A ​49-es tétel kiáltása 128 csillagozás

Thomas Pynchon: A 49-es tétel kiáltása Thomas Pynchon: A 49-es tétel kiáltása

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Amikor Oedipa Maas értesül róla, hogy valamikori szeretője, egy ingatlankirály, Pierce Inverarity a végrendeletében őt nevezte ki hagyatéki végrehajtójának, elhagyja férjét, és nekilát kibogozni a nagy és gubancos örökséget. Ez a korántsem csak kegyeleti aktus egy titkos – és a jelek szerint a XVI.század óta működő – kommunikációs rendszer, a Tristero nyomára vezeti Oedipát, aki most már ennek a rejtélyét kutatva utazik keresztül-kasul Kalifornián. A középkori lovagok kereséstörténetét idéző hányattatása során furcsábbnál furcsább helyeken találkozik a rendszer jelképével, egy elnémított postakürttel, és jó néhány hóbortos ember is útjába akad. Magánnyomozása végül elvezeti a talány megoldásának küszöbére, de nem tovább: a Tristero őrzi titkát, és akárcsak a postakürtöt, elnémítja „A 49-es tétel kiállítását” is.

Eredeti megjelenés éve: 1966

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Modern Könyvtár Európa

>!
Magvető, Budapest, 2007
198 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631426205 · Fordította: Széky János
>!
Európa, Budapest, 1990
206 oldal · puhatáblás · ISBN: 963075181X · Fordította: Széky János

Enciklopédia 1


Kedvencelte 22

Most olvassa 3

Várólistára tette 110

Kívánságlistára tette 49

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

Bla I>!
Thomas Pynchon: A 49-es tétel kiáltása

Nem tudom, emlékeztek-e még arra az időre, amikor a lakások falait festéskor hengerezték, úgy jó 40-50 évvel ezelőtt, mikor még nem voltak szép tapéták. Ezt úgy valósították meg – legalábbis a jobb mesterek –, hogy vékonyabb és vastagabb vonalrendszer segítségével – ami hasonlított kissé egy keskenyebb vonalkódra – kazettákra osztották a falfelületet, ahogy azt a nyílászárók engedték, majd e kazettákba először a falfelület alapszínére sablonok segítségével pl. színes nagy virágokat pingáltak többféle sablont is használva, melyek így a színes virágokat adták vissza. Miután ez megvolt és megszáradt következett egy apró-mintás réteg, amely tulajdonképp sűrűbbé tette a kazettákon belül az ábrázolásokat. Ezt követte egy hasonló, de arannyal, vagy ezüsttel hengerelt kisebb minta, amely szinte már szövetszerűvé emelte a fal látványát. Persze ez a kialakítás, nem a legolcsóbb, egyszerű megoldások egyike volt, megkérték az árát. Ez jutott eszembe, amikor belemerültem A 49-es tétel kiáltása c. könyvecskébe. Van egy nagyon egyszerű alaptörténet, aztán kiderül róla, hogy ez tulajdonképp egy krimi, s nyomozás, kutatás a rejtély, a titok után, sok-sok utalással és szójátékkal, ami kellőképp megzavarhatja az olvasót, s végül eljuttatja egy olyan hangulatba, ami vagy tetszik, vagy nem, amit vagy megkedvel, vagy kimenekül belőle. Ha ez a posztmodern én tulajdonképp az utóbbi felé hajlok, bár a szövetszerű látványokat, összetett hangulatokat kedvelem. Van is egy festőművész, akinek fiatal korában hozzájutottam egy képéhez, s 15 évvel később, meglátva újabb műveit, sajnálkoztam, hogy nem később vásároltam. Közben ugyanis sokkal tartalmasabb, jelentésgazdagabb, árnyaltabb-színesebb lett egy-egy művének látvány nyújtotta hangulata. Hát ennyit tudok mondani-írni erről a könyvről, de asszem a szerzőt még megpróbálom majd…

3 hozzászólás
sztimi53>!
Thomas Pynchon: A 49-es tétel kiáltása

Miután leteszi az ember a könyvet, úgy érzi, mint akinek az agyát felszántották, megkapálták, felgereblyézték, és egyéb válogatott mezőgazdasági géppel kezelték, majd otthagyták. Parlagon. Óriási információhalmaz, aminek örülhetek, ha harmadát felfogtam, már a második oldalnál guglizok. Tulajdonképpen azt szeretem benne, amit utálok, hogy teli van utalással. Tetszik ez a nyomozósdi, ez az összeesküvéselméletesdi, a nyomok elrejtése mindenhol, összefüggést látok mindenben, kalkulálok, logisztikázok, keresem a megoldást. Aztán végül otthagynak a bizonytalanságban. Pynchon felizgatja az embert, végletekig, aztán otthagyja a csúcspont előtt. Micsoda frusztráció. A végére csaknem olyan kétségbe estem, mint az oidipussy nevű hősnő. Talán kicsit meg is buggyantam. Aztán azt gondoltam eredetiben kéne olvasni, a szójátékok, az eredeti mozaikszavak miatt. Azonnal letettem róla. Hülye azért nem vagyok.

Teljesen.

8 hozzászólás
vargarockzsolt>!
Thomas Pynchon: A 49-es tétel kiáltása

Allan Ginsberg az Üvöltést (http://www.youtube.com/watch…) tíz évvel korábban (1956-ban) megírta, de az vers volt.
Tom Wolfe varázslatos, mágikus utazása, az The Electric Kool-Aid Acid Test (magyarul Savpróba) két évvel később 1968-ban született, az viszont sokkal elszálltabb.
Emlegetik még a posztmodern előfutárát, John Barthnek Az út vége című regényét, igen, az talán rokon.
Nekem leginkább Dan Brown 2003-as könyve, A Da Vinci-kód jutott róla az eszembe, és az, hogy egy csomóan nem értik, hogy lehet olyan avitt zenéket szeretni, mint a Beatles vagy a korai Pink Floyd, amikor a mai gépzenék ezerszer profibbak, egy mai tánczenétől ötven évvel ezelőtt megőrültek volna, a hangzása, hangszerelése klasszisokkal jobb, de néha van, hogy egy barlangrajz, egy bika vagy egy Picasso-vonal érdekesebb egy hiperrealista amerikai csodánál, amivel nem azt akarom mondani, hogy például a technót és a hiperrealista festészetet rokonítani lehetne, bár miért ne mondhatnám, hanem inkább azt, hogy mielőtt meghallgatnál egy KEX számot, hallgassál 10 órán keresztül Záray-Vámosi slágereket – ha nem tudod kik voltak, akkor segítek, hogy megspóroljam neked a guglit, ők voltak a hatvanas években a Zámbó Jimmy, nem a KEX, hanem a Záray-Vámosi – és talán ezzel a könyvvel is úgy van, mint a Zabhegyezővel, hogy aki nem érez rá, annak az egész csak egy szimpla kis történet egy srácról, aki eléggé gáz, itt meg egy nőci, aki paranoiás – szóval A Da Vinci-kód az sokkal jobb. Ha azt szereted. (Én nem.)
Viszont. Lehet, hogy nem vagy oda a kommerszért, de mégis lekéstél róla. Neked ez a könyv már nem fog semmit jelenteni. Nem értékeled a humorát, az utalás rendszeréhez semmi közöd, az egész csak belterjes játék, irodalmárok sznob önkielégítése, és ha komolyan veszed, akkor ez a paranoid világkép nem tükrözi a valóságot, legfeljebb a tükrözött valóság sokadik tükörképe vagy panoptikum, művi valóság, aminek nincs igazi referencialitása, és lélektanilag sem mond túl sok újat, a szereplők nem élnek, még a főszereplő is roppant kevés, esetleges, nincs igazi jellemrajz, ábrázolás, csak történnek dolgok, és egy őrült elme bárhogy reagálhat rá, bárhogy értelmezheti, és akkor nincsen tétje. A stílusa nem rossz.
Arra jutok, hogy rétegirodalom, keveseknek szól, ha az első pár oldal nem tetszik, akkor fölösleges strapálnod magad, nem éri meg. Vannak könyvek, amelyek közérthetőek és jók, népszerűek és jók, izgalmasak és olvasmányosak és jók, hát ez nem az. De megértem, ha valakinek tetszik. Ezt bírtam kiizzadni magamból. Akartam szeretni, de nem ment.

1 hozzászólás
Morpheus>!
Thomas Pynchon: A 49-es tétel kiáltása

Érdekes volt, de nem igazán jött át, aminek át kellett volna, ahogy a függelékből kiderült. És annyira érdekes sem volt, hogy ennél többre értékeljem. A súlyszivárvánnyal csak a feléig jutottam, mert túl sok volt, de amellett adott egy különleges olvasási élményt, ez most azt sem. Ott és itt is valamiféle nyomozásnak lehetünk szemtanúi, de itt valahogy még a személyesség is elveszett, mondanivalója ugyan van, de számomra nem sokat tett hozzá a történethez.

AfterEight>!
Thomas Pynchon: A 49-es tétel kiáltása

Ez a könyv egy őrület -ez volt az első gondolatom pár oldal után.
Aztán igazam lett spoiler.
Minden más csak fikció.

Végig jegyzeteltem és nyomoztam a könyvet, bár néha megijedtem, hogy
elvesztettem a fonalat, de azután vállat vontam és inkább olvastam tovább.
Annyira szerettem volna rájönni valamire, tényleg.

Nagyon jókedvű volt az eleje a Picike Igor film, vetkőzős barkochba, hajlakk.
Aztán eltűnt az a mosoly. Ezért nekem egy csillaggal kevesebb. Ha ennyire megdolgoztatnak legalább egy-egy mosolyt vessenek oda – jutalom gyanánt :)

És mi az amire rájöttem?

„De magát nem is érdekli? – Micsoda? – Hogy mit fog kideríteni. A dolgok úgy
alakultak, hogy Oedipa előtt rengeteg minden föltárult. Semmi fontosat nem tudott
meg Pierce Inverarity-ről vagy önmagáról;inkább arról, ami kettejük kivonása után megmarad, de amivel eddig valahogy nem volt dolga.”

„Oedipa arra szánta el magát, hetekkel ezelőtt, hogy megfejtse, amit Inverarity hátrahagyott, és eszébe sem jutott,hogy az örökség: Amerika.”

Dirbette a rendező spoiler
„Szavak, kit izgatnak?
Gépies zörejek, arra jók,hogy szövegparádékattartsunk,
és bejussunk a csontakadályok mögé, a színész emlékezetébe.
De a valóság ebben a fejben van. Az enyémben.”

„Eltűnődött viszont azon,hogy ezek az ékszerként megcsillanó "kulcsok” nem
csupán valamiféle kárpótlással bódítják-e. Hogy ne hiányozzék neki a közvetlen
epileptikus Ige, a kiáltás, amely talán eloszlatja az éjszakát."

„ Szörnyű Torony oly Taksát rótt ki rád,
Hogy néma lön rézhurku trombitád.
Szent csillagraj sem őriz, int e szó,
Ha átkos órán föllel Trystero.”

És hogy végképp összezavarjam magam Oedipa úgy érzi a könyv elején
egy toronyban él.

Nem tudok semmit. Ezentúl minden jelnek vélő dolgon röhögni fogok, akkor is,
ha az számomra egy jel.
Jó olvasást mindenkinek aki szeretne a káoszban valami rendszert,
vagy … jelet észrevenni :)

ViraMors P>!
Thomas Pynchon: A 49-es tétel kiáltása

Valami rövidet és egyszerűt kerestem, ezért rászűrtem a saját könyveim között a krimikre. A metafizikai detektívregény már nem ugrott az arcomba, bár az eszméletlen hosszú, barokk kivitelezésű metafizikai- és filozófiai tartalmú mondatok már az elején gyanakvásra késztettek. Így, a végén túl sok minden nem maradt meg, csak némi fejfájás, meg egy érzés a furcsa és az érdekes között, ami inkább a furcsa felé billen.
Azért lehet, hogy később előveszem még egyszer, hátha másodjára érthetőbb.

8 hozzászólás
entropic P>!
Thomas Pynchon: A 49-es tétel kiáltása

Már az elején éreztem, hogy ez nagyon jó lesz, és tényleg. Az első felében rengeteget nevettem, ellenállhatatlanul vicces, ahogy Oedipa egyre jobban belemerül a Trystero-rejtély kibogozásába, s közben mindenféle fura alakok és mellékszálak kerülnek képbe, amik végül mind fontossá válnak. Aztán a végére az összeesküvés-elméletek ijesztővé váltak, a regény lezárása meg nagyon szomorú, s kicsit rezignált is. Közben persze frusztrálódtam is bőven, folyton visszalapoztam, hogy megértsem az összefüggéseket meg hogy a dolgok hogyan következnek egymásból, de voltak zavaros részek, de ezek valahogy nem vették el a kedvemet, inkább csak még kíváncsibbá tettek. Biztos, hogy újra fogom még olvasni, valószínűleg nem is egyszer.

Újra, 2019.

Kicsit meglep, milyen ifjontian-lelkes voltam 9 évvel ezelőtt, amikor először olvastam.
Most nem vagyok olyan lelkes.
Ennek két oka lehet: vagy túl sok egyéb paranoiás cuccot olvastam az azóta eltelt években, úgyhogy ellenállóbbá váltam. Vagy teljesen elhülyültem, és már azt se veszem észre, mikor kéne tényleg paranoiásnak lennem.
Egyik lehetőség sem túl vonzó.

1 hozzászólás
dontpanic P>!
Thomas Pynchon: A 49-es tétel kiáltása

Hogy is tudnám megfogalmazni, mit gondolok, mit érzek ezzel a röpke 190 oldallal kapcsolatban…

Jó pár éve olvastam először, de a Tristero, a Maxwell-démon, a Thurn és Taxis szavak azóta is velem vannak, és akárhányszor eszembe jutnak, hozzák magukkal azt a különös, semmivel össze nem hasonlítható hangulatot, ami ez a könyv.

Kb. olyan váratlanul és érthetetlenül szakad az olvasó nyakába ez a szövegfolyam, amilyen váratlanul Oedipa Maas főhősnő nyakába is szakad egy régi szerető hagyatékának a rendezése, és kb. ugyanannyira tanácstalanok vagyunk mi is, mint ő.

Oedipa jeleket és összefüggéseket vél felfedezni, amik valami nagyszabású titok felé mutatnak, de igazán soha nem lehet biztos benne, hogy amit tapasztal, az tényleg rejtett összefüggések rendszere vagy egyszerű véletlen vagy talán csak paranoia.

Úgy botladozik a jelek alkotta labirintusban, mint ahogy az életen botladozunk át, valami jelentést keresve, de biztosat sosem tudva. Vagy ahogy az irodalomhoz viszonyulunk, értelmezés után kutatva, de csak a saját magunkból fakadó értelmezésünket találva, ami nem mindig egyezik másokéval. A könyvben szinte egyetlen női szereplőként kavarog egy férfiak által teremtett és birtokolt világban.

Minden egész eltörött, minden szöveg romlik, és nincs egy hihető és megbízható ősforrás, amihez el lehet jutni a nyomokat visszafejtve. A jeleken átrágva magunkat végre eljutunk a könyv végére, de hiába várnánk a végkifejletbe torkolló linearitás megnyugvását – helyette, amihez eljutunk, az egy új kezdet, egy újabb ajtó, amit hiába is feszegetnénk, soha nem fog kinyílni nekünk.

Ez a könyv engem fejbe vágott, mert azzal, hogy leírja és modellezi az összefüggéseket imitáló őskáosz töredezettségét, épp azzal alkotja meg a nagy egészet.
(Bár néha azt hiszem, hogy az egész csak egy nagy vicc – de persze mi az élet, ha nem az –, mert aki olyan neveket ad a szereplőinek, mint Genghis Cohen vagy Dr. Hilarius, azzal biztos, hogy vigyázni kell, mert csal.)
(Még egy zárójel: a fordítónak hatalmas kalapemelés jár.)

5 hozzászólás
Frank_Spielmann I>!
Thomas Pynchon: A 49-es tétel kiáltása

Hát én most jól rajongó lettem. Lehet, hogy mégis sznob vagyok? De élveztem. Egyrészt ez a valaki irtó tehetséges, mellesleg irtó paranoiás, és még humora is van. És tud írni. Meg minden. És irtó gonosz, mert ott utalgat, ahol annak semmi értelme, csak azért, hogy jól megzavarjon minket.
Ezt a könyvet lehet ezerféleképpen értelmezni, ezért is jó. De azt hiszem, nem is értelmezni kell, hanem „csak” érezni. Hogy én mit éreztem? Szinkronban közönyösültem (olvasd el mégegyszer, nem azt írtam, hogy „közösültem”, bár az se lett volna rossz) el Oedipával, együtt kutattuk érdektelenül, mi a franc az a Tristero, és együtt jöttünk rá, hogy ennek semmi, de semmi értelme. És egyáltalán semminek nincs értelme.
Talán még a popzenének van valami értelme, annak, hogy she loves you, je, je, je, meg annak, ha she tényleg loves you, meg hát persze a szexnek, a drogoknak és a rock and rollnak, legalább annyi értelme, mint minden másnak, persze szintén semennyi, de ha belátnánk, mennyire nincs értelme semminek, mert csak egy rohadt véletlen vagyunk a $@!% világegyetemben, akkor mehetnénk, és megölhetnénk magunkat. De hát ha az életnek semmi értelme, akkor a halálnak miért lenne értelme? Az élet nem más, mint hogy saját értelmet adunk mindennek, ezt civilizációnak, kultúrának, törvénynek, börtönnek, zenének, irodalomnak, szexnek, hülyeségnek, bölcsességnek, meg egyéb dolgoknak nevezzük. Ahogy egy Karinthy novella is mondja: az élet nem más, mint szüntelen küzdelem az Unalom ellen, így, nagybetűvel.
Hogy ennek mennyi köze van a könyvhöz, és ebből mennyit gondolt így Pynchon, azt nem tudom, de az irodalomban pont ez a szép, hogy mindenki a saját kényszerképzeteit látja bele az irományba, vagy éppen alakítja ki általa… annyira mindegy. Szóval én imádom ezt a könyvet, és én ezt az értelmet adtam az életemnek: jó könyveket olvasni, amikről ilyen hosszú értékeléseket írhatok, amit remélhetőleg néhányan el is fognak olvasni. És hát persze megtalálni azt a nőt, aki képes elviselni. Ez után az értékelés után tuti még kevesebb ilyen lesz. Na mindegy.

Majd a Súlyszivárvány után megint kinyilatkoztatom a dolgaimat. Egyébként meg Pynchon kapja be, hogy a legizgalmasabb mondattal fejezte be, amivel egyáltalán nem fejezte be.

29 hozzászólás
gb_>!
Thomas Pynchon: A 49-es tétel kiáltása

Elég sűrű szöveg, az összes Pynchon-védjegy össze lett itt gyűjtve – pedig korai mű – alig 200 oldalon. Nem rossz, de azért néhol már fárasztó, nyomasztó és (sajna) pl. a Beépített hibához képest kevésbé humoros – bár van egy-két halálos jelenet, pl. Dr. Hilarius ámokfutása… az azért elég komoly. Ja és a főszereplő paranoiája durván képes átragadni az emberre, szóval nem semmi.

Így belegondolva… Oedipa úgy nyomoz, mint valami hardcore bölcsész, aki a világ legjobb szakdolgozatát készül összehozni: különféle szövegvariánsokat keres, antikváriumosokkal, kutatókkal, filológusokkal beszélget, értelmezi az olvasottakat, mert csak így tudhatja meg, kicsoda/micsoda Trystero és mi a célja. Viszont olyan karakter, aki szabadidejében egyébként nem igazán foglalkozik irodalommal, és most mégis olvasóként kell a dolgok végére járnia – miközben egyre inkább egybecsúszik körülötte a valóság és a fikció. Eközben persze mi is olvassuk a történetet, és megpróbáljuk értelmezni azt: oda-vissza lapozgatunk a könyvben, ráguglizunk valami fontosnak tűnő, de homályos részletre, de ahelyett, hogy megoldódna a helyzet, egyre csak újabb és újabb kérdésekhez érkezünk el, mígnem Oedipához hasonlóan beleveszünk a szövegbe. Ilyen krimi ez.

(Elindult egy olvasónapló ehhez is: http://justpynchon.tumblr.com/)


Népszerű idézetek

AfterEight>!

– Csapatmunka – morogta Koteks -,naigen, az is egy szó rá.
Ami tulajdonképpen, a felelősség elhárítása.
Az össztársadalmi puca vértelenségének egyik tünete.
– Jézusmária – mondta Oedipa. – Megengedik itten magának, hogy így beszéljen?

3 hozzászólás
entropic P>!

Eszébe jutott […] egy napkelte a Cornell Egyetem könyvtári lejtője fölött, amit az ott tartózkodók közül senki sem látott, a lejtő ugyanis nyugatra néz.

Magvető, 5. o.

3 hozzászólás
Frank_Spielmann I>!

Úrrá lett rajta a kétségbeesés, ahogy várható is, ha az ember körül senki sem érdekes szexuális szempontból.

5

entropic P>!

Az egyik illemhelyen a KAMPEC tette közzé hirdetését, vagyis a Közép-Alameda Megyei Pimasz Elvetemültek Clubja, fiókszámmal és postakürttel együtt. Céljuk az volt, hogy havonta egyszer kiválasszanak egy személyt az ártatlanok, az erényesek, a társadalomba beilleszkedettek és problémátlanok közül, szexualitásuk tárgyává tegyék, majd föláldozzák. Oedipa nem írta föl a számukat!

Magvető, 126. o.

dontpanic P>!

Aztán késedelem nélkül nagyon különössé váltak a dolgok.

3. fejezet

1 hozzászólás
HarperLee>!

Oedipa, perverz nőszemély, csak állt a festmény előtt, és sírt. Senki sem figyelt föl rá, hiszen sötétzöld búvárszemüveget viselt. Egy pillanatra eszébe jutott, vajon eléggé vízzáró-e a szeme körül a műanyag ahhoz, hogy a könnyei egyszerűen csak tovább hulljanak, és betöltsék a lencse mögötti egész teret, és sohase száradjanak föl. Ily módon mindörökre magával hordhatná a szomorúság e másodpercét, a világot a könnyek fénytörésében látná, e specifikus könnyeken keresztül, mintha még föl sem fedezett paraméterek jelentős módosulásokon mennének át két sírás között.

Magvető 2007., 17-18. o.

3 hozzászólás
csillagka P>!

– Én azért jöttem – mondta Oedipa –, mert reméltem, hogy maga ki tudja verni a fejemből a képzelgésemet.
– Jól vigyázzon rá! – kiáltotta hevesen Hilarius. – Mi mást tudhat a magáénak? Fogja meg jól a kis csápjánál, és ne hagyja, hogy farmakoterapeuták kimérgezzék magából. Akármi is az, őrízze mint a szeme fényét, mert ha elveszíti, azzal rögtön be is áll mások közé. Megszűnik létezni.

143. oldal

ViraMors P>!

Egy este kirohant egy buliról, mert valaki azt a szót ejtette ki, hogy köcsög. Menekült magyar keramikus volt az illető, és szakmai dolgokról csevegett, de hát ilyen volt ez a Mucho: mimózalélek.

2 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd / Slaughterhouse-Five
Dean R. Koontz: Égi jel
David Foster Wallace: Végtelen tréfa
Kelly Oram: Sz mint szűz
David Lodge: Helycserés támadás
Dashiell Hammett: A cingár feltaláló
Mario Puzo: A Keresztapa
Donna Tartt: A titkos történet
Ruta Sepetys: Kalitkába zárt álmok
Charlaine Harris: Holtak klubja