Súlyszivárvány 36 csillagozás

Thomas Pynchon: Súlyszivárvány

Fizika ​és tréfa, kémia és élvhajhászat, történelem és biológia és pszichológia és filozófia, minden, ami emberi és embertelen. Magasztos eszmék és alantas vágyak, kabbala és képregényhősök, kábító- és serkentőszerek, perverz alakok és a még perverzebb világszellem a fikció labirintusában. És egy abszurd mesébe illően gyarló messiás, a II. világháború Ulisszesze, akinek talányos merevedése megjósolja a náci rakétaisten eljövetelét.
Thomas Pynchon az egyik legismertebb és legismeretlenebb szerző, akinek életműve világszerte milliók könyvtárába került, s akinek életműve nélkülözhetetlen egyetemi tananyag; ugyanakkor kerüli a nyilvánosságot, nem jelenik meg a díjátadókon, és tizenéves kora óta nincs róla publikus fénykép. A Súlyszivárványt 1974-ben Amerika legnagyobb könyves díjával, a Nemzeti Könyvdíjjal tüntették ki, Pynchon neve pedig azóta minduntalan feltűnik a Nobel-várományosok listáján. Már életében monográfiák, kalauzok és tanulmánykötetek jelennek meg munkásságáról.… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1973

Tartalomjegyzék

>!
Magvető, Budapest, 2009
766 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631426748 · Fordította: Széky János

Enciklopédia 5


Kedvencelte 9

Most olvassa 10

Várólistára tette 122

Kívánságlistára tette 76

Kölcsönkérné 6


Kiemelt értékelések

>!
entropic P
Thomas Pynchon: Súlyszivárvány

Tán sose örültem még ennyire, hogy a végére értem valaminek, de muszáj öt csillagot adnom rá. Ez a könyv a formájában, a nyelvezetében, a narrációban és mindenben tökéletes leképezése mindannak, amiről szól (II. világháború, paranoia, halál meg a többi). Szinte már az tűnik furcsának, hogy hogyan lehet egyáltalán ezekről a dolgokról máshogyan írni. A dolgok, amikről P. ír, valószínűleg tényleg ilyen értelmetlenek, összefüggéstelenek, egymásba tűnőek, borzalmasak és sokszor ordenáré módon viccesek, és ezt sosem láttam még ennyire pontosan megragadva. Olvasás közben persze folyamatosan küzdenem kellett, hogy legyőzzem a logikára, a következetességre, az átláthatóságra, a nagy narratívára való alapvető vágyakozásomat, de a könyv megéri ezt. Azért most jó darabig megint nem akarok Pynchont látni a közelemben.

15 hozzászólás
>!
kaporszakall
Thomas Pynchon: Súlyszivárvány

Elolvastam.

Javaslatom az olvasásra vállalkozóknak: célszerű a köteten 5-10 nap alatt (70-150 oldalas adagokban) túlesni. Nagyobb kanállal fogyasztva túl tömős, elaprózva pedig folyton elfelejtjük egy csomó epizódszereplő helyét és feladatát (már ha van neki olyan…)

Én 6 nap alatt küzdöttem le.

A kötet nem annyira regény, inkább posztmodern irodalmi szöveg. Magyarul: nem várható el tőle a konzisztens módon felépített cselekmény, a fölösleges részletek mellőzése, a szereplők jellemének és cselekedeteinek következetes módon történő ábrázolása. Ha a világ széthull darabokra, miért pont egy (vagy több) történet maradjon egyben…?

A ’regény’ 4 (nem egyforma hosszú) részre tagolódik, és az elmegyógyászati klasszifikáció szerint a következő kategóriákba lehetne besorolni (a leírásnál igyekszem a felszínen mozogni, és nem spoilerezni…):

1.Túl a zéruson: mánia

Ez a ’legregényebb’ rész a könyvben. Egész plasztikusan ábrázolja a győzelem felé araszoló, de még mindig háborús hangulatú London hétköznapjait, a különböző elhárító-, kutató- és kémszervezetek tarka nyüzsgését. A V2 támadások fenyegető árnyékában is pezseg az élet, a szereplők úton-útfélen lelkesen kamatyolnak, és hülyeségekről locsognak. Bár van néhány kifejezetten abszurd rész (pl. a pavlovista-behaviorista idióták szakhablattyal megspékelt buzgalmai), de az egész rész mégis optimista és életszagú. Megismerjük a fő?szereplőt : Tyrone Slothropot…

2. Un perm’ au Casino Hermann Göring: paranoia

A regény-jelleg még kitart; a helyszín áttevődik a francia partokra. Főhősünk kibillen a hétköznapokból, elveszíti egyenruháját, papírjait, és (nem véletlenül a paranoia a főirány) a józan eszét. Némi drog és hipnotikus megdolgozás után teljesen rákattan a V2 rakéta-témára, és megkezdi cikcakkos útját, mint a flippergolyó, a német megszállási övezetek (a misztikus ’Zóna’) irányába, némi vargabetűkkel Dél-Franciaországon és Svájcon keresztül.

3. A Zónában. skizofrénia

A kötet mintegy felét teszi ki. A cselekmény számtalan szálra esik szét, fölösleges szereplők serege tűnik föl, a fő?szereplő belegabalyodik a cselekmény szálainak hálójába, és nem bír belőle kikecmeregni (a szerző sem, de úgy tesz, mintha uralná az anyagot…). Buzognak az angol, amerikai és szovjet (Csicserin: ez aranyos, egykori külügyi népbiztos 1919-ből…) kémek, rakéta-alkatrészek és rakéta-szakemberek után szimatolnak, hamispénzt nyomtatnak, drogot csempésznek, filozofálnak és kefélnek. Slothrop ámokfut…

Megismerjük a Délnyugat-Afrikában 1904-ben szinte teljesen kiirtott herero nép történetét (az első sikeres genocídium a XX. században, 80 ezer hereróból 15 ezer maradt meg; a receptet a törökök alkalmazták ismét , 1915-ben az örmények ellen), és az író agyszüleményét: a Hitler által a hererókból toborzott rakétafetisiszta Schwarzkommandót, a Zóna titokzatos népét. A megemlékezés szép gesztus az írótól: a hererókról alig esik szó a történelmi bűntettek kapcsán…

Ha valaki abba szeretné hagyni az olvasást, itt célszerű. Ha meg fut a befektetett ideje után, ám folytassa… Hamarosan jön a negyedik rész:

4. Az Ellenerő: depresszió

A cselekmény gyakorlatilag eltűnik, epizódok kavarognak. A kavargásban néha felbukkan a rakéta-alkatrészekkel felmálházott Schwarzkommando elszánt vonulása a végső kilövőhelyre, a fő?hős is feltűnik még, de már kezd feloldódni a háttérben, a kémek megszelídülnek, a kutatók meghibbannak, a misztika szétfolyik és ragacsos lesz, a szerző dörzsöli kezeit (’jól átvertelek titeket…’), az olvasó káromkodik. Kár ezért a könyvért, pedig milyen jól indult. Nem a cselekmény a depressziós (olyasmi itt a végén már nincs), hanem az olvasó. Nehéz bevallani magának hogy – sznobizmusa pórázán vezetve – hülyét csináltak belőle.

Konklúzió:

A könyv erősen fölvizezett, a T/T (terjedelem/tartalom) mutatóm valahol a 2 és 3 között áll, magyarul, ennyiszer hosszabb a szöveg a szükségesnél. Számtalan szereplő, epizód nem ad többletet a témához, csak a mérethez (pl. az argentin gauchók üzemeltette U-boot, az Oderán-Balti-tengeren sikló lengyel playboy-hajó, stb.). Zavar a ’szakértelem’-nek álcázott sok sületlen szakhablaty. Egy konkrét példával tudok szolgálni: a 303-304 oldalon a rakéta pályavezérlésének leírása valóságos elemeket tartalmazó badarság (egyes részletek igazak, az összkép nem), ezt, mint irányítástechnikát tanult mérnök, bízvást mondhatom. A kémiához nem értek, de gyanítom, hogy a Laszlo Jamf szájába adott polimerizációs szövegek zöme is hasonló színvonalú.

A kötet 1973-ban jelent meg. Így érthető, hogy még benne volt az 1962-es kubai rakétaválság utáni ’rakétafrász’; ezt növeli globális életérzéssé a szerző, és tér vissza a legendás kezdetekhez, Wernher von Braun V2-eséhez. Ám 1972-ben az USA és a Szovjetunió megkötötte a SALT-I szerződést, és az atomháború fenyegető árnyéka lassan eloszlott (meg persze az Apollo-program is lecsengett). Így számomra ez a könyv ma már inkább a hetvenes évek szellemi relikviája.

A fordító jó munkát végzett: a ’jó dumák’ magyarul szellemesen csillognak. Néha az volt az érzésem, kár volt ekkora energiát feccölni egy ilyen könyv fordításába.

Bocsánat a terjedelemért! Úgy gondoltam, elmondom a benyomásaimat, amilyen pontosan csak tudom. Ki-ki mérlegelje maga: rászánja-e az elég tetemes időt erre a könyvre.

Ha valaki Thomas Pynchonnal szeretne ismerkedni, előbb ’A 49-es tétel kiáltásá’-t javasolnám. Összefogottabb, rövidebb, a főszereplő szétesése is gyorsabban lebonyolódik.

>!
MolnárA
Thomas Pynchon: Súlyszivárvány

A Súlyszivárványt olvasni olyan, mint egyedül megmászni a Csomolungmát. Keveseknek sikerül, akinek viszont igen, az életre szóló élménnyel gazdagodik.

Az út tele van kínnal, csapdával és veszéllyel. Egy szakadék itt, egy hasadék amott. Véget nem érő hótaposás, a csúcs mégis mintha egyre távolodna, ráadásul át kell verekedned magad az alaptáborok mocskán. Egy rossz lépés, és megcsúszol: Jó esetben feladod, és örökre ott fog motoszkálni a fejedben, hogy valami rendkívüliről maradtál le, ezért egy szép napon, ha megértél rá, újra megpróbálod. Rossz esetben holttested belefagy a hegybe, és még beszámolni sem tudsz senkinek tragikus próbálkozásodról. Ám a könnyebb szakaszokon egy pillanatra megállsz, és rádöbbensz, hogy az, ahol vagy, és az, ami körülvesz, maga a csoda.

Mikor felértél, egyedülálló tudás birtokába kerülsz: A világ valójában egy V-2-es rakéta hátuljának mandalája; az általa végzett pusztítást lenyomja a gravitáció, amely a Csomolungmát is rendületlenül süllyeszti, bármilyen magas is.

>!
Briza
Thomas Pynchon: Súlyszivárvány

Ha kell egy könyv, ami anti-irodalmi alkotásként felkavarja az állóvizet, vagy csak magyarázatot keresel az amerikai filmek altesti humorának gyökereire, vagy hiányzik a motiváció a gyorsolvasás megtanulására, még nem vágtál falhoz szépirodalmat… nosza ne habozz, ez a neked való kötet.

Ha nem tudnád ez egy dícséretzárvány, ami a csillagkáprázat alatt elszórva lapul, értéke mindannyiunknak más-más lehet. A kósza reménybe gubózva hagyja, hogy várj a szelíd élvezetre, s a költői sorokon túl az értelem elveszik valahol az unalom előszobájában. Ne hagyd elringatni magad a csendesen hasító lágy képek közé, és főleg ne egyél, amikor Slothrop betér a Roseland Táncterem férfivécéjébe!
Mikor már majdnem megkedveled, attól kezdve fogod legjobban gyűlölni, és Pynchon könyörtelenül felültet erre a sajátos hullámvasútra, amiből csak akkor van kiszállás, ha a végére értél, vagy egyszerűen abbahagyod.
Igazi kincs, mikor az ember karakterekből faragott kedvenc részre lelhet. Az enyém sajnos nagyon a végére esett. Szóval, ha nem kínodban, vagy magadon akarsz nevetni, akkor csak innen jön a neked való rész (nagyon rövidke és köze sincs a sztorihoz):
„Emlékszel a történetre a gyerekről, aki utálja a kreplachot?”

2 hozzászólás
>!
LuPuS_007 P
Thomas Pynchon: Súlyszivárvány

Kellett egy kis idő mire vissza lehetett térni a valóvilágba(pszichológus és egy gyóntató pap :D ).A könyv maga hatalmas, összefogott, tartalmas és elsőre fel nem fogható.

Szerintem nekem legalább még kétszer el kell majd olvasni,hogy azt mondhassam: Na látom a fényt, az értelmet már!(első olvasásra ,ha nem vesszük figyelembe a segédletet, a telefonos segítséget és a többi ilyesmit akkor a könyvből ,ha megértettem a35 %-ot sokat mondok)

>!
Tépő_Donát
Thomas Pynchon: Súlyszivárvány

Kicsit Ulysess érzés, mégis más. De ezt legalább végig bírom olvasni (igaz már egy hónapja tart), és nem érzem, hogy a világirodalom legnagyobb blöffje. Sűrű, mély , technikás és modern. Valószínűleg az egyik legfontosabb Xx századi írás. Bár kétlem, hogy mindenki ért mindent belőle, akik elolvasta. Nagykából van egy cselekmény vezérfonál, de néha azt se tudod, ki kicsoda. A szereplő egyszer csak bedobva, tán a szerző tudja, hogy kik ők, megmagyarázni nem mindíg érzi szükségesnek, és úgy beszél róluk, mintha az olvasó is tudná, hogy hova rakja őket, de sok esetben nem így van. Ha ettől eltekintünk, élvezetes olvasmány, viszon 100% nehéz írás.

>!
lot49
Thomas Pynchon: Súlyszivárvány

Mocsársűrűségű, hömpölygő posztmodern regény a háborúról. A háború abszurditásáról, értelmetlenségéről, szürrealitásáról. Tele paranoiával, kábítószerrel, gyakran követhetetlen cselekménnyel, sok perverz szereplővel, varázslatos/mocskos költői képekkel. Eszement történet tudományosan, pszichedelikusan, sőt a maga morbid módján viccesen.
Nem mindenkinek való írás. Én a harmadik nekifutásnál találtam rá az ízére, de akkor magába szippantott.

>!
Gazsó_Fodor_István
Thomas Pynchon: Súlyszivárvány

Ha meghallod, ahogy sikolt feléd az égen át, akkor már túlélted. Előbb csapódik be, a hangja csak ezután hallatszik – előjele nincs: akit megöl, talán észre sem veszi a közeledtét, sem saját halálát. Slothrop mégis előre regál a szuperszonikus halálangyalra: a V2-esek becsapódásait megelőző erekciója a teljes paranoiába torkolló és szétporladó cselekmény kiindulópontja és szimbóluma – a válasz megelőzi az ingert, a reflexív, az okság feje tetjére áll, a „sors” – jelentsen ez a homályos kifejezés bármit – szétfoszlik, az értelemadás kísérlete elbukik.
Slothrop a múltját, saját eredetét próbálja megfejteni, ezért elindul Londonból, a becsapódások helyszínéről a Zónába, a kilövőállások és az összeszerelőüzemek honába: viszafelé követi a rakéta pályájának szivárványát az okozattól az ok felé haladva. Utazása során rájön arra, hogy valamilyen módon köze van egy zavaros hátterű vegyipari konszernhez és az általuk fejlesztett Imipolex G műanyaghoz, és arra, hogy apja lényegében eladta kísérleti alanynak, az egyetemi tandíjért cserébe. Akár magunkra is vehetjük: így vagy úgy mindannyian üzletet kötünk, és egy gépezet részévé válunk. Ennél tovább azonban nem jut Slothrop, és pontosan sosem tudja meg, hogy ki ő. És eközben / ezután olyan történik vele, ami főhősökkel nem szokott: eltűnik a könyvből, kifakul a szövegből, elfelejtődik. Talán kísérleti alannyá, egy gépezet alkatrészévé silányulva már önmaga számára is érdektelenné és kontúrtalanná válik – ez állhat széthullásának hátterében. A cselekmény fókuszt vált, illetve helyesebb úgy fogalmazni, hogy elkalandozik Slothrop-ról, mert miután az ő karaktere szétfoszlik, új fókuszt már nem talál. Néhány száz oldal feleslegesnek tűnhet, még ha a szöveg nagyszerű is. Azonban az utolsó oldalak olvasásakor már nyilvávalóvá válik, hogy ez a látszólagos túlírtság szándékos, hiszen szegény Tyrone Slothrop – többé-kevésbé, így, vagy úgy, mi ő vagyunk mindannyian – úgy sodródik tehetetlenül, mint a lehulló falevél az őszi szélben. És a magafajta második bárányok, a reprobáltak kiszolgáltatottságát így lehet igazán erőteljesen érzékeltetni.
A zárójelenetben azután az ívelt szivárvány már körré zárul: Pynchon többes szám első személyre vált, egy moziteremben ülünk együtt vele, és a vásznon látjuk a rakéta zuhanását. Film, regény és valóság közti, addig is vékony, áttetszően derengő válaszfal megszűnik akkor, amikor a film elszakad, és abban a pillanatban a rakéta eléri a mozi tetőszerkezete fölött az utolsó, infinitezimálissá szűkülő delta tét. És ha vigaszra szorulunk, marad még időnk, hogy megérintsük a szomszédunkat, vagy a saját hideg lábaink közé nyúljunk.

>!
mafli
Thomas Pynchon: Súlyszivárvány

Észrevettem, hogy a kötet napok óta némi rosszallással, cinizmussal sandít rám a könyvespolcról ennek két okai is van: nem tettem rá vissza a ruháját így pucéran kellett a többiek között ácsorognia – valamint érzékeltette velem hogy rám fér egy második olvasás mert nem mindent tisztáztam még benne és magamban vele kapcsolatban. Egy malignus tumor erőszakosságával képezte bennem a lelki metasztázisokat. És akkor most elmondom, hogy ez kemény.

>!
Gergely_Pápay
Thomas Pynchon: Súlyszivárvány

Én kellemesen csalódtam a könyvben. Tényleg nagyon súlyos, nem éppen strandi könnyed olvasmány… Viszont ha az ember letesz arról, hogy minden egyes utalást elsőre megértsen és csak úgy „fejest ugrik” a szövegbe (mint az Ulyssesnél), akkor nagyon élvezetes tud lenni. Apropó, Ulysses: ezt a regényt állandóan Joyce-szal állítsják párhuzamba. Elismerem, vannak közös vonások, de azt állítani, hogy ez az új Ulysses meg Finnegans Wake, kis túlzás. A Súlyszivárvány teljesen másról szól (hogy miről, azt leírták már előttem sokan), ez a könyv tényleg beszakítja az asztalt, és szerintem sokkal súlyosabb és gyomorba öklözőbb, mint Joyce amúgy általam nagyon kedvelt kísérletei. Szerintem ez a könyv egyáltalán nem polgárpukkasztás, inkább riasztó háborúábrázolás, ami a 70-es években, a hidegháborúban még ijesztőbb lehetett. Szóval érdemes megpróbálkozni vele, mert lehet hogy blöff, lehet hogy nem tetszik, lehet hogy túlírt, de hogy még egy ilyen könyv nincsen, az is biztos!


Népszerű idézetek

>!
entropic P

Életének utolsó harmadában Laszlo Jamfot […] megszállta valami ellenséges dac, valami személyes gyűlölet a kovalens kötéssel szemben.

Magvető 2009, 576. o.

7 hozzászólás
>!
Morpheus

Minden ember egyenlő. Ugyanannyi az esélye, hogy telibe találják. Egyenlő a rakéta szemében.

62. oldal

Kapcsolódó szócikkek: egyenlőség · rakéta
1 hozzászólás
>!
ponty

„Hát, az a helyzet – szögezte le Mitchell Prettyplace az ő mértékadó, 18 kötetes King Kong-monográfiájában –, hogy a nagy-nagy majom, igenis szerette azt a lányt, skacok.”

276. oldal

2 hozzászólás
>!
mandarina

Olyan igazi, látványos, vasból gányolt londoni délután volt: a sárga napot szétszekálta ezernyi lélegző, szégyentelenül fölfelé törleszkedő kémény. Ez a füst több, mint a nappal lélegzete, több, mint sötét erő – ez az élő, mozgó birodalmi jelenlét.

31. oldal

>!
mandarina

… – Jessicából kitör a vihogás, amikor Roger megérinti azt a pontot a pulóveres oldalán, ahol tudja, hogy nem bírja, ha csikizik. Odébb görbed cicamódra, hogy Roger nekigurul a dívány támlájának, de rögtön erőre kap újra, és mostanra Jessica már tetőtől talpig csiklandós, a fiú elkap itt egy bokát, ott egy könyököt―
És egyszer csak becsapódik egy rakéta. Iszonyú durranás egész közel, a falu mellett, a levegő, az idő szövedéke teljességgel megváltozik – a szárnyas ablak belökődik, fanyekergéssel visszapattan, hogy újra odacsapódjon miközben még vacog az egész ház.
Dörömböl a szívük. Légnyomástól feszesre döngölt dobhártyájuk fájva csöng. A háztető fölött alacsonyan robog el a láthatatlan vonat….
Úgy ülnek most, mint a festett kutyák, némán, furcsamód képtelenek egymás megérintésére. A halál bejött a mellékhelység ajtaján, ott áll, vas türelemmel, és az van a halálfejére írva, hogy engem próbálj csiklandozni.

64.-65. oldal

>!
Morpheus

Egy ideje észleli a kikérgesedett szar bonyolult mintázatát ebben a kerámia- (azaz most már vas-) alagútban, a szart, amit nem tud lehúzni és elmosni semmi, s amely a kemény víz ásványaival keveredve átgondolt, barna kacsakagyló-turistajelzésként vezérli, jelentéstől duzzadó minták, a vécévilág országúti borotvakrém-reklámjai, mézgásak és mázgásak, kriptikusak és gliptikusak, ilyen formák derengnek és siklanak el simán, ahogy folytatja útját a hosszú, felhős szennyvízvezetékben, a „Cseroki” dallama nagyon halványan még lüktet valahol fenn, elmuzsikálja Slothropot egészen a tengerig. Most rájön, hogy némely trágyanyomokról meg tudja állapítani, melyik cimbié lehet a harvardi ismeretségi köréből. Persze van közötte biztosan négerszar is, de az mind ugyanolyan.

70. oldal

Kapcsolódó szócikkek: szar
>!
entropic P

Ha van valami vigasztaló – mondhatnánk, vallásos – elem a paranoiában, akkor az nem más, mint hogy létezik antiparanoia is, amelyben semmi nem kapcsolódik semmihez, csakhogy ezt az állapotot kevés embertársunk bírja sokáig.

Magvető 2009, 434. o.

>!
entropic P

Radnyicsnij, ez a lobbanékony, hangulatember tréfacsináló az ə bizottságba pottyant – az ə, azaz a svá nem egyéb, mint a semleges középponti vokális –, és nekilátott, hogy megvalósítsa megalomániás tervét, miszerint az összes közép-ázsiai magánhangzót – mit magánhangzót?, egy-két mássalhangzó is belefér – ezzel a svával kell fölváltani.

Magvető, 2009, 354. o.


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd
Vladimir Nabokov: Gyér világ
Jonathan Safran Foer: Minden vilángol
Gertrude Stein: Alice B. Toklas önéletrajza
Gertrude Stein: Három élet
William S. Burroughs: Meztelen ebéd
David Mitchell: Felhőatlasz
Martin Amis: Időnyíl
Italo Calvino: Láthatatlan városok
Esterházy Péter: Harmonia Caelestis