, válogat, felhasznál; alakít és átalakít – de ami a legfontosabb: alkot.
Krisztina egyéb írásait is azért szeretem nagyon, mert tanít és tájékoztat egy csomó olyan érdekességről, az egyetemes kultúrtörténet olyan csemegéiről, amelyekhez soha nem jutnék hozzá, ha ő nem rakná konyhakészen az olvasói asztalomra. A látszat mesterei is hemzseg az utalásoktól, adalékoktól és a (történet szempontjából talán gyakran testidegen, de mégis ütős) vagány beszúrásoktól, beszólásoktól.
Maga a Hármastáj, mint alternatív univerzum is mesék és mítoszok visszhangját idéző önálló néprajzot képez meg az olvasó előtt. Jóval nagyobb hangsúlyt kapnak a különös rítusok, a világot uraló és lakóit meghatározó szokások, mintha klasszikus toposzokból építkező fantasy világot építene a szerző. Rendhagyóvá és egyedivé is válik ettől az írás, és talán ez az egyik legfőbb érv amellett, hogy „tiszta szemmel”, elvárások nélkül olvassuk azt, és ennek eredményeképp a könyv végén a két, egymástól alapjaiban és hangulatában is elváló regényrészt, mégiscsak egységes, szerves egészként tudjuk majd értékelni.
Az pedig külön jóleső felismerés volt számomra, hogy a portál, mint az alternatív valóság belépője, az ajtó, ami egy másik létezésbe vezet, az lehet bizony maga a halál is. Szerintem ez a megoldás nagyon frappáns indítást biztosított és komoly lendületet adott a sztorinak.
Az alkalmazott karakterkészlet rendkívül változatos és talán kicsit több is volt a kelleténél; csak remélni tudom, hogy a leendő folytatás(ok)ban érdemi szerepet kap majd több olyan mellékszereplő is, akiket itt kissé súlytalannak éreztem.

Összességében egy domináns atmoszférájú, leginkább hangulatában maradandót nyújtó olvasmány volt számomra A látszat mesterei, amit ezúton is jó szívvel ajánlok minden olvasótársamnak.
És egyben várom a folytatást.

Bíró_Júlia>!
Timár Krisztina: A látszat mesterei

Hú. Jaj. Hoppá. Hohó. Na de… hé! Á. Azta.
Hú. Jaj. Hoppá. Hohó. Na de… hé! Á. Azta.
Hú. Jaj. Hoppá. Hohó. Na de… hé! Á. Azta.

/Részlet az Olvasói reakciók füzet „…és így tovább a 400. oldalig” című fejezetéből/

Ha valahogyan átlagolnom kellene az olvasás közben vagy három hajtűkanyart vett véleményemet, akkor is csak hozzávetőlegesen tudnám elhelyezni valahol a „sokat markol, keveset fog” és a „jó lenne, de egy alapos összefésülés kellett volna neki” között. Mert igazándiból nem volt ez rossz, maximálisan érződik rajta, hogy alapos műveltségű, nagy fantáziájú szerző munkája – viszont a megvalósítás pont úgy járt, mint az egyszeri társalgás Terry Pratchett örökbecsűjében. *

Adott egy kb. 80%-ban látványelemekből építkező világ, ahol óhatatlanul is előjött belőlem a Fantáziaportálok Kapuinak zsémbes, bolhás házőrzője. spoiler Merthogy van neki egyfelől egy egészen érdekes háttere, mindennapokba épült mítosszal, boszorkányüldözéssel, mindenhatónak tetsző ellenségekkel, pletykákkal, tippekkel, trükkökkel – és valahányszor ezekkel foglalkozik a szöveg, egyszerre lesznek neki nemcsak színei,de levegője is. Különben pedig – főként a regény első felében – a szöveg folyton beleakad abba, mennyiben más és mennyire furcsa is a Hármastáj ahhoz képest, amit Cselezüst még Fruzsinaként megszokott. Ezek egy része a háttérmítoszhoz kötődik, ilyenkor rendben vagyunk, borzongatós kíváncsiság van, kellemesen csordogáló stílus is van, tehát boldogság is. Van aztán nagyon sok egyéb, aminek a világon semmi egyéb funkciója nincs, mint erősíteni ezt a furcsaságot – a fülszöveg kedvenc háromlábú vízityúkjai, majomfarkú hiúzai, például spoiler, de akadnak itt olyan apróságok is, amiknek nemhogy nincsen szerepe, de a főhős nézőpontjából igazából észlelni sem volna honnan spoiler. Ezeknek a legtöbbjéről ráadásul sikít az „így van, mert a narrátor azt mondja” logika; pont annyira szervesen tartoznak a történetbe, hogy amint a fonal ismét felveszi magát, többé nincs is dolgunk vele. Egyik-másikról még azt is meg merném kockáztatni, hogy mindenki jobban járt volna, ha kimarad. spoiler Egy kicsit olyasféle hatást keltett az egész, mint azok rajzfilmszörnyek, amikről nem is érti az ember, hogyan képesek ennyi fejjel-lábbal-kocsonyataggal létezni, és miért nem dőlnek fel vagy esnek össze, amint egy lépést próbálnak tenni.

A regény első fele nagyjából áldozatul is esik az avatatlan főhős nézőpontjának. Mivel folyamatosan rá kell csodálkozni erre-arra, valamint az újjászületett testben folyamatosan gondolkodó régi elme tudását is érzékeltetni kell, Cselezüst érdemi személyiség nélkül kénytelen boldogulni – a folyamatos kiszólások a szöveg olvasója felé** (amiknek a többsége amúgy is arról szól, hogy ez is fura, az is fura, amaz meg még inkább) pedig nem tudják betölteni ezt a szerepet. Az se sokat segít a dolgon, hogy az őt körülvevő szereplők jóformán semmi furcsát nem találnak a több mint önálló három-négy-ötéves gyerekben, legfeljebb a bőre színétől kapnak sikítófrászt. Aki egy hányódó árvagyerekes történetet olvasott, olvasta ezt is. Kicsit sajnáltam, hogy nem jutott több tér a barátságok-haverságok kibontásának, mert így inkább tűnt egy nagy pálfordulásnak az, ahogy Cselezüst társakat talál magának.
Mint annyi mindent a fantasy világán innen és túl, ezt a helyzetet is az ellenségkép beszivárgása menti meg – a Hollók valódibb feszültséget teremtenek, mint az összes többi konfliktus együttvéve.

A második rész, Lánglélek története sokat ment a regény összképén, főleg, hogy itt sikerült a nézőpontkarakter minden kívülállása ellenére úgy vinni a történetet, hogy nem botlottunk bele minduntalan egy evilágon ismeretlen gyökérbe. Sokkal homogénebb az elbeszélésmód, Lánglélek érdekes karakter, nincs túlzásba víve a fülszövegben megígért mesebeli ártatlansága sem. Itt kap teret beszélni és cselekedni ki egynéhány olyan karakter is, aki a könyv első felében tengett-lengett, vagy egy csattanós tölteték-történetre látszott elégnek. Acélt az előtörténetével kiegészítve grammra kiszámlázva is megvettem, egyúttal megkapta a muszájszeretni címkét, Eső tragédiája jóféle narratív pofon, Szikla az új Little John, aki sokkal izgalmasabb itt, mintha az első rész szép zöldszemű fiújának minőségében térne vissza.
A főbb szereplők elkezdenek motivációkkal és célokkal bírni, az ötleteiket kivitelezni, a szöveg pedig életre kel – és az sem utolsó szempont, hogy a Réztücsök által szövegbe csent elemek elkezdenek inkább narratívak lenni, mint egyenes idézetek spoiler , ettől pedig a jelenlétük is kevésbé visszás.
A legvégén a szálak összeérnek, így visszatér egy adag bosszankodás a történet elejéről, mindazonáltal a kíváncsiság élt, él és élni fog a tekintetben, merre is van innét a tovább. spoiler

Összességében véve kezdő fantasy-olvasóknak ajánlom a leginkább, akiket még jól lehet lakatni szokatlan leírásokkal, és nem kérdeznek túl sokat. Meg azoknak, akik szeretik a drámai kis színeseket, és egy-egy érzékenyen, kellemesen formált szereplő történeteiért könnyebben kezelik a fő szálak kócosságait.

* https://moly.hu/idezetek/267004

** Persze, elvileg volna, akinek szólhatnának ezek a megjegyzések – viszont gyakran olyasmikre csatol vissza, amiket az illető nem, az evilági közönség viszont annál inkább tud hova tenni.

13 hozzászólás
Turms>!
Timár Krisztina: A látszat mesterei

Mindig őszintén csodáltam azokat az írókat, akik képesek pusztán a képzeletükre hagyatkozva felépíteni egy nagy és komplex, saját szabályrendszerei szerint működő fantáziavilágot, legyen az akár sci-fi, akár fantasy. Egy ilyen világban játszódik @Timár_Krisztina nemrég megjelent új regénye, A látszat mesterei is. A könyv műfaji besorolását tekintve fantasy, és szerzője valóban szabadjára engedte a fantáziáját, világa ugyanis nagyon egyedire sikerült, amennyire a műfajban való jártasságom tudni engedi, nem másol egyik bevett fantasysablont sem.
A cselekmény egy, a miénkkel valószínűleg párhuzamosan működő másik világban játszódik, ahová a halál után másik testben újjászületve akár a mi világunkban élt emberek is átkerülhetnek. Épp ezzel indít a történet, egy nő meghal a mi világunkban, és a tudata felébred a másikban, egy magzat testében. Ami a dolog igazi különlegessége, hogy a lélek testet váltva sem felejti el előző élete emlékeit, hanem végig tudatában marad korábbi személyiségének, az újjászületése előtt és után is. Nagyon hamar ráébred arra, hogy egy, a megszokottól jelentősen eltérő világba került, és mi is az ő szemén keresztül ismerkedünk meg ennek az univerzumnak a szabályaival. Az ember először az eltérésekre csodálkozik rá, később azonban hangsúlyossá válnak azok a problémák, amelyek már a mi világunk történelméből is ismerősek lehetnek. Ráadásul főhősünk nagyon hamar rádöbben arra is, hogy valamiféle összeköttetésnek kell lennie a két világ között, ugyanis lépten-nyomon előző életéből ismerős jelenségekbe botlik.
Közben azonban nézőpontot vált a történet, egy másik karaktert kezdünk el követni, egy ifjú kiválasztottat, aki saját fontosságának tudatában szintén azon ügyködik, hogy megváltsa a világot az azt régóta gyötrő elnyomók uralmától. Az előző szálban megismert szereplők, események más szemszögből nézve ismét visszaköszönnek, illetve egyúttal relativizálódnak. Mindkét cselekményszál izgalmas kérdéseket hátrahagyva szakad meg, azt nem állítom ugyan, hogy az írónő a sorozatokban szokásos cliffhanger technikát alkalmazta volna, mindenesetre eléri azt, hogy az ember várja a (tudtommal három részesre tervezett) sorozat következő részét.
A könyv külön érdekessége, hogy írónője számos kultúrtörténeti érdekességet ("easter egg"-et) rejtett el a szövegben, ezek nagy részét a végén le is leplezi. Őszintén megmondom, nekem nem túl sokat sikerült ezek közül megtalálnom :) Viszont egyes hatások nyilvánvalóak voltak, különösen a történet második részének egyes jeleneteiben Rejtő megidézése nagyon jól sikerült.
Jó könyv, fantasy-rajongók figyelmébe erősen ajánlott. Várjuk a folytatást!

1 hozzászólás
pepege P>!
Timár Krisztina: A látszat mesterei

A minap olvastam @cseri értékelését és jót mosolyogtam magamban, mert olyan érzés fogott el, mintha a saját gondolataimat látnám viszont. Szó szerint. Tímár Krisztina neve azon molyoknak biztosan nem idegen, akik figyelemmel kísérik a Merítés magazint (de nyilván ez itt most nem annak a reklámozásáról szól), arra célzok ezzel, hogy a figyelői, az aktívabb molyok ismerhetik a stílusát. Ismerhetik és szerethetik, mert nagyon jól ír, még egy ötsoros értékelést is (bár szerintem olyan rövidet ő nem tud). Tegyük félre a viccet. Amikor megtudtam, hogy megjelenik egy regénye, biztos voltam benne, hogy el fogom olvasni – annak ellenére, hogy én fantasy-t még a sci-fi-nél is ritkábban veszek a kezembe. De most valahogy éreztem, hogy nem lesz haszontalanság…

Ígéretet tettem magamnak, hogy megpróbálok objektív maradni, nem részre hajló lenni, nem gondolni arra, hogy ki a könyv szerzője, hanem csupán magát a könyv értékeit feltárni (és élvezni). Képzeljétek el, sikerült! Nem mondom, hogy rögtön, az elejétől kezdve magával ragadott, hiszen az első oldalaknál még olyan riadt voltam jó magam is, mint maga a főhős, Lantos Fruzsina, azt sem tudtam, hová kerültem, mi történik velem (őszintén szólva néhány oldal után gyorsan be is csuktam, mert már az első sora megrémisztett? „Amikor ráeszméltem, hogy látok, akkor fogtam fel, hogy meghaltam.” Na, mondom, itt valami szürreális valami fog következni, vagy micsoda? De aztán ahogy haladtam előre, egyre jobban és jobban bekerültem a könyv világába, annyira elsodort magával, hogy nem csak azt felejtettem el, hogy ki írta ezt az izgalmas mesét, hanem magát a tényt, hogy ez csupán írva vagyon.)

A történet két nagy szakaszra osztható: kezdődik a vak levéltáros Fruzsina újjászületésével, illetve a lelke vándorlásával, mert előbb még csak, mint magzat, majd mint egy koravén csecsemő és gyermek próbálja a világ titkait megfejteni – velünk együtt. Kicsit olyan „Nicsak, ki beszél”-feelingje volt, és nehezen békültem ki azzal, hogy ez a csöppség ennyire túlokos. Korát meghazudtolóan szemlélte a környezetét, persze rengeteg kérdés gyülemlett fel benne, hiszen fogalma sem volt róla hová került. Hármastáj nem olyan környék, amihez szokva volt: itt az emberek bőre mindenféle színű, csak éppen nem fehér (mint az övé), a hármas szám bűvöletében éltek, mindenkinek több neve van, de az igazit titokban tartják, senkinek sem szabad elárulni (Fruzsinát ebben a világban többnyire Cselezüstként ismerhetjük), hatalmas ellenségük a Hollók hada, akikre rá sem tudnak nézni, és akik egész falvakat, városokat képesek pillanatok alatt elpusztítani. Az itt élők közül azonban senki nem tudja, miféle fegyverrel lehet ellenük felvenni a harcot. A Kiválasztottat kivéve.

Na, de nem mesélem el végig a történetet, nem is lehetne, hiszen annyira szövevényes. A világ, ami elénk tárul egészen különleges. Az írónő kreativitása és stílusa lenyűgöző, aprólékos, minden részletre odafigyel, olyan karaktereket vonultat fel, amelyek nagyon jól illeszkednek a környezetükbe és ebbe a nagy-nagy mesébe. A második rész egy hatalmas fordulat, először olyan volt, mintha nem is ugyanazt a regényt olvastam volna, ott már nem Cselezüst mesél nekünk, hanem a sorok Lánglélekről, a Kiválasztottról szólnak. Bevallom először ez nekem csalódás volt. Akartam a másik szál folytatását és ezt az újat nehezen sikerült felvennem. De később megértettem, mi szükség volt erre.

Összességében azt kell mondanom, hogy ez egy kiváló nyitókötete a trilógiának, kellőképpen felizzítja a kedélyeket, izgalmas, fordulatos, a fantasy-rajongók kánaánja. Nekem elhihetitek, ha engem, a megrögzött szépprózást megnyert magának.

cseri P>!
Timár Krisztina: A látszat mesterei

Az úgy volt, hogy amikor megláttam, hogy Krisztinának megjelenik a könyve, nagyon megörültem, és egyből gondoltam, hogy ezt feltétlenül el kell olvasnom, még akkor is, ha fantasy. :) Ami nagyon nem az én műfajom, mondjuk leszámítva, hogy a Gyűrűk urát meg főleg a Trónok harcát, amik ugye alapművek, azért szeretem. Amikor a kezembe vettem és megforgattam a könyvet, először is elájultam a Még egyszer a Réztücsök című utolsó fejezettől. Illetve hát ez nem is igazi fejezet, mert itt Krisztina azokat a forrásokat sorolja fel, amikből merített, és ez minimum imponáló. :) Majd látjátok.
Azt hiszem, hogy egy fantasy akkor jó, ha jó az író fantáziája, szóval ha nagyon érdekesen részletesen van ábrázolva a világ, amiben a könyv játszódik. Erre nem lehet panasz, itt aztán tényleg minden részlet a helyén van. Ezt nagyon élveztem. Nagyon érdekes az alapötlet is, hogy a mi világunkból lehet átzuhanni és újra megszületni ebbe a világba, és az emlékek sokszor irodalmi művek és más kulturális utalások formájában kerülnek elő. Kíváncsi vagyok a folytatásra, még mindig nem derült ki egy halom dolog, mivel ez egy trilógia lesz, ha jól tudom, amiben még éppen hogy csak elkezdődtek a dolgok, szóval muszáj lesz a többi részt is elolvasni. Nekem a lányos rész (Fruzsina) amúgy jobban tetszett, mint a fiús (Lánglélek), ott annyira peregnek az események, hogy néha már szinte alig tudtam követni. Viszont jó hír, hogy spoiler.
Ami viszont legjobban tetszett nekem, az a stílus. :) Amit én Krisztina értékeléseiben itt a molyon is nagyon bírok, és hát ugyanez visszaköszönt itt. Összetéveszthetetlen és egyedi hang.

4 hozzászólás
vicomte P>!
Timár Krisztina: A látszat mesterei

Ez a regény a be nem váltott ígéretek könyve, s mint ilyen, számomra az év egyik csalódása.
A fülszöveg azzal kecsegtetett, hogy a csontig koptatott sémáktól elrugaszkodó, a magyar folklórban gyökerező fantasy kalandregényt olvashatok, de ahogy haladtam a könyvvel kiderült, hogy hiába az ötletek, de az írás regényként, és főleg fantasy regényként nálam csődöt mondott.
Hogy miért?
Főként mivel képtelen konzekvensen és logikusan végigvinni egy-egy történetszálat. De azért is, mert túlságosan nagy örömmel játszadozik a különböző ötletekkel, ám a nagy játszadozás közben rendre elfelejti, hogy valamit illene kezdeni is velük.

A történet alapfelütése szerint ez egy reinkarnációs portálfantasy lenne, ami kissé ódivatú ötlet spoiler, de számtalan lehetőség rejlik benne, amit friss megközelítéssel nagyon is érdekessé lehetett volna tenni.
Nagy kár, hogy a reinkarnációnak semmi jelentősége nem volt a történet szempontjából, és a szerepe is kimerült annyiban, hogy így a világ működésének szabályait a főhőssel együtt ismerheti meg az olvasó, és kvázi legálisan lehetett a legkülönbözőbb földi művészeti alkotásokra utalni, hivatkozni, vagy épp szó szerint idézni őket.
Lehet hogy ez utóbbi másoknak posztmodern virtus, de az én ízlésemet sértette, hogy megidézett földi kedvencek zöme, milyen bumfordi módon kilógott, kibeszélt a szövegből. S bár értékelhetném a népnevelői (?) szándékot, de finoman szólva sem gondolom azt, hogy ezt ebben a formában jó ötlet volt a regény részeként meghagyni.
A reinkarnálódott női főszereplő szálával kapcsolatosan azonban messze nem ez volt a legnagyobb problémám.
Ami végig zavart, hogy mennyire elfelejti az írónő az alapvetést: Cselezüst egy idősödő földi levéltáros reinkarnációja, aki kvázi tökéletesen megőrizte a földi emlékeit, ennek ellenére az őt ért ingerekre, nem felnőtt nőként reagál, aki gyerektestben spoiler kénytelen létezni, hanem egy amolyan Regős Bendegúzba oltott koravén Juliskaként osztja az észt.
Mindezek mellett irritáló hiba volt őt megtenni E/1-es narrátornak: főleg a könyv elején, amikor még ő sem ért semmit a világból, ezért egy kotnyeles és elkényeztetett gyerek hozzáállásával folyton a Miértekkel? zaklatja az olvasót. Ezen a ponton legszívesebben lekevertem volna neki egy nyaklevest, hogy fogja már be, mert honnan a sárga lótüdőből tudjam, hogy mi miért úgy van ezen a világon, ahogy van…
Később ugyan némileg javult a helyzet, de az elbeszélői hang soha nem lett hiteles, és sajnos különösen érdekes vagy árnyalt sem.

A másik és igen nagy frusztrációt okozó gondom a könyvvel az volt, hogy a cselekmény teljesen valószerűtlenül, mondhatni ad-hoc módon alakult.
Néha fejezeteken át követhetünk személyeket, eseményeket, hogy aztán egyszerűen minden lezárás nélkül elpukkanjanak a semmiben – ilyen volt pl. a földi Bambi és a hármastáji Könyörület közötti kapcsolattal foglalkozó szál, ami egész egyszerűen semmiféle lezárást nem kapott, de számtalan hasonló sztorielem volt, ami elindult valamerre, majd néha hajmeresztően logikátlan fordulatot véve valami tökéletesen érthetetlen módon záruljon le, ha lezárult egyáltalán…

Nos, ha azt kérdeznék tőlem, hogy minek a látszatát kelti ez a regény, a válaszom a szarkafészek lenne – tele csillogó, máshonnan elemelt ötletekkel, motívumokkal, helyszínekkel (félreértés ne essen, ezt nem rovom fel hibájául, és maga az írónő is elismeri az utószóban), de olyan kuszán, és egyáltalán nem mesteri módon egymásra halmozva, hogy mondat szintjén hiába is van rendjén a szöveg, én mégis folyton fogtam a fejem, és végtelenül bosszantott, hogy mennyire nem sikerült egyetlen ötletben rejlő potenciált sem kiaknázni.


Népszerű idézetek

szadrienn P>!

Hónapok követtek hónapokat: hóbölcsőt sármadár, lángrengést édestűz, békasót fagytorok – tavaszt nyár, nyarat tél, telet ismét tavasz (miért pont évszakból lett volna négy).

DTimi>!

Gyerek akartam lenni. Vagy madár. Sajnos egyik se foglalkozás. Így lettem levéltáros.

10. oldal

1 hozzászólás
marschlako P>!

Neki sem volt apja, de ő legalább az anyját ismerte, hiszen ismerte őt egész Sehol. A férfiak nagy része bibliai értelemben is.

148. oldal

3 hozzászólás
Qedrák MP>!

Brutus is azért maradhatott huzamosabb ideig életben, mert hülyének nézték.

106. oldal, 9. A Béka, a Bárányka és a Nyúl

Jeffi P>!

Képzeljünk el egy gyönyörű hullát, amely derűsen mosolyog. Sikerült? Na, ő pont így festett.

159. oldal

Bélabá>!

Édes Lelkem!

Valószínűleg már rájöttél, hogy megtaláltam és elloptam a feljegyzéseidet. Ne őrjöngj, nem mutatom meg senkinek. Másra kellenek.

7. oldal, Prológus (első mondatok)

1 hozzászólás
Qedrák MP>!

Nekem sem esett rosszul, hogy bármikor szembejöhetett velem egy magyar népmese.

122. oldal

DTimi>!

Elég hosszú ideig szerettük egymást. Eltartott hat-hét napig.

265. oldal

1 hozzászólás
lzoltán IP>!

     Jézusom, megbolondulok.

170. oldal, 13. Tojásjáték

lzoltán IP>!

     Átgyalogoltam a városon. A lábam taszította a földet, vagy talán épp fordítva: a föld a lábamat, mindenesetre inkább lebegtem, mint jártam. Sehol kísértetének éreztem magam.

208. oldal, 16. A Réztücsök


Hasonló könyvek címkék alapján

Czékmási Csaba: A Tűzgyermek és a szellem
Alwyn Hamilton: A szultán foglya
Brent Weeks: Az árnyékvilág peremén
Stephen Donaldson: A Kárhozat Urának átka
Jeffrey Stone: Harc az Éj Kövéért
Malcolm J. Hunt: Bosszúangyal
Sarah J. Maas: A Court of Mist and Fury – Köd és harag udvara
Brandon Sanderson: A korok hőse 1-2.
Brian McClellan: Őszi köztársaság
Raymond E. Feist: Az érzőszívű mágus