A ​béka segge alatt 91% 84 csillagozás

Fischer Tibor édesapja fiatal éveiről* írt könyvével szemeztem már egy ideje. Hallottam róla, hogy humoros könyv, de tudván, hogy mikor játszódik, nem számítottam ennyi röhögésre. Történelmünk e sötét időszakára gondolva biztosan nem a nevetés jut eszünkbe, de igazából talán pont a humor, az irónia és a szarkazmus segíthetett abban, hogy az ember ne forduljon be teljesen és túlélje a mindennapokat. Gyuri, a főszereplő egy teljesen átlagos fiatal, akinek a legfőbb célja a katonaság elkerülése és a női nemmel (még inkább igennel) való mélyebb megismerkedés. Semmi különös, nem? A háttér teszi mégis azzá, az időszak, amikor nem lehetett bármit csak úgy mondani, pláne tenni, mert könnyen az Andrássy út 60-ba vitt a fekete taxi…
A regény 1944-től kezdve villant fel egy-egy epizódot Gyuri életéből, egyben remek korrajzot is festve.

Aztán eljön a regény csúcspontja, 1956 októbere, a forradalom. Nagyon jól átjön a forradalmárok megrészegült lelkesedése (mint amikor Gyuri nem akar hazamenni addig, amíg nem lőtt egyet a Rádióra), az összefogás és testvériség öröme, azán a boldog reménykedés, amikor a szabadság szelét megérzik, és végül a kétségbeesés, a reményvesztettség. Itt már egy-egy humorosabb gondolat sem tudja elfedni a tragédiát. Sem Gyuriét, sem az országét. A befejezés pedig kifejezetten megható volt.

Ha én irodalom(vagy történelem)tanár lennék, ezt a könyvet olvastatnám el a diákjaimmal.
Biztosan jobban érdekelné őket, mint a történelemkönyv esetenkénti száraz leírása az eseményekről.

Biztos, hogy még többször is el fogom olvasni. Ment a kedvencek közé. Kiváló regény.

* A regény megírásához Fischer az édesapja és keresztapja történeteit használta fel. Nem történt minden pontosan úgy, ahogy a regényben – de akér így is történhetett volna. A valóságban például Tibor édesapja és édesanyja is kosaras volt, mindketten disszidáltak, különböző időpontban.

Paródiának nem eléggé túlzó. Komoly műnek viszont túlságosan is az. Így aztán egyiknek sem jó. Egyetlen pozitívuma, hogy van humorérzéke a szerzőnek, amit néha nagyszerűen használ, bár többnyire megmarad vicceskedőnek. Néha egészen belefeledkezik ebbe, s elkezd vicceket mesélni…
A történet magvát alkotó fiúk meglehetősen ellenszenvesek. Egyikük beképzelt tróger, a főszereplő pedig egy szerencsétlenkedő alak. Ha azt mondom, hogy érzelmileg meglehetősen sekélyesek, akkor messze felülértékeltem őket. Ők a nőket tényleg csak szexuális tárgyként kezelik, s bicskanyitogató ahogyan a vidékiekről vélekednek. Ők még Rákosi diktatúráját sem igazán gyűlölik, még ha szóban így is nyilatkoznak. Inkább csak valami langyos utálat az, ami eltölti őket. És hát valljuk meg, hogy értelmi képességeiket illetően is inkább az Alföldet, semmint valami hegyvidéket reprezentáló jelzővel tudnánk legjobban leírni.
Maga a regény története a valós történelem. Ez részben egyszerűsíti a kérdést, mert főbb vonalaiban nem igen vitatható a regény fővonala. És a túlzásokkal sem lenne alapvető gond, ha ez paródia lenne, vagy nem kizárólag azon a primitív vonalon haladna, hogy a számszerűség növelése a hatékonyságban is megmutatkozik. Az ipari termelésre ez általában igaz is. Az irodalomban nem feltétlenül.
1956?
Tegnap – is – rengeteg szépet és jót elmondtak róla. Fiatal koromban ellenkező előjellel is ezt tették. Rengeteg emberrel beszéltem, aki átélte az akkori eseményeket. Döntően vidékiek voltak, s igen kevesen voltak közöttük, akik akár egyik, akár a másik oldalon köteleződtek volna el. Nagy részük csak a zűrzavarra emlékezett, arra, hogy semmi bizonyosat sem lehetett tudni. Édesanyám idősebbik húga is hasonlóan emlékezett, noha családunknak ő volt az egyetlen tagja, aki akarata ellenére ugyan, de belekeveredett az akkori eseményekbe. Ő akkor már a fővárosban élt, s a forradalom első napjaiban egyik este neki kellett postára vinnie a napi bevételt abból az üzletből, ahol akkor dolgozott. Néhány bátor és hőslelkű forradalmár fegyveresen kirabolta. Tett feljelentést, de a forradalom napjaiban a rendőrség erre füle botját sem mozdította. Aztán a rendszer restaurációja során hirtelen elővették az ügyet. Megvádolták nagynénémet önrablással és ellenforradalmi tevékenységgel. Két nyomozó – az egyikről később megtudta, hogy egykori ávós – brutálisan megverte, egyik veséje leszakadt. Szerencséjére két bátor szemtanú igazolta őt, így végül elejtették ellene az eljárást, de a történtek miatt nem csoda, hogy sem ő, sem családunk többi tagja nem szimpatizált különösebben egyik féllel sem.
Hát nem tisztességesebb lenne elismerni, hogy mint minden hatalmi harc, az 1956-os forradalom is vonzotta a kaland- és bosszúvágyókat, valamint a pénz- és hatalomvágyókat? Az idealizálás egyeseket nyilván vonz, ám a realistákat csak elrettenti.
A regény ezen a téren nem idealizál, ami dicséretes lenne, helyette azonban elvicceli a lincseléseket. Én megengedő vagyok, s megértem, hogy egyesek olyan sérelmeket szenvedtek el, amit csak a vérbosszúval vélnek megtorolhatónak. De semmiképpen sem állítható egy sorba az ellenség kivégzése, illetve halálra kínzása.
Azt hiszem nem fűzök hozzá többet, mert érzem, hogy túlságosan csapongó vagyok.

Végig lehetett-e nevetni a magyar ötvenes éveket? A béka segge alatt nemhogy igennel válaszol erre a kérdésre, hanem azt állítja, rendes ember akkoriban mást nem is tudott csinálni.
(Nekem meg minden józan megfontolásom és ebből születő lelkiismeret-furdalásom ellenére annyira tetszik ez a válasz, hogy azt kívánom, inkább néznénk így a múltunkra, még akkor is, ha ez nem jogos.)
A regény főszereplője a tízes, majd a húszas éveiben járó Gyuri, a vele és a barátaival megeső anekdotákból áll össze egy évtized képe a második világháború végétől 1956-ig. (Az anekdotákat azért abban a hangnemben kell elképzelni, hogy „éppen a WC-n olvasgattam, amikor csöngettek és jött értem az ÁVO, na de ebben az egészben az a vicc, hogy…”, miközben a mesélő kapott pár év börtönt.)
Az egymást nem időrendben követő, tetszőleges sorrendű és témájú epizódokat Gyuri három nagy kérdése rendezi össze: 1. Hogyan lehetne megszabadulni ebből az országból? 2. Ha már azt nem lehet, hogyan lehetne elkerülni a katonaságot? 3. Hogyan tudnék minél több nőt lefektetni?
A regény humora pedig zseniális, fekete, keserű és abszurd, nincs a korszaknak olyan értelmetlen jelensége, amit ne forgatna ki.
Az elbeszélés vége az 1956-os forradalom, Gyuri felnő, kiderül egy nagy árulás, és születik egy életre szóló döntés, és éppen a humor miatt, ami felvezette az eseményeket, élhető át a súlyuk és a tragédiájuk.

A véletlenek rendkívüli szerencsés találkozása, hogy az apa ennyire szeret és tud mesélni, a fiú pedig nemcsak meghallgatja, de ennyire szeret és tud írni is. Olyan zseniálisan bele tud bújni az apa magyarországi, ötvenes évekbeli fiatalságába az Angliában született fiú, annyira élnek az epizódok, gondolatok és helyzetek, hogy szinte hihetetlen, hogy ez a könyv nem magyarul született meg! A cinikus, szatirikus stílus, a fekete humor pedig nagyon tetszett.
Csak ajánlani tudom mindenkinek elolvasásra.

Nagyon-nagyon-nagyon tetszett. Nem tudom, mit mondhatnék róla. Nevetni nem nevettem, mert nem az a fajta humor, amin nevetni szoktam, a végén viszont eltört a mécses. Az egész könyv, annyira őszinte, fájdalmasan őszinte, és azt hiszem, hogy tényleg a humor az egyetlen lehetőség, hogy ki lehessen bírni…
Azt viszont nem értem, hogy miért volt jelölve a Booker-re. Abszolút megérdemli, nyilván, csak nem gondoltam, hogy akárkit is érdekel rajtunk kívül a mi kis személyes nyomorunk. Ezzel a jóemberrel (mármint Fischer-rel) meg mindenképpen dedikáltatni akarom ezt a könyvet…

Ha volt valaki tudja, hogy milyen a béka segge alatt lenni, akkor Fischer Gyuri az. Milyen lehetett fiatalnak, csórónak és magyarnak lenni az 1956-os események alatt? Meg előtte, a világháború után? Gyuri ugyanis fiatal, nem túl tehetségesen kosarazik, de minden erejével igyekszik bennmaradni a csapatban, a kényelmesebb élet, a katonaság elkerülése és az ingyen vonatjegyek reményében. A szerelemben sem túl sikeres. Túlságosan nem érdekli a forradalom sem. Nem hős akar lenni, csak ki szeretne jutni a béka segge alól. Meg az országból is.
Olvasás közben gyakran eszembe jutott a „Miért utáljuk a magyarokat?” című könyvecske, de a La vita e bella film is. Meg nagymamám, aki sokszor mesélte, hogy mennyit nevettek a háború alatt, a húgával elbújva az óvóhelyen. És sose értettem, hogy ezt hogy érti.
Fischer Tibor könyve nagyon szórakoztató, ugyanakkor nagyon reális képet fest az akkori viszonyokról. Állítólag a szülei élettörténetéből inspirálódott.
Számomra feltétlenül újraolvasandó, ezúttal magyarul. Akkor valószínűleg hat csillagot fogok adni neki.

A 40-es és 50-es évekről mesél a szerző (az 56-os eseményekkel bezárólag), apjának fiatalkoráról. Humorosan, mégis fájdalmasan reálisan adja vissza az akkori Magyarország életét.
Gyuri életszemléletére az egyik idézet a legjobb példa: „Kommunizmus és cölibátus… a kettő együtt már igazán túlzás”. Vagyis mint minden fiatal srác, a csajozással van elfoglalva, meg azzal, hogy elkerülje a katonaságot, illetve azzal, hogy hogyan lehetne meglépni az országból, kikerülni a címben emlegetett kétéltű hátsó fele alól.
Teljesen véletlenül találtam a könyvet egy molyos keresés közben, de szerencsés véletlen volt, érdemes olvasni.

Számomra a hangvétel és a téma ellentétének regénye ez: elképesztően könnyed, hihetetlenül egyedi humorral bíró regény egy olyan témában, amely első látásra talán pont az ellenkezőjét igényelné ezeknek. Számomra pont ettől volt telitalálat.

A magyar történelem ugyan bővelkedik sötét korszakokban (sőt, az utóbbi kerek száz év mintha lényegében másból sem állt volna), de a kommunista diktatúra első szakasza (1948/49-1956) ezek közül kiemelkedik (ezzel persze lehet vitatkozni). Ehhez képest a szerző mintha egy sör mellett anekdotázgatna egy kocsmában: „hja, hát igen, kérem, Recsk az bizony nem túl kellemes hely, bizony, ilyen egy éjszaka az Andrássy út 60-ban, nohát, milyen érdekesek ezek a szovjet tankok” stb. Mindez frenetikus mennyiségű humorral megspékelve, de azzal a fajtával, melynek nyelvi (megfogalmazásbeli), látásmódbeli, valamint a helyzetből fakadó komikuma egyaránt van, bevallom, én sokszor hangosan felnevettem. Na jó, ez talán túlzás, de legalábbis felkaccantam, vagy felröhhentem… mindegy, hogyan nevezzük.

Valahol ott lehet a dolog nyitja, hogy amikor ennyire abszurd korszakot élünk át, a humorra valahol ugyanannyira szüksége van az embernek, mint a levegőre, amit beszív, vagy az ételre, ami életben tartja. Enélkül ugyanis nem megy. Ezt érezzük Tibor Fischer regényéből, ez árad Gyuri, Pataki és a többiek alakjából, és még valami más is: az életigenlés, az létbe való kapaszkodás, amely annál erősebb, minél inkább veszélyezteti a létezést a környezet.

A történet végigkalauzol minket a diktatúra kiépítésétől a forradalomig vezető úton, úgy, hogy közben jellegzetes magyar sorsokat tár elénk, az utolsó betűig hitelesen. Az elbeszélés könnyed, gördülékeny, a nyelvi megformáltság pedig a lazán szétfolyótól a tűélesig tartó spektrumban váltakozik, attól függően, éppen mit kíván az adott szituáció. Mindenkinek ajánlom, zseniális regény.

Azt hiszem, ez sem egy gyorsan elmúló könyvélmény lesz – már csak azért sem, mert tegnap éjjel aludni se nagyon tudtam, miután a végére értem, ez pedig csak jelent valamit.
De kezdjük az elején. A könyv (legalábbis az angol kiadás) hátlapján a Guardian egy szerzőjének vélekedése olvasható, aki saját bevallása szerint a buszon olvasva a könyvet azon kapta magát, hogy idiótaként hangosan röhög. A történet témájának tudatában az volt az első gondolatom, hogy a Guardian hülye, és kulturálatlan, és érzéketlen, és… Az első néhány fejezetet éppen ezért nagyon óvatosan olvastam, majd miután, úgy 40-50 oldal után, túljutottam a könyv kötelező olvasmány voltán, én is azon kaptam magam, hogy észreveszem a humort, sőt fel is nevettem helyenként. (Ezen a ponton lélekben bocsánatot is kértem a Guardiantől az elhamarkodott véleményemért.) Tényleg tele van humoros, bár sokszor cinikus és ironikus megjegyzésekkel és anekdotákkal, de ezek nagy része jogos és valóban szórakoztató. A félcsillag levonást csak azért kapta, mert néha azért túl erősnek éreztem a dolgot (amolyan „mi mondhatjuk magunkról, de más azért inkább ne” érzéssel). Éppen ezért nem nagyon tudom hova tenni a magyar felmenőkkel rendelkező írót (aki ugyan nem vallja magyarnak magát, még ha néhányan annak is tekintik – én még nem döntöttem el, de valószínűleg hiszek neki), akinek egyrészt hálás vagyok, amiért világirodalmi szintre (értsd: ismerségi szintre) emelte a magyar történelem egy darabkáját, másrészt viszont kicsit neheztelek rá az ironikus hangnemért, még ha jogosnak és reálisnak is érzem (plusz jót is tesz a történetnek a drámai hatás enyhítése), mert hát mégis csak egy „kívülálló” szavai ezek…
Ugyanakkor valósághű, érdekes és olvasmányos. És tényleg tud egyszerre vicces és szomorú-megható lenni (amit szintén a Guardian állít). Arról nem is beszélve, hogy az angolszász környezethez (nevekhez és helyszínekhez) szokott lelkünknek milyen jót tesz, ha a Bródy utcát vagy a 2-es villamost emlegetik. Legalábbis nekem nagyon jólesett, még ha a körítés nem éppen a legidillibb is. De valahogy egészen más érzés olyan helyszínekről olvasni, ahol nap mint nap jár az ember.
Mi van még? Ja igen, kicsit „Szabadság, szerelem” szagú volt a szerelmi szál (bár helyesebb lenne azt mondanom, hogy a film hajaz a könyvre, tekintve a megjelenés sorrendjét, még ha az előbbi ismerebb is), de azért szép volt, a vége pedig… nem akarok spoilerezni, de az is. Szép-szomorú (bár őszintén szólva bennem kicsit ellentétes érzelmi szálakat pendített meg, úgyhogy még feldolgozás alatt van a végső véleményem Gyuriról).
De azért azt hiszem, összességében őszintén ajánlhatom ezt a könyvet, különösen október tájékán. Egy iskolai ünnepségnél mindenképpen többet ér.;)

Anekdotajellegű történetek Gyuri életének eseményeiről. Egy tízéves, 1946-tól 1956-ig tartó, viharos időszak történelme jelenik meg a könyv lapjain a főhős sorsán keresztül. A szerzőnek különleges tehetsége van a könnyed, humoros stílusú mesélésre, a tragikus eseményeket is így tárja elénk. Mindemellett meggyőző történelmi hitelességgel találkozunk.