A ​futás világraszóló története 14 csillagozás

Thor Gotaas: A futás világraszóló története

Miért futott az ókor és a középkor embere, és miért futunk manapság? Ugyanaz az erő hajtja előre a nagyvárosban kikapcsolódásként kocogót vagy az ultramaratoni távokat megtevő tarahumara indiánt?

Thor Gotaas a futás történetének bemutatásával keresi a válaszokat. Az ókortól a modern korig számos izgalmas háttér-információval szolgál. Csak két példát emelve ki: a norvég vikingek lovakkal versenyeztek, hogy ezzel tartsák sakkban az öregedést; Hitler Németországában pedig az 1936-ban rendezett nyári olimpián egy színes bőrű futó győzött.

A legizgalmasabb fejezetek azonban a jelenről szólnak. Az afrikai futók előretöréséről, az amatőr futás felvirágzásáról, és természetesen a szupersztárként ismert sportolókról, akiknek fordulatos, gyakran tragikus életútja úgy tárul fel előttünk, akár egy lebilincselő regény.

>!
Typotex, Budapest, 2016
542 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632798776 · Fordította: Domsa Zsófia
>!
Typotex, Budapest, 2016
542 oldal · ISBN: 9789632798776 · Fordította: Domsa Zsófia

Enciklopédia 5


Kedvencelte 1

Most olvassa 3

Várólistára tette 12

Kívánságlistára tette 17

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

vicomte P>!
Thor Gotaas: A futás világraszóló története

Ha meg akarsz nyerni valamit, fuss száz métert. Ha meg akarsz tudni valamit az életről, akkor fuss maratont.

Ezt nem én mondom, hanem Emil Zátopek, a modern idők egyik futólegendája, de nem csupán a tisztelet, hanem a tapasztalat mondatja velem, hogy igaza van.

De hogy a könyvről is meséljek: remek és tényleg mindenre kiterjedő összefoglaló arról, hogy a futás mekkora szerepet játszott az emberiség történetében, és számos olyan dologról is szó esett benne, ami igazolja, hogy tényleg futni születtünk.

Kevesen tudják, hogy a homo sapiens sapiens (vagyis a mai ember őse) futásban mutatott tehetsége miatt lett az evolúciós verseny nyertese spoiler. Az emberi faj ugyanis olyan fejlett verejtékmirigyekkel rendelkezett, amelyeknek köszönhetően az élővilág legkitartóbb futójává vált, így szó szerint halálba tudta kergetni a zsákmányállatokat. Ez egyébként néhány kőkori társadalmi viszonyok között élő törzsnél még a XX. században is bevett módszer volt.

Az ókorban és a távol-keleti és a prekolumbiánus amerikai despotikus társadalmakban fontos rituális szerepe is volt a futásnak: gyakran volt a szakrális beavatási szertartások része. Egyiptomban a fáraóknak is rituális futáson való részvétellel kellett bizonyítaniuk, hogy még mindig méltók a nép vezetésére, Japánban a zen buddhista szerzetesek több ezer km-es zarándoklat jellegű futásokon vesznek részt, míg a Himalájában rituális transzban futó hírnökökkel lehetett találkozni még a XX. század derekán is.
A legfontosabb társadalmi réteg, ahol gyakorlatilag mindenki napi szinten futott, azok a harcosok voltak: számos legendás tett kapcsolódott azokhoz a seregekhez, amelyek napok alatt akár több száz kilométert is képesek voltak futva megtenni, majd csatába szállni. Akkoriban még nem értették volna a mondást, miszerint „szégyen a futás, de hasznos” – hiszen ha így lett volna, akkor Akhilleusz, a görögök legnagyobb hőse nyilván nem a „gyorslábú” eposzi jelzőt nyerte volna el Homérosztól.
S ha már a görögökről esik szó: a maratoni csatáról szóló legenda nem azért legenda, mert az olyan leküzdhetetlen távolság, hanem mert egy képzett futár simán, legfeljebb némi lihegéssel ért volna célba, és nem esik össze holtan miután megérkezik. Különösen nem az a legendás futár, Pheidippidész, aki egyébként ezelőtt a csata előtt egy héttel egy nap alatt elfutott Athénból Spártába (ennek állít emléket a Spartathlon a maga 246 km-es távjával), hogy segítséget kérjen.
Egyébként a történet szerint a spártaiak 2000 fős serege 3 nap alatt meg is érkezett a maratoni síkra, szóval napi nagyjából 100 km-et tettek meg teljes menetfelszerelésben, és csak vallási okokból nem szálltak harcba, nem pedig azért, mert fáradtak voltak.

Az ókortól egészen az újkorig a másik legnépesebb kaszt, amelynek az életében napi szinten is jelen volt a futás az a futároké volt. Az ő megbecsültségük nagyon magas volt – az inkáknál például, ahol sem a lovakat, sem a kereket nem ismerték gyakorlatilag ők voltak az ország adminisztrációs hálózatának az eszenciája.

Az újkorban persze változott a futás társadalmi presztízse: látványossággá, versennyé vált, és főleg az angolszász országokban hatalmas tétekkel fogadtak az egyes bajnokokra. Természetesen ezzel együtt felütötte a fejét a csalás, a versenyek megbundázásának soha el nem múló hagyománya is, s ez lett aztán az egyik oka, hogy a XIX. század végére az amatőr és profi sport élesen elkülönült egymástól, továbbá, hogy az olimpiákon hosszú ideig mereven tartotta magát az az elv, miszerint profi sportoló nem indulhat a versenyeken. Nem mintha az amatőr versenyzők olyan nagyon a fair play bajnokai lettek volna…

Engem teljesen lenyűgözött az, hogy a XX. században hány nemzet köszönhette elismertségét a futóinak: az első nemzetközi futósztár, a finn Paavo Nurmi sikerei nyomán a finnekről elterjedt, hogy milyen szívós és elszánt emberek, ami számtalan honfitársának segített Amerikában, amikor munkát kerestek. De egy-egy kivételesen tehetséges sportoló, különösen karizmatikus vagy épp zsarnokian kemény edző munkája nyomán egy-egy nemzedékben számos futóklasszis nevelődött ki. Ez nagyon sokat számított a szegény, vagy egyéb szempontból nem túl jelentős országok esetében, ahol – mint ahogy manapság Kenya v. Etiópia esetében – a futók váltak az ország gazdaságának egyik motorjává.

Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy milyen jelentős szerepe volt a futásnak a faji szegregáció elleni küzdelemben, de a nők egyenjogúságához vezető úton is mérföldkő volt az, amikor először rendezhettek a „gyengébb” nem számára hosszútávú versenyeket, vagy engedték őket rajthoz állni a maratoni távon.

Akárhová nézünk, mindenhol ott vannak a futók: úton-útfélen a legkülönbözőbb céllal és eredménnyel futnak emberek, és csak azt tudom mondani, hogy aki teheti, szánjon rá időt és energiát, hogy próbát tegyen a futással.
Nem számít, hogy lihegsz, nem számít, hogy mások sokkal gyorsabbak, a lényeg az, hogy a futás során mit tudhatsz meg magadról és az életről.

Enzo314>!
Thor Gotaas: A futás világraszóló története

Mindenek előtt le a kalappal az író előtt, nem kevés munka lehetett összeszedni azt a rengeteg információt, amit az olvasó elé tár a könyvben.
Hogy a könyv milyen volt? Hát…jó.
A címe, A futás világraszóló története és ez jó cím, de egyben veszélyes cím is, mert az olvasó valami igazán világraszólót vár ez alapján, ehelyett kap egy kellemesen vegyített történelmi tény és anekdota gyűjteményt és bizony a végén maradhat némi hiányérzetünk.
Ne legyünk azonban túl szigorúak; a futás világraszóló története nemhogy 500, de valószínűleg 5000 oldalba se férne bele.

sanni243>!
Thor Gotaas: A futás világraszóló története

Futóknak nagyon érdekes olvasmány, nem futóknak kicsit tömény. Kár, hogy akadnak benne nyomdahibák.

sebi1969>!
Thor Gotaas: A futás világraszóló története

A szerző nem kisebb fába vágta a fejszéjét, mint hogy egy olyan összefoglaló művet írjon, amely az emberi civilizáció kezdetétől fogva bemutatja a futás történetét, rávilágítva arra, mi minden motiválta a futásra az egyes korok és népcsoportok embereit. Bár Gotaas az előszóban cáfolja ezt a kezdeményezést, a könyv első fejezetei során az a benyomásunk, hogy valóban a futás enciklopédiáját olvassuk. Az ókori társadalmakkal kezdi, sorra véve szinte az összes fennmaradt forrást. Rendkívül alapos kutatómunkára utal a nagy számú hivatkozás, tudományos monográfiáknak van ilyen terjedelmű irodalomjegyzéke. Számtalan, futásról és futókról szóló könyvet olvastam már, mégis újdonság volt számomra az itt szereplő történetek jó része. Azáltal, hogy ezeknek a sztoriknak inkább a társadalmi, és kevésbé a sportszakmai vonatkozásait domborítja ki, a mű a futótársadalomnál szélesebb olvasói réteget is megcéloz. A színvonalas fordításnak is köszönhető, hogy egy élvezetes olvasmányt tartunk a kezünkben.
Futóként azért megfogalmaznék néhány kritikát, amelyek miatt csak 3 csillagos értékelést adtam. Az ókorból és a középkorból néhány olyan történet szerepel, amelyekben említett futóteljesítmények irreálisnak tűnnek. Némelyik „futóeredmény” vetekszik egy mai profi atléta teljesítményével, ami teljesen valószínűtlen, lévén nemhogy tudatos, tervszerű felkészülésről, hanem pontos távolság- és időmérésről sem beszélhetünk. Ezt a szerző nyilván tudta, de hangsúlyoznia kellett volna, hogy az adatokat kezeljük fenntartással.
Bár a történelem összes híres futója nyilván nem szerepelhet a könyvben, és a szerző ízlése szerint szelektált, néhányukat mindenképpen hiányolom. A számos világrekordot megdöntő, „helybenfutó” Alfred Shrubb, a világcsúcshalmozó, de az olimpiákon alulmaradó Ron Clarke, a korszakos maratoni csúcsot futó szintén ausztrál Derek Clayton, a 70-es évek nagy amerikai maratonistái (Shorter, Rodgers, Salazar). A nőkről szóló fejezetben helyet kaphatna a tájfutó világbajnok Monspart Sarolta, aki európai nőként elsőnek futott 3 órán belül maratont. Az ultrafutásnak szentelhetett volna egy külön fejezetet, személy szerint legalább Janisz Kuroszt bemutatva. Helyet kaphatott volna a veterán futásról, néhány kimagasló korosztályos teljesítményről szóló fejezet is. A kenyaiakra többször is kitér a könyvben, először Keino, majd Rono kapcsán. A harmadik „kenyai” fejezet már a 90-es évek végéről szól. Ebben az időben már számtalan kenyai futó volt a világ élvonalában. Ha már nevesíteni kell valakit, én Paul Tergatot választottam volna, nem pedig két, jóval jelentéktelenebb futót. Komoly hiányosságnak tartom, hogy a 90-es és 2000-es évek etióp klasszisai, a világversenyeken domináló Haile Gebrselassie és Kenenisa Bekele, illetve a nőknél Tulu, Dibaba stb. kimaradtak a könyvből.
Sajnálatos momentuma – és számomra a könyv mélypontja – az a fejezet, amely az 50-es évek magyar közép- és hosszútávfutó sikerkorszakát, az Iglói-istálló számtalan világcsúcsot elérő világklasszisait lenne hivatott bemutatni. A szerző megtehette volna, hogy megszólaltatja az akkor még élő Táborit, vagy egyéb megfelelő forrásokból tájékozódik, és bőven lett volna muníciója Iharosék izgalmas történeteiből. Ehelyett egy nevesincs, megkeseredett disszidens történetét írja le, a fejezet szinte kizárólag az akkori magyarországi állapotokról szól, a futás szempontjából értékelhetetlen…
Thor Gotaas könyve a fentebb említett hiányosságai miatt nem lehet a futás enciklopédiája, csak egy könyv a futásról, annak történetéről. A hasonló témájú olvasmányok közül én inkább Kocsis L. Mihály: Fut-ni c. könyvére „szavazok”, annak ellenére, hogy a 500 oldallal szemben „csupán” 200 oldal terjedelmű, és csak a 70-es évek végéig dolgozza fel a futás történetét.


Népszerű idézetek

virezma>!

A mondák szerint a szerzetesek kezdetben tíz napon át böjtöltek, de ebbe szinte mindenki belehalt, ezért a böjt hosszát kicsit rövidebbre vették.

79. oldal

Kapcsolódó szócikkek: böjt
Ουροβορος>!

Fontos volt gondolatban maguk elé képzelni a terepet. Úgy hitték, hogy az az energia, melyet futás közben használtak, a környező világtól származott, nem a futótól. Az indiánok nem azt akarták érezni, hogy futás közben lábuk a talajhoz ütődik, hanem azt, hogy a talaj ellöki a talpukat. A futók idővel egyre jobban megtanultak bízni a földdel való kapcsolatban, s végül a futás szinte magától ment. A fiatal indiánok közben megtanulták, hogy hogyan „lássák” a levegőt, akár egy kötelet, melybe az elsajátított légzéstechnikák és kézmozdulatok segítségével kapaszkodni tudtak.

149. oldal

Ουροβορος>!

(Mensen Ernstről:) Nehéz lenne megmondani, melyik útja lehetett a legnagyobb teljesítménye. A leghosszabb útja mindenesetre 1836-ban Isztambulból indult Kalkuttába. Négy hét alatt jutott el céljához, majd visszafutott. A teljes út 59 napot vett igénybe, amely során 8300 kilométert tett meg, azaz naponta 140 kilométert.

129. oldal

Kapcsolódó szócikkek: 1836 · Isztambul · Kalkutta
Ουροβορος>!

Egész Európában elterjedt hagyománya volt a prostituáltak versenyfutásának, melyeket nem csak karneválok idején rendeztek. 1501-ben maga VI. Sándor pápa is küldött ki meghívókat egy ilyen jellegű rendezvényre.

94. oldal

1 hozzászólás
Ουροβορος>!

Ezzel egy időben (1941-ben) a londoni doktor Francis Crookshank meglepődve tapasztalta a fehérek, feketék és ázsiaiak teljesítőképességének és társadalmi fellépésének eltérő jellegzetességeit. Úgy vélte, a különbségek az eltérő származásból adódnak: a feketék a gorillák leszármazottai, a fehérek a csimpánzoktól származnak, a mongolok pedig az orangutánoktól. A fehérek azért voltak a legintelligensebbek, mert a majmok között a csimpánzok a legokosabbak.

260. oldal

Ουροβορος>!

Lydiard egyik ismerőse Auckland északi részén, egy haditengerészeti bázison éppen éjszakai futóedzést tartott, mikor egy rendőrautó lassított mellette, és megkérdezték, mit művel.
– Azért futok, hogy egészségesebb legyek – felelte a fiú.
– Aha, persze, tudjuk – mondták a rendőrök, és bevitték a fogdába, mert akkoriban senki sem az egészsége miatt futott az éjszaka sötétjében.

340. oldal

Lilla_Moly>!

A nehéz, kritikus időszakok alatt az ember olykor értékes tudás birtokába kerülhet.

325. oldal

virezma>!

A futárság intézménye sok száz éven keresztül adott munkát speciálisan edzett férfiak ezreinek.

14. oldal

Ουροβορος>!

Jock Semple, aki az 1920-as években a Boston Marathonon vett részt, esténként fél órára sós marhahúslevesbe tette a lábát, hogy ellenállóbbá tegye a bőrét a cipő dörzsölésével szemben.

212. oldal

Ουροβορος>!

Matematikai modellszámítás alapján a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy 2027 után a futás terén nagyjából egyetlen új rekord sem fog születni. Hogy mégis jegyezni lehessen a rekordok emelkedését, a három tizedesig történő mérésre kellene áttérni.

486. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Jared Diamond: Háborúk, járványok, technikák
Sally Hines: Mi a gender?
Thorstein Veblen: A dologtalan osztály elmélete
Thomas Hylland Eriksen: Kis helyek – nagy témák
Hauser Arnold: A művészet és irodalom társadalomtörténete I-II.
Réti Gergely – Székely Levente (szerk.): Egy jobb világért
Richard Sennett: A közéleti ember bukása
Dimitrie Gusti: A szociológiai monográfia
Mazsu János: Tanulmányok a magyar értelmiség társadalomtörténetéhez 1825–1914
Letenyei László – Tamáska Máté (szerk.): Szociográfia