Ha meg akarsz nyerni valamit, fuss száz métert. Ha meg akarsz tudni valamit az életről, akkor fuss maratont.
Ezt nem én mondom, hanem Emil Zátopek, a modern idők egyik futólegendája, de nem csupán a tisztelet, hanem a tapasztalat mondatja velem, hogy igaza van.
De hogy a könyvről is meséljek: remek és tényleg mindenre kiterjedő összefoglaló arról, hogy a futás mekkora szerepet játszott az emberiség történetében, és számos olyan dologról is szó esett benne, ami igazolja, hogy tényleg futni születtünk.
Kevesen tudják, hogy a homo sapiens sapiens (vagyis a mai ember őse) futásban mutatott tehetsége miatt lett az evolúciós verseny nyertese spoiler. Az emberi faj ugyanis olyan fejlett verejtékmirigyekkel rendelkezett, amelyeknek köszönhetően az élővilág legkitartóbb futójává vált, így szó szerint halálba tudta kergetni a zsákmányállatokat. Ez egyébként néhány kőkori társadalmi viszonyok között élő törzsnél még a XX. században is bevett módszer volt.
Az ókorban és a távol-keleti és a prekolumbiánus amerikai despotikus társadalmakban fontos rituális szerepe is volt a futásnak: gyakran volt a szakrális beavatási szertartások része. Egyiptomban a fáraóknak is rituális futáson való részvétellel kellett bizonyítaniuk, hogy még mindig méltók a nép vezetésére, Japánban a zen buddhista szerzetesek több ezer km-es zarándoklat jellegű futásokon vesznek részt, míg a Himalájában rituális transzban futó hírnökökkel lehetett találkozni még a XX. század derekán is.
A legfontosabb társadalmi réteg, ahol gyakorlatilag mindenki napi szinten futott, azok a harcosok voltak: számos legendás tett kapcsolódott azokhoz a seregekhez, amelyek napok alatt akár több száz kilométert is képesek voltak futva megtenni, majd csatába szállni. Akkoriban még nem értették volna a mondást, miszerint „szégyen a futás, de hasznos” – hiszen ha így lett volna, akkor Akhilleusz, a görögök legnagyobb hőse nyilván nem a „gyorslábú” eposzi jelzőt nyerte volna el Homérosztól.
S ha már a görögökről esik szó: a maratoni csatáról szóló legenda nem azért legenda, mert az olyan leküzdhetetlen távolság, hanem mert egy képzett futár simán, legfeljebb némi lihegéssel ért volna célba, és nem esik össze holtan miután megérkezik. Különösen nem az a legendás futár, Pheidippidész, aki egyébként ezelőtt a csata előtt egy héttel egy nap alatt elfutott Athénból Spártába (ennek állít emléket a Spartathlon a maga 246 km-es távjával), hogy segítséget kérjen.
Egyébként a történet szerint a spártaiak 2000 fős serege 3 nap alatt meg is érkezett a maratoni síkra, szóval napi nagyjából 100 km-et tettek meg teljes menetfelszerelésben, és csak vallási okokból nem szálltak harcba, nem pedig azért, mert fáradtak voltak.
Az ókortól egészen az újkorig a másik legnépesebb kaszt, amelynek az életében napi szinten is jelen volt a futás az a futároké volt. Az ő megbecsültségük nagyon magas volt – az inkáknál például, ahol sem a lovakat, sem a kereket nem ismerték gyakorlatilag ők voltak az ország adminisztrációs hálózatának az eszenciája.
Az újkorban persze változott a futás társadalmi presztízse: látványossággá, versennyé vált, és főleg az angolszász országokban hatalmas tétekkel fogadtak az egyes bajnokokra. Természetesen ezzel együtt felütötte a fejét a csalás, a versenyek megbundázásának soha el nem múló hagyománya is, s ez lett aztán az egyik oka, hogy a XIX. század végére az amatőr és profi sport élesen elkülönült egymástól, továbbá, hogy az olimpiákon hosszú ideig mereven tartotta magát az az elv, miszerint profi sportoló nem indulhat a versenyeken. Nem mintha az amatőr versenyzők olyan nagyon a fair play bajnokai lettek volna…
Engem teljesen lenyűgözött az, hogy a XX. században hány nemzet köszönhette elismertségét a futóinak: az első nemzetközi futósztár, a finn Paavo Nurmi sikerei nyomán a finnekről elterjedt, hogy milyen szívós és elszánt emberek, ami számtalan honfitársának segített Amerikában, amikor munkát kerestek. De egy-egy kivételesen tehetséges sportoló, különösen karizmatikus vagy épp zsarnokian kemény edző munkája nyomán egy-egy nemzedékben számos futóklasszis nevelődött ki. Ez nagyon sokat számított a szegény, vagy egyéb szempontból nem túl jelentős országok esetében, ahol – mint ahogy manapság Kenya v. Etiópia esetében – a futók váltak az ország gazdaságának egyik motorjává.
Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy milyen jelentős szerepe volt a futásnak a faji szegregáció elleni küzdelemben, de a nők egyenjogúságához vezető úton is mérföldkő volt az, amikor először rendezhettek a „gyengébb” nem számára hosszútávú versenyeket, vagy engedték őket rajthoz állni a maratoni távon.
Akárhová nézünk, mindenhol ott vannak a futók: úton-útfélen a legkülönbözőbb céllal és eredménnyel futnak emberek, és csak azt tudom mondani, hogy aki teheti, szánjon rá időt és energiát, hogy próbát tegyen a futással.
Nem számít, hogy lihegsz, nem számít, hogy mások sokkal gyorsabbak, a lényeg az, hogy a futás során mit tudhatsz meg magadról és az életről.