A ​zarándokút (Történet az első keresztes hadjáratról 1.) 15 csillagozás

Tiit Aleksejev: A zarándokút

A ​zarándokút vérbeli kalandregény, mely az első keresztes háború időszakába, a 11. század végére viszi el olvasóját. De egyúttal elmélkedés is az emberi létezésről, a szenvedésről, hűségről és hűtlenségről, szerelemről és árulásról.

Főhőse és egyben elbeszélője egy északról jött ifjú harcos, aki barátja, Dieter neve alatt Toulouse grófja hadseregének tagjaként Jeruzsálem meghódítására készül. A harcos nem tartozik senkihez és sehová – de éppen ez teszi alkalmassá arra, hogy a sors különleges szerepet juttasson számára a háború első döntő mozzanata, Antiochia meghódítása során.

A regény eseményeit az öreg, immár egy kolostor kertészeként tevékenykedő Dietertől halljuk. Miközben a szerző pontosan rekonstruálja egy keresztes háború megszervezésének és kivitelezésének mikéntjét, a narrátor meditatív látomásain és belső monológjain keresztül izgalmas bepillantást nyújt a keresztesek ideáljaiba, úgyszólván pszichológiájába is. A leginkább Mika Waltari munkáihoz… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2008

>!
Gondolat, Budapest, 2012
300 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636933920 · Fordította: Lengyel Tóth Krisztina

Enciklopédia 1


Várólistára tette 10

Kívánságlistára tette 8


Kiemelt értékelések

GTM P>!
Tiit Aleksejev: A zarándokút

Nem kedvelem a sorozatokat. Talán ez a könyv is ennek esett áldozatul. Pedig még a nyitott befejezéssel sincs gondom úgy általában, de ennek mintha azért lett volna vége, mert ennyi fért a tervezett kötetbe, aztán folyt. köv. valamikor. Persze ez most egy nagyon nagy túlzás, de mást nem tudok kitalálni, hogy megindokoljam, miért a pontlevonás. Második napja gondolkodom, mi is volt a bajom vele, és közben pozitívba fordult át az is, amit előtte negatívumnak éltem meg.

A kalandregény címke elég becsapós. Bár a műfaj minden jellemzőjét magán viseli a regény, nincsenek benn feszültséggel teli kalandok, váratlan fordulatok. De nem is unalmas, csak lassan csordogál a cselekmény, épp amilyen lassan araszol a roppant zarándoksereg esőben, sárban, fagyban, porban és rekkenő hőségben Európán, Anatólián, Szírián át Jeruzsálem felé. Megküzdenek gyilkos hegyekkel, kietlen pusztasággal és ellenséges támadásokkal; legyőzik az éhséget és a hideget, a járványokat és a támadókat, meg a legnagyobb ellenséget, a félelmet; és persze elfoglalnak és kifosztanak néhány útjukba kerülő várost. Közben lassan demoralizálódik a sereg, az átélt megpróbáltatások kivetkőztetik magukból az embereket, és megmutatkoznak a vezetők sokáig lappangó ellnetétei meg önös érdekei. Jeruzsálem pedig – az eszme – valahogy egyre messzebbre kerül

Az eseményeket a tollforgatóból kényszerűségből kardforgatóvá vált fiatal fiú, Dieter szemével látjuk. A regény tulajdonképpen az ő fejlődéstörténete. Igazi nevét nem tudjuk, a Dieter felvett név. Ő választotta, nem véletlenül. Előzménye és következménye is van ennek a döntésének. Mint a többinek is. Ezt kell megtanulnia, erről is szól a regény.
Dietert a betűk, a szellem iránti vonzalma kiemeli környezetéből, mégsem ez általa emelkedik ki a tömegből. Pedig mennyivel igazabb elbeszélője lehetne a történteknek, mint hajdani mestere, a hadjárat talpnyaló krónikása, aki írásában hűen kiszolgálja a hatalmasságok igényeit. Dieter megtanul harcolni, jó vezetővé válik, és és kénytelen megtanulni azt is: ölni itt egyenlő életben maradni. Martalóccá lesz maga is, mégis megőrzi lelkének érzékenységét, és hitét. Mígnem egy napon felismeri, hogy ő sem más, mint a többiek, őt is csak egészen személyes érdeke vezérli.

Dieter alakjának ez a kettőssége mutatkozik meg a szöveg kettős stílusában is. Néha hétköznapi, földhözragadt mondatokat olvasunk, máskor meg szinte költői a szöveg. Dieter képekben gondolkodik, metaforákban, szimbólumokban. Látomásai vannak az álom és ébrenlét határán, megváltozott tudatállapotban. Ezeknek azonban semmi közük a vallásos révületehez. Hol a bor mámora, hol az öldöklő harc közepette felszökő adrenalin vagy valamely erős érzelmi megrendülés hívja elő őket. Nagyon erősek, és nagyon szépek ezek a részek. Bemutatásukra jobb is, ha az én botor szavaim helyett inkább az írót hívom segítségül:

A szavai egyszer úgy törtek elő, mint sebzett állat üvöltése, aztán a következő pillanatban átváltoztak aggódással és kétségbeeséssel telt motyogássá. Az egyik pillanatban egy gyerek őszinteségével beszélt, a következő pillanatban a martalóc kegyetlenségével, aztán az öregember szenvtelenségével. A hangja sokáig tompa, monoton volt, aztán hirtelen gyémánt az üvegen, acél az acélon. Ez a hang a csengőnél is csengőbb lehetett, aztán megint elhaló, halk suttogás, amely mögött különböző mozgások sejlenek föl: nedves márványlapon megcsúszó láb, sötét áramlaton suhanó csónak, villában csikorgó evező. És voltak ott még mások is, amelyeket nem tudtam megnevezni, de elborzasztottak.

Coralie>!
Tiit Aleksejev: A zarándokút

Ha nem lett volna hozzá kapcsolódó kihívás, ez a könyv valószínűleg sosem került volna a kezembe, bár kedvelem a történelmi regényeket. A téma alapján szárazabb művet vártam, ehhez képest egy egész könnyen olvasható kalandregény lett belőle. Leginkább talán az Egri csillagokhoz tudnám hasonlítani, csak itt maga a főszereplő, a Dieter nevet felvett ifjú harcos meséli el az első keresztes háború történetét a saját szemszögéből. Olvasás közben olyan érzésem volt, mintha egy tévéfilmet néznék, elég jól el lehetett képzelni az eseményeket, a csatákat. Valami mégis hiányzott belőle, a szereplők túl egysíkúak lettek és nem igazán tudtam azonosulni velük. Nem sikerült megkedvelnem Dietert sem, így egy kissé közömbösen álltam ahhoz is, hogy mi fog történni vele, bár arra kíváncsi voltam, hogyan birkóznak meg a bevehetetlennek tűnő Antiokheia városával (rá is kerestem a neten, és valóban elég masszív falak védték). A könyvnek van folytatása, de kihagyom, mert túl hosszú a várólistám.


Népszerű idézetek

Coralie>!

Van egy közmondás: nem érdemes tépelődni, hogy hová rejtsük el a vagyont, amíg az nincs a kezünkben.

207. oldal

Coralie>!

… járja végig mindenki saját maga azt az utat, amiről írni akar. Ne mások történeteit hajszolja…

69. oldal

Coralie>!

A vész, amely lesújtott rájuk, testvérré tette az embereket és összefűzte őket, egyszerű anyaggal, nagy szavak nélkül, a kő saját súlyával, kő a kő tetejére. Mert csak a közös szenvedések teszik az embereket testvérré, sem a közös boldogság, sem a közös nyelv vagy vallás, ezek csak a díszítőkövek, amelyekből alapfal nem épül.

156. oldal

dokijano>!

    – Ma sörben, holnap sírban – szólalt végül Guihan. – Ilyen ez a katonaélet.

148. oldal, Hatodik fejezet - Anno Domini 1097, Anatólia (Gondolat, 2012)

Kapcsolódó szócikkek: sör
GTM P>!

Hallgattam Mecharim elbeszélését, és megdöbbentettek azok a változások, amiken keresztülment, miközben beszélt. A szavai egyszer úgy törtek elő, mint sebzett állat üvöltése, aztán a következő pillanatban átváltoztak aggódással és kétségbeeséssel telt motyogássá. Az egyik pillanatban egy gyerek őszinteségével beszélt, a következő pillanatban a martalóc kegyetlenségével, aztán az öregember szenvtelenségével. A hangja sokáig tompa, monoton volt, aztán hirtelen gyémánt az üvegen, acél az acélon. Ez a hang a csengőnél is csengőbb lehetett, aztán megint elhaló, halk suttogás, amely mögött különböző mozgások sejlenek föl: nedves márványlapon megcsúszó láb, sötét áramlaton suhanó csónak, villában csikorgó evező.

155-156. oldal

Coralie>!

… sok minden van, ami nyomtalanul elmúlik, és kevés, ami tényleg maradandó, de ez utóbbit aztán földi halandó ki nem írtja.

93. oldal

Coralie>!

A sorfal előtt megjelent egy hosszú, rongyosra szakadozott köntöst viselő igehirdető.
– Testvéreim! – kiáltotta. – Testvéreim, ne féljetek! Akit az Úr kegyelme véd, abban nem tud kárt tenni a hitetlenek fegyvere! Hamarosan karotok erejével korbácsoljátok a pogányokat, és majd üldözi őket zivatar és jégeső és…
Supp, egy nyílvessző eltalálta a combját. Isten szolgája meglepődve lenézett, csapkodott a kezével, mint a szélmalom, aztán kitört belőle az üvöltés. Valaki galléron ragadta, és berángatta a pajzsok fedezékébe.
– Ha valaki ennyire hülye, azt még maga az Úr Jézus Krisztus sem tudja megmenteni – mondta Dieter.

134. oldal

dokijano>!

Minden keresztesnek kiosztottak egy emberes korsónyi bort, Dieter szavaival ez éhgyomorra egyből a szarvunkba szállt, mint Mózesnek, így a hangulat harcias volt és emelkedett. Volt, akiből kitört a nótázás, de nem ám zsoltárt vagy más istenfélő dalt gajdolt. Dieter mellé helyezkedtem, előttem Léon lépkedett, másik oldalamon Guihan, meztelen kardja a vállán. Valaki vidáman kurjantott, és fölfelé mutatott, a fejünk fölött köröző sasra: nyilvánvaló jele volt annak, hogy Isten megint velünk van, mert Krisztus szeretett tanítványát jelképező lény jelenléte nem lehetett véletlen.

114. oldal, Negyedik fejezet - Anno Domini 1097, Konstantinápoly (Gondolat, 2012)


A sorozat következő kötete

Történet az első keresztes hadjáratról sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Umberto Eco: Baudolino
Bíró Szabolcs: Lángmarta dél
Bányai D. Ilona: A vér jogán
Bernard Cornwell: Az utolsó királyság
Bernard Cornwell: Az ördöglovas
Ken Follett: Az idők végezetéig
Allen Newman: A száműzött zsoldos
Urbánszki László: Vérszagra gyűl
Urbánszki László: A nemzetségfő
Jean M. Auel: A Barlangi Medve népe