Szent ​Lajos király hídja 81% 278 csillagozás

Szeretem ezt a könyvet. Szeretem a történetét, szeretem a szereplőit, és igen, a mondanivalóját. Szeretem a mondatfűzését, és azt is, hogy a szövegen átsejlik a fordító, Kosztolányi stílusa. Bizonyára ezért érzek késztetést időről időre, hogy visszatérjek hozzá, és újraolvassam.

Nekem ez a könyv olyan, mint egy gyónás utáni feloldozás, utána könnyebb folytatni a mindennapokat. Épp ezért az értékeléseket olvasva néha meglepődtem: mintha nem is ugyanazt a könyvet olvastuk volna. Bizony igaza van Kosztolányinak, aki a kötet legújabb magyar kiadásában link is olvasható tárcájában ezt írta: ”Vajmi nehéz egy művészi munkáról értelmi szavakkal fogalmat adni. A könyvben nem az az érték, ami le van írva, hanem az, amit kiolvashatunk belőle.”

Nincs ember, akinek életében ne jelenne meg a tragédia, és ezzel együtt a kérdés, mely e regénynek is a kiindulópontja: miért épp ő, miért most, miért így? A világunkat a véletlen irányítja, vagy a végtelen isteni bölcsesség? Ezen ”a világon minden a lehető legrosszabbul van elrendezve”, vagy épp ellenkezőleg, minden okkal történik, és a legnagyobb tragédiából is kivirágzik a jó?

Oly parányiak vagyunk, a mindenség felől nézve a fájdalmunk is elenyésző. Juníper atya vállalkozása eleve kudarcra van ítélve: az isteni bölcsesség és céltudatosság nem bizonyítható az emberi élettel. Nem az ember tiszte eldönteni, hogy ki a jó és ki a rossz, ki a tiszta lelkű, ki a jámbor és ki hajt hasznot a hétköznapokban. Amit az atya makacs megszállottsággal kutat és próbál igazolni, annak meglétére talán épp az a bizonyíték, ahogyan Camila és Madre María del Pilar fejedelemasszony a történtek után és ellenére folytatják az életüket.

A könyv lapjain megelevenedő emberek sorsa szomorú: a veszteség és a hiány uralja. Mégsem éltek hiába, mert megtapasztalták azt, amire teremtve lettünk, a szeretetet.

Monoton munka lett osztályrészem a munkahelyen, amit mindig szívesen vállalok, mert felrakom a fülhallgatóm és hangoskönyveket hallgatok. Így sikerült két nap alatt kivégeznem ezt az amúgy rövidke, de aranyos történetet, ami számomra szépirodalmi értéket képvisel, lévén, hogy fogalmam sincs, mi az a szépirodalom. Gondolom, valami a szép oszt ennyi, mint egy festmény.

Ez a kötet, nagyon szelíden és egyszerűen járja körbe az emberi lelket, nem időzve sokat sehol, mégis egy-egy történésen keresztül megmutatja egy egy markás részletét, mely központi helyet foglal el az adott személyiségben. Ez az irodalmi pszichológia, mely teljesen használhatatlan, tán adhat valamiféle megértést a túlzásokkal és romantikus véletlenjeivel felépített élethelyzetekre reagáló lelkiségről, ámbár mindig az marad, ami: egy szép történet, mely megpróbál valamit megmutatni a teljesség reménye nélkül.

Igazából ez a bajom ezzel a regénnyel. Gyönyörű, valóban. Egyszerű és igen magas irodalmi mesterségről tesz tanubizonyságot, mert ilyen szépen, ilyen letisztultan nagyon kevesen tudnak írni. Ez onmaga elég kellene, hogy legyen ahhoz, hogy igen magas értékelést kapjon. Ámbár jómagam úgy érzem, hogy ahogy egy nőnek, egy irodalmi műnek sem elég ha szép. Adnia kell valamit a gyönyörködésen kívül, s bár vallási témákat és az élet nagy kérdéseit fenyegeti, valahogy olyan felületesen siklík el ezek felett, hogy egyszerűen nem hív játékra, engem, az olvasót, hogy tartsak vele eme gondolatkísérletben.
Megmutat egy gyönyörű történetet, melyben igenis fontos gondolatok vannak, de elmulasztja kikérni az én véleményem.

Mindenképp érdemes az olvasásra, főleg ha a ma embere egy gazdag úriembernek/úrihölgynek szeretné képzelni magát, ki teaszürcsölgetés közben az élet elviselhetetlen könnyűségén agyal, mielőtt elmegy az operába, elvihorászik és cseverészik sznob barátaival a legújabb mesterien megírt prózáról, hogy aztán otthon legurítson egy üveggel és alkoholkómás álomba sírja magát.

Mert az ilyen nagy következtetésekkel záruló könyveknél már csak így megy ez.

„Péntek délben, 1714. július 20-án, Peru legszebbik hídja leszakadt, s öten, akik éppen átmenőben voltak, a mélységbe zuhantak.”

A kötetben sokszor előforduló szó a szeretet, de jól szerettek ezek az emberek, és jól szerették őket ha haláluk megváltásként is értelmezhető?

Öt ember története, akik egyszerre haltak meg és egy hatodiké, aki kapcsolatban volt mindegyikükkel és egy hetedik, aki többük életére volt hatással. Júniper atya szemtanúja volt a szerencsétlenségnek, sokáig foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy véletlen baleset, vagy talán isteni rendelés volt az öt haláleset, a könyvet amelyet kutatásairól írt elégették, az inkvizíció pedig őt magát is máglyára ítélte.
„A hit meg a tények közötti ellentét nagyobb mint az emberek általában hiszik. ”
A történet érdekes kérdéseket vet fel és jár körül, de mégsem tudott igazán közel kerülni hozzám.
A kötetet Kosztolányi Dezső fordította. A 2020-ban a Megvető zsebkönyvtár sorozat 17. kötete nagyon szép köntösben jelent meg.

Ezt a könyvet azért olvastam, mert Joe Hill: Spóra című könyvében többször említik.
Valahogy megerősített abbeli hitemben, hogy nincsenek véletlenek, minden-mindennel összefügg. Öt ember hal meg, mindannyiuk élete valamikor, valahol összekapcsolódik, vagy egy személyhez kötődik.
Mindenféle sallangtól mentes történet, rövid, tömör és lényegre törő. Mégsem unalmas. Mozgatórugója a szeretet.

Elképesztett a bámulatosan összerakott sorsok láncolata. Éreztem, hogy minden mindennel összefügg. Sorsaink szálai összefonódnak és egymással teljesednek ki. Egy ember története nem csak egy emberé, hanem mindenkié, akivel kapcsolatba kerül. Legfőképpen azok az összefonódások meghatározók, amelyek sokszor erősebbek a szeretet által.

borító: 4
tartalom: 5
stílus: 5
szereplők: 5
élmény: 5
mondanivaló. 5

Mióta az eszemet tudom, ez a könyv itt volt a család könyvespolcán. Most Tamara ajánlására ( @tammancs1 ) vettem bele a Múltidéző Májusba, és az első könyv volt, amit elolvastam erre az olvasási maratonra. Kicsit emlékeztetett a koncepció Wass Albert: Elvész a nyom c. könyvére, csak itt már eleve meghaltak a főszereplőink, és a múltjukkal ismerkedhetünk meg a kisregény további részében. Nagyon tetszettek az összefonódások a szereplők életében. Miért ők haltak meg? Van, aki kereste az elmúlást, van, akinek az élete épp megújult, voltak itt nagy célok és elhatározások. A végkifejletnél tetszett, hogy arra futott ki a mondanivaló, hogy az életben maradottakra milyen hatást tettek ezek az emberek, ők hogyan változtak meg.
Remekmű!

Az első mondat után már csak eshet a színvonal. No nem sokat, de azért… És az utolsó bekezdés minden kisebb esést feledtet. Közben azért kicsit hullámzott – hol untam, hol nagyon tetszett.

Elképesztő könyv! Nagyon érdekes, elgondolkodtató… Csodaszépen van megírva. Biztosan újraolvasós :)

“Ha egyáltalán van tervszerűség a világmindenségben, ha van céltudatosság az ember életében, akkor ezt a lappangó titkot okvetlenül föl lehet deríteni e hirtelen derékba tört emberi életek mélyén. Vagy véletlenül élünk, és véletlenül halunk meg, vagy pedig terv szerint élünk, és terv szerint halunk meg. És ebben a pillanatban Juníper atya eltökélte, hogy belehatol az öt ember rejtett életébe, aki éppen lezuhant, kipuhatolja az okát, miért kellett elpusztulniok.”

A kisregény főszereplője annak próbál a végére járni, hogy egy megtörtént esemény – jelen esetben a perui Szent Lajos király híd leszakadása, aminek következtében öt ember leli halálát – sorsszerű volt-e vagy véletlen. A végzetes baleset szemtanúja, Juniper atya “tudományos eszközökkel” próbálja meg bebizonyítani, hogy a katasztrófa bekövetkeztében “Isten ujja” volt benne, ám vizsgálódása nem jár az elképzelése szerinti eredménnyel (ezért meg is bűnhődik).

Minden bizonytalan, csak a szeretet mindenhatósága biztos:
“De nemsokára mi is meghalunk, minket is csak egy kis ideig szeretnek még, aztán elfelejtenek. De a szeretetnek ez teljesen elegendő. A szeretet minden megnyilvánulása visszahull a szeretetre, amelyből fakadt. Annak, aki szeret, nincsen szüksége arra, hogy emlékezzenek rá. Van az elevenek országa meg a holtak országa, s a híd a szeretet; csak az marad meg, az az élet egyetlen értelme."

Nagyon szerettem ezt a finom iróniával megírt kis gyöngyszemet.

Már nem emlékszem hol olvastam erről a könyvről, de az a kategória volt, amit azonnal meg kellett szereznem hogy aztán évekig a polcomon várakozzon. Nagyon tömör kis történet, pont annyi van benne mindenből, amennyi kell, nekem nagyon tetszett. Kicsit féltem tőle, hogy a könyv körüli történet link miatt többet várok tőle, mint amit nyújtani tud, de nem így lett. A nyelvezete, bár kicsit poros, valahogy mégis üdítő, nekem tisztán érződik rajta, hogy a fordító maga is író ember. Ugyan csak könyvekből ismerem Latin- és Dél-Amerikát, mégis elérte, hogy hiányozzon onnan valami. Well done!