Fatu ​Hiva 24 csillagozás

Thor Heyerdahl: Fatu Hiva

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Vissza ​a természethez? Búcsú a civilizációtól? Egy dolog álmodni róla, és más dolog megvalósítani. Én megpróbáltam. Megpróbáltam visszatérni a természethez. Földhöz vágtam az órámat, és torzonborz szakállat meg hajat növesztettem. Pálmafákra másztam élelemért. Elvágtam az összes kötelet, amely a modern világhoz fűzött.”
A 22 éves Heyerdahl 1935–1936-ban ifjú feleségével együtt egy évet töltött a kelet-polinéziai Marquises-szigetcsoport legdélibb szigetén, Fatu Hiván. Az útnak kettős célja volt: Heyerdahl egyrészt arra a kérdésre keresett választ, hogyan keletkezett a sziget faunája, másrészt mint ifjú romantikus, természetközelben kívánt élni, csak azokra a forrásokra támaszkodva, amelyek a természet nyújt. Saját bőrén akarta kipróbálni, van-e a modern civilizációból a természethez visszavezető út.
Heyerdahl leírja azt a sok izgalmas kalandot, melyben a szigeten, az őserdőben, az emberevők völgyében részük volt, valamint elmélkedéseit a „vissza a természethez”… (tovább)

Eredeti cím: Fatuhiva: Tilbake til naturen

Eredeti megjelenés éve: 1938

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Világjáró

>!
Gondolat, Budapest, 1976
286 oldal · keménytáblás · ISBN: 9632803612 · Fordította: Balassa Klára

Enciklopédia 5


Kedvencelte 3

Most olvassa 1

Várólistára tette 9

Kívánságlistára tette 5


Kiemelt értékelések

>!
dontpanic P
Thor Heyerdahl: Fatu Hiva

"Kéne egy sziget a tengeren,
ahol nem b*szogatnak az emberek"

Thor Heyerdahlt akár a Junkies örökbecsű dala is ihlette volna erre a kalandra, ha ennek nem lettek volna időbeli és földrajzi akadályai…
Mindenesetre 22 évesen fogta magát és fiatal feleségével elköltözött egy polinéz szigetre, hogy a civilizációt hátrahagyva boldogan éljen a természet lágy ölén.

Na jó, a „fogta magát” ilyen formában erős túlzás, és már csak azért sem szerencsés megfogalmazás, mert nincs benne mindaz a tudatos tervezés és erőfeszítés, ami megelőzte a költözést. Már a Kon-Tiki expedíciót bemutató könyvében is rácsodálkoztam, hogy TH személyisége micsoda csodás keverék lehetett: mert nagyot álmodni, nem is egyet, és talán nem is nagyot, inkább lehetetlent, de ehhez az álmodozó fantáziához módszeres tervezési képesség, praktikus hozzáállás, világi tudatosság társult.
Szerintem, akiben ez a kettő (nagy fantázia/szinte lehetetlen ambíciók és a megvalósításukhoz szükséges praktikum és tudatosság) találkozik, az mindenre képes lehet.

Thor és Liv (muszáj őket keresztnevükön szólítanom, miután életük pár évét intim közelségből szemlélhettem) célja egy olyan sziget kiválasztása volt, amit minimális mértékben érintett meg a civilizáció. Egy ilyen területet megtalálása már a harmincas években sem volt egyszerű, de végül is kikötöttek Fatu Hiván.

Az az igazság, hogy nem tudok azonosulni a szélsőségekben gondolkodókkal. Pl. nem hiszem, hogy egy polinéz sziget dzsungeléig kellene mennem, hogy rájöjjek: „jé, a civilizáció nem ördögtől való dolog és áldásai is vannak”. Persze valószínűleg más most technológia- és civilizációellenesnek lenni, mint a harmincas években.
Ettől függetlenül szerintem valahol középen lehet az igazság – élni kell a technológia nyújtotta előnyökkel, de azért figyelni kell a természettel való kapcsolatunkra is.
Szóval nem tudtam egyetérteni azzal, hogy minden bajunkra megoldást nyújt, ha visszatérünk a természetbe, viszont a könyv lapjain szívesen csatlakoztam Thorhoz és Livhez ebben a kalandban.

Rettentő érdekes volt a Fatu Hiva-i élet leírása, az őslakosok élete, a különféle sorsok (az idős férfi, aki még evett embert régi szertartásokon, az európai leszármazott, aki szó szerint „ott ragadt” a szigeten, és nagy magányában csak gyűjti a pénzt kis boltjában árult termékeiért, amit aztán nem tud hol elkölteni, az elefántázisban szenvedő, de ezt természetesnek tartó falulakók, a lány, aki kagylókkal és virágokkal díszíti magát, még akkor is, amikor nincs kinek ésatöbbi). Az állat- és növényvilágról, a mindennapi teendőkről, a modern Európából ideszakadt ember „kultúrsokkjáról” mind-mind nagy élvezettel olvastam.
El kell mondanom, hogy sosem szerettem a Robinson Crusoe-t, mert untam, száraznak találtam a lakatlan szigeti élet leírását, de ha TH írta volna, valószínűleg imádtam volna. Annyira érzékletesen, humorosan, szenvedélyesen tud írni, hogy két könyve elolvasása után már személyes ismerősömnek tekintem.

Szerettem a filozófiai eszmefuttatásait is, bár az a helyzet, hogy nagyon határozottan tud kijelenteni dolgokat, amiket én biztos nem mernék ennyire igazságként kinyilatkoztatni. Ahogy írtam, már az egész kiindulóponttal sem értek egyet, és sokszor volt, ahol tudtam volna vitatkozni vele. A könyv végén található, hosszabb filozófiai fejtegetés is már szinte sok volt, de ez is hozzátartozik az ő bájához – és igazából magával ragadóak voltak még azok a részek is, amikkel nem feltétlenül értettem egyet. Emellett pedig sok megfontolandó, „aha”-élményt adó gondolattal is találkoztam a könyvben.

A végén – talán nem spoiler – a kaland kudarcba fullad (még jó, hogy nem vízbe hahaha…), a paradicsom tényleg elveszett, és kiderül, hogy a dzsungelbeli élet sem mentes a gondoktól, és a sziget őslakói sem jobb emberek, mint a megrontott modern társadalmak tagai.

Aztán volt a háromnegyedénél egy rész, ami igazán paradicsomi állapotokat írt le, hát végül is a mi életünk is ilyen, nem? Sok a gond, sok a küzdelem, de azokért a jó napokért megéri. :)

Megjegyz. 1.: azért kíváncsi lettem volna, mit csinálnak, ha Liv teherbe esik a szigeten – őszintén szólva szinte csoda, hogy nem történt meg.
Megjegyz. 2.: jó volt olvasni, hogyan nőttek ki a Fatu Hiva-i kalandból a Kon-Tiki expedíció gyökerei, mindig élveztem, amikor előreutalt a későbbi eseményekre. Én is szeretem életem egy-egy sorsfordító eseményének okait visszafejteni, amennyire lehet. :)

9 hozzászólás
>!
Bori_L P
Thor Heyerdahl: Fatu Hiva

Sajnos mióta láttam a Kon-Tiki-filmet, képtelen vagyok elvonatkoztatni attól, hogy Heyerdahl egy beképzelt bunkó volt, aki Darwinhoz hasonlította magát. Ettől persze nem akarom elvitatni az érdemeit, azért pedig kifejezetten tisztelem, hogy képes volt tényleg eldobni mindent, ami Norvégiához kötötte, csak hogy civilizációmentes környezetben élhessen a világ másik oldalán.

Heyerdahl abból a szempontból szerencsés volt, hogy a huszadik századnak abban a felében kezdhette meg munkásságát, amikor az ember még szabadon eldönthette, hogy elutasítja vagy elfogadja a technológiai fejlődést. Ő az első verzió mellett döntött (aztán persze később rá kellett jönnie, hogy azért ez nem egyszerű). Mondjuk azt nem egészen értem, hogy miért ragaszkodott a szigetekhez, biztos vagyok benne, hogy Ázsia vagy Dél-Amerika hegyes- dzsungeles vidékein könnyebb lett volna embermentes területet találni. De mindegy is, ez az ő döntése volt, és az egész további életét meghatározta a polinéz népek eredetének kutatása, úgyhogy elég jó döntésnek bizonyult.

Sok mindenben nem értek egyet Heyerdahllal. Az, hogy a természet önmagától teljesen kiegyensúlyozottan működik, minden állatpárnak csak két utóda születik, stb. szerintem alapból elég naivnak hangzik, arról nem is beszélve, hogy ha így lenne, egy faj sem terjedt volna el a Földön a másik rovására. Ami, mint tudjuk, nem igaz, az ember előtti időkre sem. Abban sem értek egyet vele, hogy kizárólag a fehér ember rontotta meg a „primitív” népeket, hogy minden az európaiak hibája. Hogy a „primitív” népek összhangban éltek a természettel – kapásból legalább tíz állatfajt tudnék felsorolni, ami még bőven a fehér ember megérkezése előtt pusztult ki.

Más dolgokban viszont nagyon is haladó a gondolkodása. A könyv az 1970-es évek elején íródott, és Heyerdahl már akkor a talaj kihasználásáról, az erdőirtásról, és a természeti erőforrások túlzott hasznosításáról ír, évtizedekkel azelőtt, hogy a széles közönség számára is ismertek, népszerűek lettek volna a témák. A másik téma, amit kiemelnék, és ami ma is legalább annyira aktuális, mint harminc évvel ezelőtt: hogy vannak dolgok (ilyen egy-egy népcsoport eredete, csak hogy a könyvnél maradjunk), amit nem lehet csupán egy-egy szempont alapján vizsgálni. Pl. a polinéz népek eredetét nem érdemes csak antropológiai szempontból vizsgálni, amikor ott van egy csomó más lehetőség is: biogeográfia, genetika, nyelvészet. Azoknak, akik összetett kérdésekkel foglalkoznak, több tudományterülethez is érteniük kell, nem lehetnek szakbarbárok.

A konkrét antropológiai részhez nem értek túl jól, de engem meggyőztek a szerző által felsorakoztatott bizonyítékok. Polinéziában sok legenda szerint Tiki, a teremtő kelet felől érkezett hajón, míg Dél-Amerikában Kon-Tiki nyugat felé hajózott el balsafa tutaján. A kőszobrok a fényképek alapján szinte egy az egyben megegyeznek a Peruban találtakkal. Emellett a polinéz szigetvilágban sok olyan növény van elterjedve, ami eredetileg amerikai származású, így az ananász és a gyapot is. És ahogy Heyerdahl is írja: a magokat még valahogy átvihette a víz és a szél (bár azért megnéznék egy ananászt átúszni Perutól a Marquieses-szigetekig), de az elnevezéseket nehezen.

De akit nem érdekel az antropológia és a polinéz szigetvilág benépesítése, hanem csak egy modern Robinson Crusoe-történetet szeretne olvasni, annak is bátran ajánlom a könyvet.

3 hozzászólás
>!
Olympia_Chavez P
Thor Heyerdahl: Fatu Hiva

Thor Heyerdahl, már gyerekként tudta, hogy az ő élete csak a természet ölén, annak szerves részeként teljesedhet ki. Nem egy kényelmes szobatudós volt, hanem az a fajta elkötelezett ember, aki úgy gondolta, hogy életének motorja az érintetlen vadon, amiben mint egy hippi Bear Grylls fog helytállni és amiben a fejlődő, modern civilizáció nem kaphat helyet. Persze ebbe az elgondolásba jókora idealizmus is vegyült, amit pillanatok alatt kikezdett a trópusi esős évszak és a szúnyoginvázió.

Kalandor felfedezőnk 22 évesen, egy diplomával és egy házassági anyakönyvi kivonattal a zsebében, beteljesítette régi vágyát, és feleségével együtt elköltözött az isten háta mögötti Polinéziába. Fatu Hiva maga a Paradicsom, lakói szépek és barátságosak, minden négyzetcentiméteren gyümölcs terem, akad felfedezni való bőven, és ha hőseink olykor szembesülni kényszerülnek is a civilizált világ hagyta sebekkel, semmi nem zökkenti ki őket gyermeki boldogságukból…eleinte.
Izgalmas kalandokat, gyönyörű leírásokat és jó adag történelmi, néprajzi áttekintést is magunkénak tudhatunk a könyv olvasása során. A tabuk és kannibálok mellett ugyanolyan érdekfeszítően mesél Polinézia benépesítéséről, az első felfedezőkről, Gauguinről, de még az utolsó százlábúról is. Meg kell állapítanom, hogy Heyerdahl tud sztorizni. Szinte megbabonázva olvastam a sorokat, és pillanatok alatt hagytam magam meggyőzni arról, hogy egy szál pareuban is szép az élet, sőt csak úgy szép igazán. Aztán időnként mégis volt némi zűr a Paradicsomban, amikor beköszöntött a már említett esős évszak, megjelentek a szúnyogok, szembesültünk a betegségekkel, és befigyelt a vallásos hitbuzgóság is, ami mellett még a sziget utolsó kannibálja is csekélységnek tűnik.

A szerző többször is teret enged a szigeten átélt kalandok leírása mellett elmélkedéseinek is. Hol a modern világról, hol megfigyelésének tárgyáról. Az előbbit, jelen korunk túlhajszoltsága teszi érdekessé és értékessé, míg az utóbbi megágyaz a későbbi, ugyancsak izgalmasnak ígérkező utazásoknak (pl. a Kon-Tiki kaland, vagy a Ra expedíció).
Heyerdahl életműve ellentmondásos, de kalandjai, megfigyelései mindamellett, hogy új információkkal bővítették világunkat, két utazás között pedig felhívta a figyelmet a szennyeződő óceánok problémájára, őt magát az egyik legszórakoztatóbb világjáró íróvá tették.

>!
Ákos_Tóth IP
Thor Heyerdahl: Fatu Hiva

Mikor először láttam egy tankönyvben Thor Heyerdahl fényképét, arra a kérdésre, miszerint kicsoda Thor Heyerdahl, úgy tört fel belőlem a logikus válasz: világjáró, hogy sem az ominózus könyvsorozatot, sem a nevezetes kalandor élettörténet nem ismertem – és a Kon-Tiki is elvont fogalomként, homályban lebegett az agyamban. Hát szóval így, szinte már genetikailag benne van az emberben, hogy létezik egy bizonyos Thor Heyerdahl, aki nem csak híres világjáró, hanem abszolút A Világjáró, minden merész utazó példaképe, aki földrajzi felfedezések híján is túlnőtt Amundsenen, Scotton, Shackletonon, Nansenen, és lehetne még sorolni, kiken…

A Fatun Hiván eltöltött egy évéről Heyerdahl már érett fejjel, legendás hajóútjain túl emlékezik meg, így beszámolója érezhetően nem egy huszonéves, fellángolásoktól parázsló lélek meséje, hanem egy tudatos logikai kör, ami megmagyarázza, hogyan lépett rá arra az útra, aminek a vége a Kon-Tiki, a Rá hajók, meg a Tigris megépítése lett. Tárgyilagos kalandon és tudományos értekezésen túl filozófiai állásfoglalás is (nem is értem, szélsőséges skandináv csoportok hogy nem tűzték még zászlóra gondolatait), és nem mellesleg reakció a korszakra, amiben íródott – megvonja a párhuzamot a hippi kultúra és saját fiatalkori vágyai között, sőt, karórájának szétzúzása, mint visszatérő motívum, közvetlenül is utal a hatvanas évek nagy gondolataira.

Természetesen Heyerdahl különleges személyisége is megvillan a műben, bár nem annyira, mint amikor mások mesélnek róla, az viszont sajnos nem derül ki, miért ért véget a házassága Livvel – a történet nem életrajz, de mivel kettőjük közös kalandja a téma, és mint kiderült, Heyerdahlt a párválasztásban is különös érdeklődése befolyásolta, igazán kíváncsi lettem volna, mi vert éket az itt látszólag harmóniában élő pár két tagja közé.

A 2012-ben forgatott norvég dramatizált Kon-Tiki film szerintem messze az egyik legjobb mozi, ami valaha készült – ennek néhány kulcsjelenete felbukkan a könyvben, ami számomra még plusz örömet tudott okozni olvasás közben. Heyerdahl nem csak színes egyéniség a XX. század figyelemreméltó embereinek csarnokában, hanem az emberiség egyik utolsó klasszikus értelemben vett felfedezője, kalandora, aki saját magát és oldalán lévő társait mindig a legvégsőkig hajszolta, de biztonságban is tartotta. Neve annak ellenére csenghet bárkinek ismerősen, hogy nem fedezett fel földrészeket, nem hódított meg titkos helyeket, és tudományos eredményei sem változtatták meg a világ folyását. Mégis emlékszünk rá, és valószínűleg tényleg azért, mert tökéletes ideálként testesíti meg azt a fajta valódi Indiana Jonest, vagy Bob Morane-t, akit reális talajon állva még el tudunk képzelni a való életben, mindenféle misztikumot és mesés elemet mellőzve.

>!
Szelén
Thor Heyerdahl: Fatu Hiva

Egy kicsit csökkent a mű élvezetén az, hogy kb 40 évvel a történések után vetette papírra Heyerdahl az emlékeit, ettől kicsit hiteltelen lett számomra. Az évek, az emlékek mindig torzulnak ennyi idő múlva.
Ezt leszámítva nagyon érdekes az egész könyv. Fura, hogy már ennyi évvel ezelőtt is milyen zsúfolt volt a föld, a civilizáció által egy csomó rossz dolog is beszivárgott az édeni állapotba, pl rovarok, betegségek.
Szomorú volt olvasni, hogy ezeket az embereket is megfertőzte a pénz, az ital, a tétlenség, és végül is nem tudott megmaradni Heyerdahl és a felesége sehol a szigeteken, leginkább az emberevő Tei mellett találták meg az édent. Számomra az derült ki, hogy a civilizáció nélkül már nem tudunk élni.
Voltak benne szinte rejtői pillanatok is:
„A mosolygó, barna lelkész fekete szmokingkabátot viselt rózsapiros ágyékkötője felett: mezítláb jött elénk a sárban, és szívélyesen üdvözölt gyülekezetében.”
Azért szomorú, hogy a végén mégis visszavágytak a hazájukba, és az is, hogy én, aki mindig irigyeltem azokat, akik ilyen utakra indultak, mint az író, már nem is vágyom erre a helyre…

2 hozzászólás
>!
Bazil P
Thor Heyerdahl: Fatu Hiva

Vissza a természetbe. Sokszor gondolja az ember gyermeke, hogy el innen a városból, ki a természetbe, a csöndbe, a nyugalomba, a jó levegőre, satöbbi. Két napig. Na jó, két hétig. Aztán hiányozni kezd lassan mindaz, ami elől elmenekült. Hogy nincs internet? És ezzel kapcsolatosan nincs például moly.hu? És nincs kábel tévé és így nincs a megszokott Premier League közvetítés? És nincs pihe-puha vécépapír?
Heyerdahl is romantikus és idealista elképzelésekkel vágott neki a nagy kalandnak. Persze gondosan tervezgetve, hogy melyik dél-tengeri szigetre essen a választás, ahol rajtuk kívül csak a megélhetéshez szükséges gyümölcsök, növények, halak és más állatok vannak. Ilyet nem nagyon talált. Mert a bennszülöttek ott voltak mellettük, meg a szúnyogok is. Meg a betegségek. Meg aztán esni kezdett az eső is. És esett. Sokáig.
A polinéz szigetvilág benépesedésével kapcsolatos fejtegetéseit néha untam, mivel erről már olvastam a szerző másik könyveiben, de a gondolat-szöget itt Fatu Hiván ütötték bele a fejébe, és az viszont érdekes volt. Néha túl sokat filozofálgat az élet értelmén, és más emelkedett kérdéseken, de ez mondjuk érhető, mert éjszaka a csillagok nézegetésén kívül sok egyéb program nem akadhatott, és ilyenkor jöttek a magvas gondolatok.
Az utolsó mohikán kannibál, mint társbérlő-szomszéd, és szakács, és orrfurulya művész bemutatása pedig izgalmas és néhány részlet pedig eléggé vérfagyasztó volt. A vége pedig eléggé furcsa, mikor elmenekülnek az őket utolérő „civilizáció” elől – vissza a civilizációba.

2 hozzászólás
>!
Lahara ISP
Thor Heyerdahl: Fatu Hiva

Nem teljesen olyan, mint a későbbi expedíció, a Kon Tiki vagy a Rapa Nui, de érdekes megközelítése annak, hogy tényleg érdemes-e visszatérni a természetbe. Egyszerre útleírás, kulturális antropológiai, művészettörténeti, állat- és növényismereti írás.

>!
dzsobacsi
Thor Heyerdahl: Fatu Hiva

Heyerdahl lebilincselően írja meg első expedíciójának történetét, a gondolat megszületésétől a végrehajtásáig. Érdekes, hogy már 80 évvel ezelőtt is szinte lehetetlen volt olyan helyet találni, ahová a civilizáció elől el lehet menekülni. Sőt a könyv végére gyakorlatilag kiderül, hogy a legeldugottabb helyeken is felütik a fejüket a civilizáció „áldásai”. Borzongató volt olvasni, ahogy bemutatja a fogyasztói társadalom beszivárgását a bennszülöttek közé, és rossz belegondolni, hogy manapság észre se vesszük a ránk gyakorolt, nagyságrendekkel negatívabb hatásokat. A könyvben található fotók jól illusztrálják a mondanivalót. Az utolsó oldalakig nagyon jó volt olvasni, de végén számomra már túlságosan filozofikussá vált.


Népszerű idézetek

>!
dokijano 

A természet elleni harcban az ember megnyerhet minden ütközetet, kivéve az utolsót. Ha ezt is megnyerné, elpusztulna, mint az embrió, amely elharapja saját köldökzsinórját. Az összes élőlény jól megvolt az ember nélkül, léteztek már az ember előtt. De az ember nem születhetett meg azok létrejötte előtt, és nem fogja túlélni az ő pusztulásukat.

63. oldal, Vissza a természethez (Gondolat, 1976)

Kapcsolódó szócikkek: köldökzsinór
>!
dontpanic P

…a tények semmibevételénél csak egy dolog helytelenebb, az, ha félremagyarázzuk őket azért, mert nem felelnek meg egy előre elhatározott végkövetkeztetésnek.

187. oldal

>!
dokijano 

Itt kezdődött a konfliktus. A teremtő és a teremtett lény közti, valamint zsonglőrködő tanítóink jobb meg bal keze közti konfliktus. Mert míg isten elégedett volt művével, az ember nem volt az. Isten bizton hitte, hogy tökéletes környezetet, földi paradicsomot ajándékozott az embernek. Az ember ezzel nem értett egyet. Míg isten megpihent, az ember átvette az ügyek intézését. Fejlődést akart; olyan fejlődést, amely kifelé vezet a paradicsomból.

9-10. oldal, Búcsú a civilizációtól (Gondolat, 1976)

Kapcsolódó szócikkek: konfliktus
>!
Olympia_Chavez P

Az első napon kanál és villa volt előttünk; mindannyian használtuk is őket. De amikor a főnök értesült terveinkről, lesöpört minden fémtárgyat az asztalról, és megmutatta nekünk az ujjait. Tiszták. Az etiketthez tartozott ugyanis az étkezés előtti kézmosás. Két ujjának hegye és a hüvelykujja segítségével letört egy darabot a kenyérfa sült gyümölcséből, bemártotta a vastag, fehér kókuszdiómártásba, azután felszívta az egész keveréket, és a nyelvén hátragurította. Csak így lehet élvezni a jó ízeket – magyarázta. Ti annyira hozzászoktatok a szájatokba dugott fémhez, hogy nem is tudjátok, mennyire elrontja az étel ízét. Hamarosan mindannyian jóízűen turkáltunk a három engedélyezett ujjheggyel az ételben, és kezdtük elhinni, hogy fémtárgyakat dugni a szánkba barbár szokás.

22-23. oldal, Búcsú a civilizációtól (Gondolat, 1976)

>!
Bori_L P

Katolikusok és protestánsok ugyanazt a bibliát forgatják, mégis különböző hittételeket olvasnak ki belőle. Nem csoda hát, hogy a biológusok és az antropológusok, akik nem olvasnak azonos könyveket, különböző nézeteket vallanak.

258. oldal

>!
loz

Motorokat rakunk a biciklibe, csónakokba, fűnyírókba, borotvákba és fogkefékbe azért, hogy megkíméljük magunkat a fizikai munkától. És ülünk. Ülünk, és túlmunkát vállalunk, hogy megfizethessük ezeket a ravasz kis masinákat, aztán az orvoshoz rohanunk, mert túlhajszoltuk magunkat, túltápláltak és túlfeszítettek vagyunk. Az orvos újabb számlát nyújt be, és több mozgást ír elő. Erre vásárolunk kerék nélküli biciklit és egy fenék nélküli csónakot. Aztán leülünk biciklizni és evezni a semmibe, hogy visszanyerjük a motor feltalálása előtt élt őseink formáját és egészségét.

90. oldal - Fehér emberek, sötét árnyak (Gondolat, 1976)

>!
dokijano 

[Teriieroo, Tahiti törzsfőnöke] Hatalmasan, virágdíszben, csupán kényelmes, kedvenc pareujébe* öltözve felemelkedett a zöld szőnyeg egyik végén, és Livre meg rám mutatott, akik polinéziai módra kuporogtunk a másik végén. Először tahiti, majd francia nyelven elmondta a vendégseregnek, amit azok amúgy is jól tudtak, hogy elhalt feleségei huszonkilenc gyermeket szültek neki. Most pedig két újabb gyermeket adoptál. Így azonban új nevet kell nekik adni, mivel régi nevük, norvég lévén, kiejthetetlen a tahiti nyelv számára. Ugyan ki tudná kimondani azt, hogy Liv meg Thor? Egymás után minden vendég megpróbálta: „Rivi és Turi”. Óriási nevetés. Senkinek sem sikerült.
    Ezért azután Teriieroo és Faufau olyan néven fogadott örökbe minket, amit mindenki könnyedén ki tudott ejteni, kivéve mi kettőnket. A főnök Teraimateatatane és Teraimateatavahine névre keresztelt minket. Egész éjszaka eltartott, és igencsak hozzájárult az általános jókedvhez, míg el tudtuk választani egymástól nevünk egyes tagjait, és helyesen ejtettük őket: Terai Mateata Tane és Mateata Vahine.
    Kék Ég úr és Kék Ég asszony. Most már megértünk arra, hogy bevezetést nyerjünk Polinéziába.

* Pareu: Egész Polinéziában elterjedt „ruhaviselet”: férfiak esetében a derék köré tekert és térd alá érő, színes mintás lepel (szoknya). Nők esetében a mell vonalától lefelé takarja a testet.

31. oldal, Búcsú a civilizációtól (Gondolat, 1976)

>!
Jesper_Olsen

A test fura dolog. Ha megkíméled, a semmi is kifáraszt; ha használod, úgyszólván semmitől sem fárad el.

98. oldal

>!
dokijano 

    Útközben megállított egy szalmakalapos, ágyékkötős ember: üzletet ajánlott. Ha átadom neki Livet, cserébe odaadja nekem a feleségét és négy gyermekét. Széttárt karjával mutatta, hogy terjedelmet illetően én csinálnám a jobb üzletet. Nagyon csodálkozott, hogy Livvel egyetértésben visszautasítottam az ajánlatát.

270. oldal, Barlanglakók (Gondolat, 1976)

>!
dokijano 

Az a probléma, hogy hogyan kerültek a polinéz törzsek ezekre a szigetekre sok-sok évvel Cook kapitány, Kolumbusz és Marco Polo utazásai előtt, sokkal jobban kezdett érdekelni, mint az értelmetlen bogarak és csigák útvonala.

63. oldal, Vissza a természethez (Gondolat, 1976)


Hasonló könyvek címkék alapján

Roald Amundsen: Roald Amundsen északi útja
Jens Bjørneboe: A cápák
Liv Balstad: Egy asszony a Spitzbergákon
Roald Amundsen – Lincoln Ellsworth: Az Északi sark meghódítása
K. Leden: Kjuvatin jégmezői
Fa Nándor: A Szent Jupát 700 napja
Ivan Alekszandrovics Goncsarov: A Pallasz fregatt
Joshua Slocum: Vitorlával a Föld körül
Greguss György: Utazás Keleten 1881
Rockenbauer Pál: Szívességből a mediterránban