Beépített ​hiba 86% 101 csillagozás

Az év legviccesebb dialógusai. Triphegyek egy beszívott Sam Spade főszereplésével.

A 49-es tétel kiáltása után tudtam, hogy nehéz fába vágom a fejszém, mikor elővettem Pynchon Beépített hiba című könyvét. Első nekifutásra – valamikor két hónapja is van már – csak néhány lapig, az első fejezet mintegy feléig jutottam, egyszerűen elkábultam ettől a posztmoderntől. De tegnap este újra kézbe véve ígéretesen haladtam előre lázasan emésztve azt a pszihedelikus hatásoktól biztosan nem mentes írói szöveget, amit az a ’60-as évek Amerikájáról egy krimiszerű történet kezdetén az olvasó számára levágott. Akkoriban, amikor nálunk Vámosi János járta az útját Angyalföldön, fogalmunk sem volt az amerikai élet részleteiről. Hallottunk nagy dolgokról: a Karibi –válságról, a Ku Klux Klánról, megállt bennünk is az ütő, amikor megölték Kennedy elnököt, majd amerikai háborúvá szélesedett a vietnami konfliktus, s kiderült a Manson-banda tettei nyomán – már otthon sincs biztonságban az ember, de közben fogalmunk sem volt róla, hogy a magyarországi élet hány évtizeddel van/volt elmaradva az amerikaitól. Aki egy kicsit részletesebb képet szeretne kapni, kezdjen neki, olvassa bátran ezt a könyvet, s ne rémüljön el a kezdeti nehézségektől, mert ilyen magas-szintű posztmodern írást ritkán olvashatunk, s nem egyszerű. Humoros szövegei, sajátos hangulata kissé az olvasót is elvarázsolja, persze szerencsére dzsoint nélkül. Még soha nem olvastam ilyen könyvet, Világbajnok!

Minden ember álmodozik valamiről, a legtöbben a lottóötösről. Én is néha – bár ahogy a vicc poénja mondja: fiam, legalább vegyél egy szelvényt! – és olyankor azt tervezem, hogy a rengeteg pénz(egy részé)ből kiírok egy krimi író pályázatot, szigorúan magyar szépíróknak. Annyira kíváncsi lennék, mit alkotnának kedvenceim – igényesen – ebben a témában. No persze olyan nincs, hogy „magyar álom”, bezzeg olyan van, hogy „amerikai álom”, és nekik teljesült is, mert itt (vagyis ott) van a Beépített hiba, az egyik-legnagyobb-élő-amerikai-író tollából. A legtöbben félve (vagy egyáltalán ki sem) ejtik szájukon a krimi szót ezzel a könyvvel kapcsolatban, mert hát mégis csak Pynchon (egyik-legnagyobb-élő-amerikai-író), biztos nem úgy gondolta, ott lesz a szövegben valami az egyik-legnagyobb-élő-amerikai-íróhoz-méltó mondanivaló. Pedig nem (vagyis igen, lásd később), ez tényleg egy krimi, TP leült, és megírta, hogy milyen szerinte egy krimi. Jól tette. Nem idegen tőle a téma, a 49-es tétel is valamiféle bűnügyi összeesküvés körül mozog, de az egészen más, (mondjam azt, hogy katyvasz?) klasszikus kriminek egyáltalán nem eladható (esetleg jó borítóval…), strandon gatyás emberek vagdosnák földhöz dühösen.
Ebben az esetben viszont működik a krimi szál is, már annak, aki tudja követni a feltűnő szereplők nem mindig a logika mentén szerveződő aktivitását. No meg kicsit sok is a véletlen, ami egy krimiben nem éppen komilfó (nézz utána a gúgliban), de azért eljutunk valahonnan valahová, ami a regényidő alatt elszívott spanglik számát tekintve szép teljesítmény.
Ami nagyban megkülönbözteti a regényt az „igazi” krimiktől, az elsősorban a mondatok minősége. Meg az agyament ötletek garmadája, amik a marihuána füstben előbukkannak. Különösen Bigfoot és Doki párbeszédei élményszámba menőek, rongyosra lehetne idézni a könyvet, de egyszerűbb elolvasni.
A történet 1970.-ben játszódik, és a ’60-as évek iránti nosztalgia hatja át. Amit a magyar olvasó – sajnos – nem tud 100%-ban értékelni, mert ugyan nálunk is volt ’60-as évek, de mecsoda különbség! Illés, Metró Klub, Táncdalfesztivál, meg Halló fiúk, halló lányok!, hát az nem ugyanaz. Tegyük hozzá, egy oregoni favágó szakképző diákja is valószínűleg idegenül mozogna ebben a közegben. Helló, ez itt Kalifornia, Ronald Reagan a kormányzó, és még Schwarzenegger is lesz, szóval itt minden lehet (mondom, rengeteg spanglit elszívnak arrafelé…).
@Giggs85 már elmélkedett rajta, mi is lehetett a beépített hiba, ami miatt az itt bemutatott világ a maga szubkultúráival a ’70-es években leépült, és átadta a helyét valami másnak, amit mi is importáltunk ’90 után. Valószínűleg több hiba is volt, az egyik ilyen kalkulálhatatlan elem Charles Manson, akit sokszor emlegetnek a regényben, egy őrült figura, akit ez a világ termelt ki, hogy ellene forduljon, és mindörökre elvegye azt az illúziót, hogy biztonságban vagyunk a saját házunkban.
A másik sokat emlegetett figura John Garfield, színész, sztár, 39 éves korában szívinfarktusban meghalt, miután az Amerika ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság elmeszelte, hogy aztán a halála után felmentse, tízezer ember ment ki az utcára a temetésekor, ilyen pali volt. Neki inkább ahhoz lehet köze, hogy milyen figura is volna Doki, vagy milyen szeretne lenni. Ezt majd Garfield ismerői kielemezhetik. Mindenesetre készül már a film, Dokit Joaquin Phoenix alakítja, hát, kedvelem a pasit, de az olvasottak alapján nekem jobban bejött volna Jonah Hill (alaposan lefogyasztva persze).

Hát ez nem volt egy bad trip, érdekes, kissé pszichedelikus utazás, másrészt az egyik legjobb altató, többször elnyomott a buzgóság közben. A fordításról annyit, hogy értékelem a nagy munkát, durva lehetett fordítani, és rendben is van, de én nem mindig szerettem (síkvidéki, gorilla van ilyen, de lány? meg akadt még egy-két dolog), és utálom a számcímek lefordítását. A művel szemben legalább annyira előítéletes voltam, mint az írójával. Nyilván a Súlyszivárványos híresztelések miatt, kultúrsznob, bölcsész, alternatív köcsög írónak gondoltam. Az is amúgy biztos, de ez élvezhető olvasmány. A barokk körmondatoktól hemzsegő, tobzódó leírásai nagyon szemléletesek, csak nem mindig kötöttek le, de az már az én hibám. Olyan szép az egész, a klisés Kalifornia, LA az örök fiatalság, végtelen nyár és angyalok városa. A rövidtávú memóriazavaros drogosok, a wannabe színésznők és reménybeli színészek rövid szerződésekkel, epizódszerepekkel, szörfösök, zenészek, lowrider kocsik, kis- és nagystílű bűnözők, zsaruk, FBI, egy gyönyörű freakshow. Doki, a kannabiszpárti magánynyomozó nagy szarba tenyerel, ez már az elején látszik, és ahogy összefutnak a szálak meg is bizonyosodom róla. Mert persze a szálak mindig összefutnak. Kicsit olyan érzés volt olvasni, mint egy rissz-rossz amerikai nyomozós sorozatot bámulni 70-es évek elejéről, rémes parókákban és jelmezekben, színes világ, mindenhol egy-egy bedobott zenekarnév vagy számcím, filmekre, színészekre való utalások, ezek nyújtják az egyik legnagyobb élvezetet. A nyomozás a Charles Manson-ügy idején játszódik, meg a vietnami háború idején, Nixon elnöksége alatt. Ahhoz képest hogy azt hittem utálni fogom, egész jóban lettünk a nyilvánosságtól elzárkózó Pynchonnal. Talán én nem zárkózom el a kevésbé érthető műveitől ezután. Rájöttem, hogy ebből lesz film, amit tudtam (csak nem sejtettem), de nem tudatosult eddig bennem. Muszáj lesz moziba menni. Na összességében azt tudnám mondani, hogy az undorító rózsaszín fedél alatt, egy jó könyv lakozik. De tegyük hozzá, hogy borító nélkül olvastam.

Ha azt mondom Thomas Pynchon, mindenki ezer feletti oldalszámú, már-már olvashatatlan, követhetetlen, irodalmi, zenei, festészeti, filmes utalásokkal telezsúfolt monstrumokra, igazi kőkemény posztmodern irodalomra gondol – köszönhetően a néhány éve megjelent, magyarul Súlyszivárvány címen kiadott főmű mellett elsősorban a rendkívül hatékony marketingnek. Közismert tény, hogy magáról a szerzőről szinte semmit sem tudunk: életrajza valamikor a húszas éveiben megszakad, utolsó hiteles fényképe talán tinédzserkori. Ha rákeresünk a neten, találgatások és összeesküvés-elméletek tucatjait találhatjuk meg, amelyek a bolondokházába zárt őrült zsenitől, csapatmunkában alkotó zseniális írók kitalációján keresztül, egészen a Pynchon=Salinger elméletekig terjednek, ezért is volt nagy meglepetés 2009-ben, mikor új könyve, az Inherent Vice videótrailerében állítólag a rejtőzködő szerző saját hangján szólalt meg. Ez a regény, ahogy a korábbiak is, nagy példányszámban kelt el, és most is megizzasztotta a kritikusokat – igaz, más módon, mint a megelőzőek.

Hogy a Beépített hibát magyarul is olvashassuk, egészen ez év novemberéig kellett várnunk. A fordító ezúttal a nagyszerű Széky János helyett Farkas Krisztina lett, aki szintén ragyogó munkát végzett. A könyv ezúttal azért zavarba ejtő, mert hiányzik belőle szinte minden, ami „pynchonos”. Alig ötszáz oldal hosszú (igen-igen olvasóbarát betűmérettel), hiányoznak belőle a brutális matematikai, biológiai, fizikai, politikai előismereteket feltételező utalások, és ami még meglepőbb, a cselekménye is az elejétől a végéig, tökéletesen érthető és követhető.

Pynchon ezúttal egy különös hard-boiled chandler-krimit írt, csak a történet idejét csúsztatta el néhány évtizednyit (egész pontosan 1970-ben járunk), így a dohányzó, whisky-t ivó, keményöklű, öltönyt vagy ballonkabátot kalappal kombináló detektív helyett egy rasztafrizurás, különféle könnyebb és keményebb drogokkal élő, nem túl jó memóriájú, hippikülsejű magánnyomozót kapunk főszereplőnek, név szerint Larry Sportellót, alias Dokit. Hősünk a beszélő nevű LSD nyomozóirodájában (Láthatatlanul, Sikeresen, Diszkréten), kisebb-nagyobb bűnügyek felgöngyölítésével tölti napjait, míg fel nem bukkan a múltból régi szerelme, Shasta Fay Hepworth, és arra nem kéri, hogy kutassa fel eltűnt szeretőjét, a zsidó származású ingatlanmilliárdost, Mickey Wolfmannt, akit az Árja Testvériség motoros banda védelmez, és aki mégis, talán a feleségének köszönhetően, eltűnt.

Doki, aki bár pénzt valószínűleg nem lát a dologból, a jó szívének és egy másik, most meg nem nevezett testrészének engedelmeskedve elvállalja az esetet. Az ügy eleinte nem is tűnik túl bonyolultnak, azonban újabb és újabb nem várt fordulatok, és időnként előbukkanó, majd eltűnő furábbnál furább nevű, külsejű és viselkedésű embereknek hála, kezd teljesen átláthatatlanná válni, ám hűsünk nem adja fel, és nyomoz tovább. Konkrétumokat nem is írnék, ugyanis nem szeretnék semmilyen fordulatot, nem várt eseményt leleplezni senki előtt. A történet maga furmányos, csavaros, szerteágazó és rendkívül élvezetes, és ezúttal Pynchon mindent megtesz, hogy az olvasó a gyors tempóban pörgő sztori hatása alá kerüljön.

A néhány hónappal ezelőtt megjelent, Vad nyomozók című kötetet írója, Roberto Bolaño generációja számára írt szerelmes levélnek titulálta, ezen analógia alapján ezt a könyvet pedig a ’60-as évek Los Angeleséhez írott szerelmeslevélnek is nevezhetnénk. Minden sorából kiérződik, hogy Pynchon, aki ekkortájt valószínűleg maga is L.A.-i lakos volt, imádta ezt a kort és ezt a helyet. Hihetetlen szeretettel és játékossággal festi le ezeket a jó indulatúan balfék alakokat, akikben nincs igazából semmi rosszindulat, csak a kannabisz füstjében lebegő jókedv és segítőkészség. Remek, esetenként többoldalas, hangulatos leírások találhatók szerte a könyvben a korabeli figurákról és helyszínekről. Bár több amerikai kritikus hibaként rótta fel, hogy a regény túl pozitívan mutatja be a hippiket, ez azért így nem teljesen igaz, ugyanis a szerzőnk tesz róla, hogy a vicces rajzfilmfiguraként csetlő-botló alakok mögül néha-néha előbukkanjon a kegyetlen valóság, gyilkosságok, túladagolások, vagy drogfüggőként született csecsemők formájában.

1970 az az idő, amikor az egész drog-szex-rock'n'roll korszak kezd végleg és visszavonhatatlanul eltűnni. Ekkor már javában zajlik a sorozatgyilkos Manson-család pere, aggasztó hírek érkeznek Vietnámból, egyre jobban kiépülnek országosan a különböző titkosszolgálatok, a rendőrség óriási pénzekből gazdálkodik – a régi világ kezd eltűnni, hogy átadja a helyét egy újnak, amit az ekkor még vadonatújnak számító és a szereplőket igazán meghökkentő dolgok fognak fémjelezni, úgymint a távirányítós tv, az ARPANET-ből létrejövő, mindent és mindenkit megfigyelni tudó internet, és más ehhez hasonlók. Ez az egész bohókás, ködös, kannabiszfüstbe burkolózó világ örökre elsüllyed, mint a könyvben sokat emlegetett Lemúria, és nincs az a varázslat vagy LSD trip, ami valóban visszahozhatná.

A cím, a beépített hiba egy biztosítási szakkifejezés. Olyan balesetre vagy káresetre utal, amely valamilyen rejtett hibából ered, és amit nem lehet előre látni, ám mégis bekövetkezik. Hogy pontosan mi is volt a „beépített hiba” a ’60-as években, csak találgathatunk: a felelőtlen, gyerekeikkel nem igazán foglalkozó hippitársadalom? A mindenen eluralkodó kémhálózatok? A politikába beépülő maffia? Az emberi kapcsolatok lassú felszámolódása? Ezen, mint oly sok mindenen, még sokáig gondolkodhatunk eme rendkívül szórakoztató történet befejezte után is.

Engem, mint Pynchon-rajongót (a Súlyszivárványt voltam olyan bolond, hogy kétszer is olvastam) ez a könyv meglepett, méghozzá pozitív értelemben: nem gondoltam volna, hogy a Mester így is tud írni. Itt nincsenek igazán posztmodern játszadozások vagy érthetetlen utalások (jó, a legtöbb olvasónak valószínűleg nem mondanak sokat majd az ’50-es, ’60-as évek zenéi, filmjei), ellenben vannak igazi pynchonos szereplők, nagyszerű leírások és egy, valószínűleg sokáig felejthetetlen korhangulat – ennek is köszönhetően ajánlhatom a Beépített hibát nemcsak az elvakult posztmodern rajongóknak, hanem a krimik kedvelőinek vagy a Pynchonnal még csak most ismerkedőknek egyaránt.

Hát én lemennék hídba, öcsém, ha nem lennék éppen megfáradva! Már a második ötcsillagos nagyregény, és még csak január közepén járunk. Frenetikus volt, igazi freak irodalom, pláne ha mindent fogtam volna belőle. Tényleg, nem is értem, hogy tudtunk annak idején utalásokkal teli regényeket olvasni a francos google nélkül. Egy csomót idéznék belőle, ha nem lennék ilyen kib. lusta.

Szeretem, amikor a széppróza keveredik a krimivel, Pynchon ezt különösen jól műveli. Doki, akinek a szájában többnyire ott lóg a dzsoint (vagy legalábbis nagyon sokszor) és mindeközben egy magánnyomozó. Ezt a párosítást én egy picit nehezen szoktam meg, de hát a ’70-es évek Amerikájában (Los Angeles) járunk, mi a ménykűt várok mást. :) Szóval Doki jófej amúgy. Az exnője kérésére belekezd egy nyomozásba, ami egy idő után egyre szövevényesebb és áttekinthetetlenebb lesz spoiler. Alapvetően végig nagyon szórakoztató, nem lankadhat a figyelmed egy percig sem. A pszichedelikus trippek nagyon ott vannak spoiler
Pazar! :))

Még jó, hogy elkapott valami nyavalya, és így megtoldottam három extra nappal az olvasás idejét, amikor is gondolkodhattam ezen a könyvön, mivel olvasni nem bírtam…

Erőteljesen lefárasztott, és nagyon kétségbe ejtett.
Fárasztott, mert nem könnyű menet megküdzeni vele. Ekkora agyatlan pörgést ritkán olvas az ember. Szinte mintha én magam is teljesen be lennék szívva off és csak sodródnék Dokival ebben az őrületben.

És kétségbe ejtett, mert még a legvégén sem tudtam eldönteni, hogy utálom vagy szeretem.
Végig az volt az érzésem, hogy rohadtul fáj. Unom. Elegem van belőle. Letenném, ha nem kihívás miatt olvasnám, de nem tartom tisztességesnek cserben hagyni a kihívás gazdáját azzal, hogy nem fejezem be, amit vállaltam. Szóval küzdöttem hősiesen az ellenérzéseimmel.

Közben pedig csak pörgettem a lapokat, és hatalmasakat röhögtem az agyatlan hippiken. Egyszerűen fenomenális a stílusa, amit nagyon tudtam élvezni. Komolyan annyira bekábít, mintha együtt szívnál a hippikkel. Állat! Mintha az egészet hallucinálnád…

És aztán letisztult bennem a kép: igaz, hogy nem szerettem olvasni, mert nagyon fárasztó volt, de mindennek ellenére nagyon élveztem, tehát igenis tetszett a könyv.
És most pont ott tartok, mint Doki, hogy már azt sem tudom, hogy hallucinálom-e, hogy tetszett, vagy valóban élveztem az agyatlanságot… Tudod mit? Olvasd el, és megérted miről beszélek!

Több dolog jár a fejemben: egyrészt majdnem biztos, hogy eddig ez volt idén az egyik legjobb regény, amit olvastam, pedig erős a mezőny. Másrészt nem tudom, hogy nevezhető-e univerzálisan (vagy hogy mondjam) jó könyvnek valami, ami ennyire kizárja a lehetőségét annak, hogy sokan értsék és szeressék. Amihez ennyire hangulatban kell jönni, aminek az élvezetéhez ennyire ismerni kell egy korszak sajátosságait, ennyire meg kell találni az értelmet az utaláshalmaz szövevényében. Gondolom igen, de nem csodálkozom az unatkozó olvasókon, a fanyalgásokon és a lepontozásokon.

Megjegyzem, úgy a feléig dagadó büszkeséggel konstatáltam, hogy a legtöbb említett dalt, színészt és színésznőt, filmet ismerem, illetve a félmegjegyzések és beszólások mögötti hivatkozások nagy részét is simán fogom. Aztán kíváncsiságból hátralapoztam megnézni, hogy hány oldal is ez a szörnyszülött, és megláttam a jegyzeteket… hogy valójában a szövegtextúrában mennyi apró részlet van elrejtve, amiket még csak észre sem vettem.

Az jutott még eszembe olvasás közben, hogy sokan felrótták Tarantinónak, milyen öncélú és unalmas a (Beépített hibához témájában hasonló) Once Upon a Time in Hollywood című filmje. Nincs igazán története, és a játékidő jelentős részében annyi történik, hogy az emberek autókáznak Los Angelesben. Amire Tarantino a maga szokásos gőgösségével azt mondta, hogy hát persze b*szki, mert az emberek abban az időben, ott és akkor rohadtul nem csináltak semmi mást. Melózgattak, piáltak, füveztek, partikra jártak, de legfőképpen fel és alá autóztak Hollywoodban. Ez a dolog lényege.

Persze nem csak ez, és a Beépített hibának (is) a látszat ellenére sokkal több mondanivalója és cselekménye van, de legfőképpen iszonyú jó karakterei, dialógusai, és néhány félelmetesen jó leírása. Sőt, utólag, tisztább fejjel, emlékezetből megpróbáltam összefoglalni a cselekményét (amolyan „magyarázd el nekem úgy, mintha 5 éves lennék” stílusban), hogy akkor tulajdonképpen ki kivel kokettált, ki kivel dugott, hogy jöttek a képbe a zsaruk, mi volt az FBI szerepe, mi is történt Mickey Wolfmannel, és mi a szent szar az az Arany Tépőfog? És egészen jó kis sztori jött ki belőle.

De azért is csodálom ezt a könyvet, mert az univerzum törvényei alapján utálnom kellett volna. Ha ilyen tekervényes, posztmodern szövegekről van szó, legendásan türelmetlen tudok lenni. Ehhez képest dagonyáztam benne, közben bömbölve hallgattam a régi Deep Purple-, Dusty Springfield-, Dick Dale és Creedence Clearwater-dalokat, és most azt hiszem egymás után újranézem a The Big Lebowski-t, a Chinatown-t, a Boogie Nights-ot. Egyébként ez volt az első Pynchonom, és most olyan baromi elégedett vagyok, hogy már mennék is megmászni a Súlyszivárványt.

Nem, nem a fordítás rossz, Pynhon élhetett bizonyos tudatmódosító szerekkel írás közben, sokszor lökött szövegelés, rá kell érezni az ízére, de jó ez!
Tandorinak (Nat Roid) van egy (méltatlanul) elfeledett krimije, a Meghalni és megszeretni, utoljára abban találkoztam ilyen agyament és kacifántos logikával.
Krimiként nem túl erős, de a korhangulat – 1970, Los Angeles – tökéletes.
@giggs85 – kivételesen nem spoileres, viszont szokásosan alapos – értékeléséhez (http://moly.hu/ertekelesek/1323935) nincs mit hozzá tenni.