Kísérleti ​fázis 39 csillagozás

Thomas Pynchon: Kísérleti fázis

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

2001, ​New York, a dotkomkonjunktúra összezuhanása és szeptember 11. rettenete közti szélcsend. A manhattani high-tech cégek központja, a Szilícium-köz immár szellemváros, a Web 1.0 ifjúkori szorongását éli, a Google még nem ment tőzsdére, a Microsoft még „a Gonosz Birodalma".

Maxine Tarnow kicsiny csalásvizsgáló céget működtet az Upper West Side-on és az átlagemberek életét éli, amíg nyomozni nem kezd egy számítógép-biztonsági vállalat és a cég milliárdos vezérének pénzügyei után.

Az események innentől veszélyesen felpörögnek. Maxine részint a virtuális, részint a valódi világban fura ismeretségekre tesz szert: egy kábítószercsempész art decós motorcsónakkal, egy professzionális Orr, akinek Hitler aftershave-je a rögeszméje, egy lábbeliproblémákkal küszködő neoliberális kormányügynök és felforgató, egy lábfetisiszta hekker, plusz orosz maffiózók, bloggerek, kódmajmok meg vállalkozók, akik közül nem egy rejtélyesen jobblétre szenderül.

Leomlanak-e a falak a… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2013

>!
Magvető, Budapest, 2015
480 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631432428 · Fordította: Gy. Horváth László
>!
Magvető, Budapest, 2015
480 oldal · ISBN: 9789631433494

Enciklopédia 6


Kedvencelte 2

Most olvassa 2

Várólistára tette 42

Kívánságlistára tette 30

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Kuszma>!
Thomas Pynchon: Kísérleti fázis

Szerkezetében és világában a Kísérleti fázis sok hasonlóságot mutat a Beépített hibá-val, de én nem annyira annak ápdételt verziójának látom, mint inkább párdarabjának. Ami az előző könyvben Kalifornia a boldog ’70-es években, az itt New York az ezredfordulón. Ami ott az illúzióit lassan lepergető hippi-feeling, az itt a kibertér világa, a bűnbeesés pillanata előtt, után, közben. Ahogy azt a könyvet a háttérből meghatározza a Mansonok gyilkosságsorozata, úgy árnyékolja be ezt a dotkom buborék kipukkadása, a válság, és még valami: a közelgő szeptember 11. A regény szereplői öles léptekkel haladnak a World Trade katasztrófája felé – ők még nem tudják ezt, de mi tudjuk helyettük is, és alighanem ez a tudás teszi e könyvet nyugtalanítóbb, sötétebb szöveggé a Beépített hibá-nál. Szóval nem lepődnék meg, ha egy Nagy Amerikai Trilógia középső darabját tisztelhetnénk ebben a regényben – nyugati part kipipálva, keleti part kipipálva, talán nem sokára egy újabb konteóparádénak gyürkőzhet neki a fordító, ezúttal mondjuk Texas vagy Iowa színhellyel.

És hát igen, ez a nyelv… ez még mindig elképesztő. Első pillantásra könnyen emészthető tételről van szó sok lendületes, eleven párbeszéddel, de ez (vigyázat!) csapda. Amit a Súlyszivárvány-ban Pynchon a masszív szövegtextúrával ér el, arról itt a szereplők dialógusai gondoskodnak: az a sok kétértelműséggel, csak-félig-felfogható bennfentes dumával, utalásokkal és hivatkozásokkal teli héderelés teljesen elkábítja az olvasót, beviszi a posztmodern dzsungelbe, és konkrétan úgy érezzük, hogy ki sem keveredünk többé belőle… A Kísérleti fázis újabb remekmű az egyik legzseniálisabb kortárs írótól (Nobelt neki, de most azonnal!), egy paranoid zuhanás a deepweb világába, újabb pynchoni mese a Nagy Republikánus Hazugságról – XXI. századi klasszikus. Konteóhívőknek és ellen-konteóhívőknek melegen ajánlott.

22 hozzászólás
Csabi>!
Thomas Pynchon: Kísérleti fázis

Pynchon jócskán elmúlt 70, amikor ezt írta, a korabeliek zömében még egy okostelefont is űrhajónak néznek, szóval vagy nagyon up-to-date az öreg, vagy nagyon mélyen beásta magát a hálózatok és az internet történetébe.
Merthogy ez a regény valami olyasmiről mesél, hogy az ellenőrizhetetlenné váló technológia miként tesz mindent kétessé, amit magunk körül tapasztalunk. Pynchon ravasz módon összeesküvés elméletekként tálalja a valóságot, mert az egyszeri népek mindent előbb elfogadnak, mint a valóságot. És mivel az összeesküvés elméleteket sokan valóságként kezelik, ezért már csak le kell rántani az egészet a mély-webbe, és innentől már St. Bill Gates, a szoftverfrissítések és a háttérben futó gyanús programok védőszentje sem tudja megmondani, hogy ki kivel van.
Kissé bonyolultnak tűnik az egész – és az is –, de Pynchon mindeközben olyan természetességgel csempészi be a mondanivalót a szövegbe, hogy még egy texasi redneck republikánus géppisztolyfetisiszta is ijedten horkan fel, amikor észleli, hogy az csont nélkül áthatolt a tűzfalán (magyaros viszonyokra lefordítva: jobbikos érzelmű biciklitolvaj kergető varkocsbafonthajú rovásíráskalligráfus).
A túlbonyolított történet, a szereplők nehezen kibogozható kapcsolati hálója ellenére a könyv mégis szórakoztató, mert Pynchonnak van humora, és le is csap vele sűrűn a netkapitalizmus beképzeltjeinek fejére, párbeszédei pedig élőek és izgalmasak.
Ami kicsit megnehezíti a befogadást, az a rengeteg kulturális utalás, amik zöme egy európai olvasónak nem sokat mond, ezért, sajnos némi hátrányból indulunk, de még emellett is bőven megéri a ráfordított időt.

PS.: Készült egy „térkép” is a regényhez: http://moly.hu/karcok/713149

mbazsa P>!
Thomas Pynchon: Kísérleti fázis

2001. szeptember 11. Gimis vagyok, délután van, apám a melóból siet haza. Nem hallottad? kérdi. Mit? kérdésére kérdéssel felelek. Egyből a tévéhez rohan. Bekapcsolja. A képsorok beleégnek a retinámba. Utána még napokig erről beszélünk a suliban, a szünetekben a haverokkal, az órákon a tanárokkal. Ez az én személyes élményem 9/11-ről. Lassan már 20 éve, ma már történelem. Ez az a tragikus pillanat, amikor elkezdődik a 21. század.

Pynchon regényének az alapját az ikertornyok ledöntése szolgáltatja. Azonban a szöveg annál jóval rafináltabb, sokrétűbb és összetettebb, hogy egyszerűen a New York-i terrortámadásról szóljon. Van itt minden, ami a tisztességes Pynchon-regényhez kell, posztmodern karneváli hangulat, álnyomozós krimiszál, botcsinálta detektív, összeesküvéselmélet, különc figurák garmada, megszámlálhatatlan popkulturális utalás, kibogozhatatlan történetszálak, fergeteges humor és utánozhatatlan nyelvezet, nyelvi játékok. Itt aztán el lehet veszni rendesen. Teljesen megérteni úgysem fogjuk, hogy miről szól ez a regény, ez szinte lehetetlen, hiszen olyan kacifántos, mint az élet.

A Kísérleti fázis a Beépített hiba testvérpárja. Az utóbbi könnyebben emészthetőbb, ha valaki még ismerkedik az íróval és munkásságával, akkor inkább azzal kezdje. A helyszín ezúttal Los Angeles helyett New York. Ahogyan a mottó is figyelmeztet rá: New York olyan, mint az a titokzatos gyanúsított, aki tudja mi történt, de nem árulja el. Pynchon ehhez is tartja magát. Ezúttal nem hippik, hanem a sznob kockák világába kalauzol az amcsi író. Noha bölcsészként sokszor nem vágtam a terminus technikusokat, mégis jól szórakoztam.

A gandzsa füstben úszó Doki után a csalásvizsgáló Maxime avanzsálódik alkalmi nyomozóvá. Persze itt se a nyomozás története a lényeges, hanem sokkal inkább az az egyedi hangulat, amelyet a regény megteremt. Erre mondaná Lynch, hogy az a jó krimi, amiben folyton jelen van titok, a misztérium, és soha nem jövünk rá a rejtély nyitjára, hiszen a rejtély pont ettől rejtély. Pynchon ennek eleget is tesz. Bár az ő regényei azért kevésbé metafizikusok, mint Lynch filmjei. A Kísérleti fázisban a nyugati part után a keleti part amerikai életérzésébe kóstolhatunk bele. Az amcsi író megint nosztalgiával fordul egy korszak felé, amely a fent említett tragikus eseménnyel ér véget. Persze a regény egyáltalán nem ilyen komor, Pynchon folyamatosan ellensúlyoz sajátos humorával.

A regény legnagyobb csúcsteljesítménye, hogy egy 76 éves öregember írta, aki annyira „up to date” a számítástechnikai szakzsargonban, mintha ő maga is egy fiatal hacker lenne. Valamire nagyon ráérzett annak idején Pynchon, hogy egy olyan digitális korszak jön majd el, ami nélkül a 21. század embere már nem is tud létezni. Paradox, hogy a regényben az internet világa jelentette az utolsó menedéket a szereplők számára, ahol el tudtak bújni, ahol szabadok lehettek, ma meg már egyet jelent a nyilvánossággal, sokaknak nem csupán az élet része, hanem maga az élet. Ezt az értékelést is a moly.hu-n írom mbazsa felhasználóként. :)

Összességében jól szórakoztam a Kísérleti fázison, de a prímet még mindig a Beépített hiba viszi Pynchontól. A Súlyszivárványhoz még nem mertem elég bátorságot venni, egyelőre még jól elszemezgetünk egymással.

giggs85 >!
Thomas Pynchon: Kísérleti fázis

Miután 2009-ben (nincs mit szépíteni) hetek alatt küszködtem át magam a legendás kultíró, Thomas Pynchon óriásregényén, a szinte átláthatatlan és nagyban értelmezhetetlen Súlyszivárványon, néhány évvel később igazán megdöbbentő volt olvasnom a szintén általa írt Beépített hibát, a maga könnyedségével, szórakoztatóságával, viszonylagos átláthatóságával és érthetőségével. Meglepő volt, hogy ugyanaz a szerző alkotta mindkettőt; így viszont most nem ért akkora meglepetés, mert a negyedik magyarul is olvasható Pynchon-mű, a Kísérleti fázis, mondhatni tökéletes ikerregénye annak a hippi korszakban játszódó, irtó szórakoztató és eszement kriminek.

Sokan, sokféleképpen próbálták már meg feldolgozni az amerikaiak nagy nemzeti traumáját, 2001. szeptember 11-ét, így nem csoda, hogy a nyolcvanhoz közelítő rejtőzködő zseni sem akart kimaradni a sorból. Na, és hogyan is lehet feldolgozni egy ilyen eseményt? Pynchon szerint viccel és rengeteg humorral. Ez lehetne óriási szentségtörés is, de nem az, mert a regény tökéletesen működik, és olyan szemmel nézhetjük ezt a korszakot, amivel másnál biztosan nem találkozhattunk.

Pynchonnál a világ egy veszélyes és szeszélyes játszótér, semmi sem az, aminek látszik, az elsőre humorosnak tűnő dolgok mögött ott a bujkáló gonosz és a paranoia. A könyv főszereplője, Maxine Tarnow, a kétgyermekes, félig-meddig egyedülálló zsidó csalásvizsgáló, aki viszonylag csendben és nyugodtan tengeti életét, rendszeresen lefülel egy-két piti csalót, de egyébként nem történik vele semmi említésre méltó, míg egy nap bele nem fut a titokzatos Hashtáncba (tipikus pynchon-i név), egy homályos hátterű informatikai cégbe és rejtélyes vezetőjébe, Gabriel Ice-ba, valamint annak kusza pénzügyi tranzakcióiba. Természetesen hamar felbukkannak a Maxine-t segítő és az ellene ténykedő alakok is: egy kiöregedett ex-KGB-s, egy ex-CIA ügynök, ikreknek tűnő orosz hip-hop őrült maffiózók, valamint brókerek, kóklerek és más virtuális banditák, hogy egyre jobban összekuszálják a szálakat…

Az amerikai írófejedelem legújabb könyvében ugyanolyan zseniálisan kelti életre ezt a mára már letűnt kort, mint ahogy tette azt a ’60-as évek végével a Beépített hibában. Én pont ekkor voltam gimnazista (igaz, persze idehaza és nem New Yorkban), de így is tökéletesen értettem és jól szórakoztam az akkoriban divatos dolgokra való utalásokon: olyanokon, mint a Dragon Ball, a Doom, a Quake vagy a Scooby Doo. Ebben a könyvében foglalkozik a mai közösségi hálók ősatyjának tekinthető DeepArcherrel (melynek virtuális világában, ha lehet, még jobban összekuszálódnak a szálak), és annak társadalom és személyiségformáló hatásával, ami nagyban meghatározza jelenlegi életünket.

A Kísérleti fázis egy rendkívül összetett, popkulturális utalásokkal teli, iszonyatosan kiforgatott Chandler-krimi; könnyed, szórakoztató, mégis sokat mond, és pontosan leírja egy korszak végét és egy új kezdetét; megvilágít okokat és okozatokat. A jó öreg Thomas bátyó kézen fog és messzire vezet minket ebben a szövevényes útvesztőben, hogy aztán egyszer csak arra ébredjünk, hogy magunkra maradtunk a sűrű, sötétlő erdőben, mint Jancsi és Juliska, és mi sem igazán találjuk a kenyérmorzsával telihintett kivezető utat… Míg James Joyce azt írta, hogy „a történelem az a rémálom, amiből igyekszem felébredni”, addig Pynchon igyekszik benne minél mélyebbre merülni, és minél maradéktalanabbul kiélvezni azt. Ne kelljen mondanom, hogy tegyetek vele ti is egy próbát. Merülésre fel!

2 hozzászólás
entropic P>!
Thomas Pynchon: Kísérleti fázis

Ez most kb. olyan volt, mint amikor 10+ évvel ezelőtt először olvastam a 49-es tételt – alig értettem, ellenben roppantul élveztem.
És örülök, hogy végre elolvastam. (Bár még csak alig 5 éve állt itt.) De na, egy 49-es újraolvasást leszámítva az elmúlt öt évben valahogy nem volt kedvem Pynchont olvasni – elég nekem az evridéj paranoia, nem kell még a másé is.
De ez most tök jó volt. És nagyon gyors is. Lehet, hogy azt képzeltem, hogy ha gyorsan olvasom, akkor majd nem lesz módom elfelejteni, hogy ki kicsoda és mi mivel hogyan függ össze, de hah – Pynchont nem lehet holmi gyorsolvasással legyőzni: fogalmam sincs, hogy ki kicsoda, és azt sem tudom, hogy mi mivel hogyan függ össze. De nem baj, mert tényleg nagyon élveztem – hát hogyne élvezném, mikor ez a regény csupa király párbeszéd és bizarr humor és játékosság és szívfacsaróan pontos apró részlet – a tizedét se értem, tényleg, de amit értek, az is épp elég, hogy kedvem legyen hirtelen fölvágni az ereimet vagy pedig városokban titkok között rohangálni, hátha egyszer megfejtem őket. (Ez egy ilyen fajta élvezet.)

Mellesleg a könyvben egyszer említik annak a cégnek az egyik alapítóját, ahol én is dolgozok. (Nem a hashtánc az.) Mindenesetre gyanús. Remélem, Pynchon nem figyel engem – de ebbe inkább bele se gondolok.

gb_>!
Thomas Pynchon: Kísérleti fázis

Keményebb dió, mint a gyakorta párként hivatkozott másik Pynchon-regény, de nincs mit csodálkozni ezen: mégiscsak nehezebb belefeledkezni egy olyan nyomozó történetébe, akinek internetes vállalatok és terroristák után kell kutakodnia, mellékesen pedig egyszerű csalásvizsgálóként dolgozik; aligha veheti fel a versenyt mondjuk a Beépített hiba Dokijával, akinek annyi teendője volt, hogy legrövidebb idő alatt a legnagyobb mennyiségű drogot passzírozza magába, mindezt a 60'-as évek Kaliforniájában, Beach Boys-szerű zenét toló együttesek asszisztálásával.

Másrészt a Kísérleti fázis igazi, király Pynchon-regény: kibogozhatatlan krimiszállal, paranoid, botcsinálta detektív-figurákkal, milliárd, felfejthetetlen popkulturális utalással. Persze, hogy ezúttal is irtó szórakoztató az a bolondozás, ami itt végbemegy, a könyv kétharmada idézhető volna, annyira vicces. Emellett viszont jó párszor nehezen követhető: a kétezres évek internet-szlengjének sava-borsa felsorakozik az oldalakon, és az infósok nem kezdenek el csak a te kedvedért olyan nyelven beszélni, amit talán még értenél is… és hát ott van a történet színhelye, New York, ami talán még sosem volt ennyire kiismerhetelen az olvasó számára… vannak a könyvnek olyan részei, amelyet európai szemmel szerintem az életben nem fogunk megérteni, mert a keleti partot, a Nagy Alma hektikusságát, bármilyen hülyén hangzik ez, mintha érezni kellene.

Ami azért is furcsa, mert a könyv jórészt a 9/11-es terrortámadás okait és következményeit járja körül, olyan napokat vesz elő, amelyek azért elég durván beleégtek az egyszerű ember tudatába is. Valahogy mégis az volt az érzésem, egy élet is kevés ahhoz, hogy ennek a könyvnek az „amerikaiságát” megértsem; ez pedig Pynchon regényei közül most először volt így.

Mindezek ellenére tényleg remek könyv, és bőven ajánlható, magas színvonalú posztmodern cucc, de ha valaki ismerkedne a szerzővel, akkor előtte nyomja le a Beépített hibát, és a 49-es tétel kiáltását. Aztán viszont, ha réezett az ízükre, rögtön ezt!

Dominik_Blasir>!
Thomas Pynchon: Kísérleti fázis

Furcsa tudatalatti elvárásokkal birkózni. Most jöttem rá, így az értékelés írása közben, hogy én valami olyasmira számítottam Pynchontól, amit A Körtől nem (vagy nem teljesen) kaptam meg – kezdve azzal, hogy én egészen az olvasásig abban a hitben voltam, Pynchon is aktuális dolgokról ír (így jár az, aki nem olvas, vagy ha esetleg mégis, akkor nem jegyez meg fülszövegeket). Aztán persze még véletlenül sem, mégis, ez olyannyira hatással volt az olvasásomra, hogy mindvégig azon tűnődtem, Pynchon miért pont ezt az időszakot választotta. Túl az internet kezdetének messiás-hangulatától, de még innen a felfokozott fejlődés idején. Retróízzel, de nem bájjal. Szeptember 11 a küszöbön, de amikor megérkezik, mintha az sem indokolná meg teljesen a kort. Szóval erre nem tudtam választ adni, de valószínűleg amúgy is teljesen lényegtelen kérdés.
Sokkal fontosabb ugyanis a nyelv. Tulajdonképpen nem is láttam benne mást, ami ennyire fontos lenne – viszont ez pont elég ahhoz, hogy hátast dobjon tőle az ember. Nem csupán gazdagságától, utalástömegétől, kétértelműségétől, elképesztő humorától, olykor feltűnő cinizmusától, hanem úgy en bloc az egész letaglózó voltától. Ami annyira uralkodik, ami mindent eláraszt, és ami tényleg mindenre hatással van. Muszáj figyelned rá. Muszáj gondolkodnod rajta. De mintha pont ez az energia, ami a nyelvbe ment bele, hiányozna máshonnan. Történetből, karakterből, hangulatból, gondolatból. Nem világos, hogy mit is akart mondani (hú, ez de „iskolás” gondolat lett). Akart-e egyáltalán. (Vajon baj-e, ha nem?) És ezzel utalnék vissza a „miért épp ez az időszak?” kérdéskörre: hiába a zseniális nyelv, ha nem látom az egész mögött a rendszert. Vagy csak annyira leragadtam a szövegnél, hogy másra már nem tudtam figyelni.
No persze az is igaz, hogy első olvasásom Pynchontól. Talán majd legközelebb.

Charbogardy_Jolán>!
Thomas Pynchon: Kísérleti fázis

Nagy hóhányó az öreg Pynchon, ezt jegyezzük meg. Először is bevallom, hogy A 49-es tétel kikiáltásáért finoman szólva sem voltam oda. Ez mondjuk betudható annak a méltatlan vizsgaidőszak-szituációnak is, amikor két órám volt elolvasni. És ehhez képest most a Kísérleti fázis szerintem a kedvenc olvasmányom ebben az évben (eddig biztosan). Mindannyiunk közös villanófény-emlékezetében fürdeti meg azt az ominózus 2001-es esztendőt, amikor még állt a két torony, és csak sötét rémképként voltak jelen a net további életét új mederbe eltérítő problémák: a csapdába esett privát szféra, a netsemlegesség, és talán ebből a szempontból a legfontosabb: az uralhatatlan információáradat. Igen, ami a világhálón pont olyan méreteket ölt, mint amikor teszem azt egy regényben hetven szereplőd van, és ha egy-két napra leteszed a könyvet, akkor esélyed sem lesz visszagombolyítani a szálakat. A kontextus maga a történet, minél bonyolultabb, annál jobb – mondaná MrBtongue YouTuber, amikor a narratíva „shandifikációjáról” beszél (as in Tristram Shandy).

Kísérleti fázis. Azt hiszed először, hogy egyszerű, logikus bűnügyi történettel szembesülsz egy számkivetett csalásvizsgáló főszereplésével, akinek majd biztosan segít egy jóképű fickó. Még fel is villan egy pillanatra Sandra Bullock arca, aztán egy, a pixelekből kirajzolódó , amelyre rákattintva titkos felületre érkezhetsz (1995). Az analógia valameddig működik, csak aztán kiderül, hogy a pixelek a legtöbb esetben láthatatlanok és kemény munkával létrehozott véletlenszerűség szövi őket át, aztán meglátod, hogy maga Sandra Bullock feje is pixelekből épül fel (ha emlékszel a kereskedelmi televíziózás szépemlékű hajnalára Magyarországon, amikor a „tap”-okat fel kellett tölteni a tévékettő fényénél, na, azokról a pixelekről beszélünk), sőt, egy idő után az is kérdésessé válik, hogy az én fejem olvasóként nem hullik-e maga is pixeljeire egy jól irányzott áramszünet után. És igen, van jóképű fickó is, aki segít neki spoiler

Sokan, sokszor írták le, hogy a Kísérleti fázis hemzseg a popkulturális utalásoktól (van is egy, a szívemhez különösen közel álló szereplő, az enyhén idegesítő popkultúrakutató Heidi, ő néha elemzi is neked őket). De ezen azért érdemes lenne pontosítani egy kicsit. Hemzseg, persze. Az egyik gond az, hogy a legkézenfekvőbb (Mátrix, 1999, hasonló téma, és a megjelenése után két évvel biztos, hogy benne lehetett a közbeszédben, főleg, hogy már a második rész, a Két torony Reloaded forgatása is zajlott) hiányzik. Tegyük hozzá, ez szerintem távolról sem véletlen, sőt. Az, hogy pont a lényeg, a válasz helye marad üresen (az élet, a világmindenség meg minden kérdésére), talán abban is visszaköszön, hogy csak negyvenegy fejezet van (és például nem negyvenkettő, de nem akarom túltolni.)

A másik gond a popkulturális utalásokkal az, hogy a fele nem valós. Egyszerűen nem létezik az a dal vagy film vagy zenekar, amit említ. Tudom, mert kb. a könyv harmadától, amikor először kedvet kaptam soundtrackként az egyik említett nótát meghallgatni, egyesével rákerestem az összesre, így jöttem rá, hogy nagy százaléka fiktív. Óh, hoppácska. Honnan is tudom ezt? Ja hogy feltételezem, hogy ha lenne ilyen, akkor biztosan rajta lenne a neten, nem? És mi van, ha nem minden akad fenn, nem minden hagy automatikusan nyomot a hálón? Mi van, ha véletlenszerűen kell kattintani egy homokszemre egy sivatagban, hogy feltáruljon a lényeg? igazság? a következő pálya? Ezekkel a kérdésekkel biztosan el lehet szórakozni egy darabig.

Valahol én is A Kör igényesebb változatát kerestem a Kísérleti fázisban, de valami egészen mást, sokkal jobbat találtam. Ahogy Pynchon írja, ilyen a nosztalgia ebben a figyelemzavaros korban.

Bence_Kis>!
Thomas Pynchon: Kísérleti fázis

Nem ismerem Pynchon többi könyvét, ez volt az első, és ebben nagyon klasszul adta vissza a nagyvárosi zizegést, a kapcsolati hálók bonyolultságát, érdekes nyomozásra fűzve fel a történetet, egy közelmúltbeli, megrendítő történelmi esemény idejében. Érdekes visszapillantani, hogy mászott bele az emberek hétköznapjaiba az internet, miként változtatta meg az életünket ilyen rövid idő alatt. Fél csillag levonás a dark web suta leírása miatt, itt egészen meglepődtem, hogy mennyire nem reálisan mutatja be, holott minden más területen annyira részletes információhegyekkel rontott rám, hogy csak pislogtam. Sok kritikus, érdekes és jó gondolat van a könyvben. Ha ennél jobban pörgette volna, akkor szerintem szétpattan az egész, de elképesztő érzékkel tartotta végig a gyeplőt. Nagy vagány lehet ez a pasas. Fogok még olvasni tőle. A fordítás előtt le a kalappal, nem lehetett egy könnyű feladat.

Ferenc_Molnár_3>!
Thomas Pynchon: Kísérleti fázis

Az összeesküvés-elméletekkel akkor van baj, ha igaznak bizonyulnak. Akkor ugyanis már a valóság, amivel egy rendes Pinchon-féle regénynek semmi dolga sincs. Itt azonban emberek halnak meg, bujdosnak el, komikus orosz maffiózók és nehézfiúk téblábolnak a pitiáner bűnözők, kalandorok és a globális terrorizmus által belakott cybervilágban, valakinek valamihez nagyon is köze van, valami bűzlik és ez a bűz további kétes alakokat vonz, még csak nem is a pénz, hanem a virtuális valóság nyújtotta zavaros lehetőségek miatt. Ebbe a körbe kerül be Maxine, a kétgyermekes családanya, csalásvizsgáló (könyvvizsgáló?), akibe valamiért még a bűnözők is megbíznak, titkokat csepegtetnek, kibogozhatatlan ármányokat osztanak meg vele, és eközben, ahelyett, hogy az egyre mélyebb és kilátástalanabb nyomozások során tisztábban látnánk, elveszítjük a fonalat.

De hát Pinchonnak, mint már annyiszor, nem is az volt a célja, hogy rendet vágjon a káoszban, hanem, hogy megkavarja azt. Valaminek lennie kell a háttérben, sugallja, van itt valami örökké kideríthetetlen összeesküvés, aminek a végére kellene járni, de persze ő sem gondolja ezt komolyan. A szervezés olyan energiákba kerülne, hogy nincs aki azt átlátná – írja valahol.

A világ már tényleg olyan gyorsan változik, hogy az egész mű csak egy metszet az ezredfordulós New York társasági térképén, ahol a gombamód szaporodó és elenyésző startupok már egy egészen más jövő körvonalait rajzolgatják. Olyanét, ahol a világméretű összeesküvéseknek sem lesz már különösebb jelentősége.

Nem könnyű olvasmány, visszalapozgatások és memóriagyakorlatok nélkül nehéz értelmezni az utalásokat és ironikus kiszólásokat. A fordítás bravúros, Pinchon félelmetes agymenései átjönnek. A Súlyszivárványnál könnyebb, a Beépített hibánál nehezebb olvasmány. Mint rajongó, nem adhatok mást, mint maradéktalan öt csillagot.


Népszerű idézetek

Kuszma>!

– Húspakolást nem parancsol ma, Ms. Loeffer?
– Öö, az mi?
– Hát nem kapta meg a prospektusunkat? E heti specialitásunk, csodát tesz az arcbőrrel – no persze csakis frisset használunk, mielőtt még az enzimek lebomlanának, nos, mit szól hozzá?
– Hát nem is…
– Nagyszerű! Morris, vágd le… a csirkét!
A hátsó helyiségből rettenetes, páni kotkodácsolás hallatszik, aztán csönd. Maxine eközben hátradöntve, szemhéja rezeg, és – Most pedig felrakunk egy kis – platty! – … húst ide szépen erre a bájos, ám elhasználódott arcra…
– Mmff…
– Mi tetszik? (Nyughass, Morris!)
– Ez miért… miért mocorog? Állj! csak nem egy – egy igazi döglött csirkét nyomtak a – ááá!
– Még nem teljesen döglött! – közli joviálisan Morris a vergődő Maxine-nel, miközben száll a vér meg a toll mindenfelé.

54-55. oldal

7 hozzászólás
BoJack>!

Úgy látta, az ember élete során a korabeli
felfogás szerinti elmebaj különböző fázisain megy keresztül – a csecsemőkor szolipszizmusán, a serdülő- és ifjúkor szexuális hisztériáján, a felnőttkor paranoiáján, az aggkor demenciáján… míg csak el nem ér a halálhoz, a végső „normalitás"-hoz.

8. oldal

1 hozzászólás
BoJack>!

Ha egy ír szempár nem mosolyog, ajánlatos […] felhúzni a nyúlcipőt.

34. oldal

Dr_Benway>!

– Szerinted paranoiás vagyok?
– Dehogy, a paranoia az élet fokhagymája, minél több van belőle, annál jobb.

17. oldal

BoJack>!

– Soha ne kezdj jamaicai illetővel, mert annak a közös felügyelet csak annyit jelent, kinél legyen a gandzsa.

26. oldal

Dr_Benway>!

És dől megint az érzelmek cash-flow-kimutatása, tele reménytelen kintlevőségekkel és behajthatatlan követelésekkel. A lényeg: – Soha ne kezdj jamaicai illetővel, mert annak a közös felügyelet csak annyit jelent, kinél legyen a gandzsa.

26. oldal

BoJack>!

A jó öreg dzsuvás 42. utca, amelyre felelőtlen ifjúkorából emlékszik, nincs többé, Giuliani meg az ingatlanfejlesztő cimborái és a kertvárosi morál erői disneysítették és sterilizálták az egészet – a búskomor bárokat, a koleszterin- és zsírárudákat, a pornómozikat lebontották vagy renoválták, az ápolatlanokat, a hajléktalanokat, a senkinek se kellőket eltávolították, nincsenek többé dílerek, nincsenek stricik, itt-a-pirosozók, még iskolakerülők se a flipperárkádokban – semmi sem maradt. Maxine-t a rosszullét kerülgeti a gondolattól, hogy valami bárgyú egyen-életfelfogás hatalmasodik el a városon, irgalmat nem ismerve, valami Borzalom Hurokja szorul körülötte, multiplexek, üzletközpontok, diszkontáruházak, ahol csak akkor érdemes vásárolnod, ha van kocsid meg felhajtód meg garázsos házad valamelyik kertvárosban. Ááá! Földet értek már, itt járkálnak közöttünk, és könnyű a dolguk, mert a külső kerületekben meg azokon is túl gyökerező polgármester a haverjuk.

56-57. oldal

BoJack>!

– Hát, sose késő, tennivaló van dögivel, azt hiszed, megváltozott valami? álmodj, királylány. A kurva fasisztáknak, a fejeseknek mindig jól jön, ha a fajok gyűlölik egymást, így tudják leszorítani a fizetéseket, az egekben tartani a lakbért, a hatalom meg legyen csak az East Side kezében, maradjon minden ronda és agyhalott, az a jó.

61. oldal

BoJack>!

Másnap esti csúcsforgalom, elered az eső… ilyenkor néha képtelen ellenállni, muszáj kimennie az utcára. Ami máskor csak egy pont a munkanap körforgásában, leülepedése annak, amit a hajnal szétszórt, ahogy Szapphó mondta valamelyik főiskolai kurzuson, Maxine már nem emlékszik, melyiken, ilyenkor millió gyalogosdrámává bomlik ki, mindegyik rejtélyektől szikrázó, sűrűbb, mint ahogy a magas légnyomású nappal lehetővé tenné. Minden megváltozik. Tiszta esővízszag. A forgalom zaja cseppfolyós. Az utca tükröződései a buszok ablakán kivehetetlen háromdimenziós képekkel töltik meg a jármű belsejét, ahogy a felszín érthetetlenül átmegy térfogatba. Még a járdákon tolongó átlagos manhattani muksók is mélységre, jelentésre tesznek szert – mosolyognak, lassítanak, ha a mobil a fülüknél, akkor is inkább mintha dalolnának, nem pedig karattyolnának. Egyesek szobanövényeket sétáltatnak az esőben. Ilyenkor még a legkisebb esernyőérintkezés is erotikus lehet.

107. oldal

karaj>!

– Veszedelmes nők vagyunk. Nekünk is megvan a bűnszövetkezetünk, ha nem tudnád.
– He?
– A muffia.

280. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

J. D. Robb: Halálos hűség
J.D. Barker: A hívás
Harlan Coben: Senkinek egy szót se
Freida McFadden: A bosszú otthona
Dot Hutchison: Pillangók kertje
Richard Castle: Frozen Heat – Dermesztő hőség
Harlan Coben: Ne engedj el!
Harlan Coben: El ne áruld senkinek
Guillaume Musso: Visszajövök érted
Steve Berry: A Romanov-jóslat