Trisztán 40 csillagozás

Thomas Mann: Trisztán

Thomas Mann e novellája, amely századunk első éveiben született, élet és művészet viszonyát ábrázolja. Az Einfried tüdőszanatóriumba új beteg érkezik, a törékeny ifjú Klöterjahnné robusztus kereskedőférje kíséretében. A szanatóriumban Detles Spinell érdeklődik a hölgy után, egyszer kettesben maradnak, és a hölgy eljátssza zongorán Wagner Trisztán partitúráját………

Eredeti megjelenés éve: 1903

>!
Európa, Budapest, 1975
52 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630704315 · Fordította: Kosztolányi Dezső

Enciklopédia 1


Kedvencelte 2

Most olvassa 1

Várólistára tette 11

Kívánságlistára tette 4


Kiemelt értékelések

Iustitia>!
Thomas Mann: Trisztán

„(…) Thomas Mann fennkölt stílusa sokkal befogadhatóbb számomra ilyen rövid formában, mint egy Buddenbrook ház méretű monstrum esetében.”

@chhaya írta ezt egy korábbi értékelésben, és különös érzés fogott el ennek láttán, mert én pont fordítva éreztem. Nem sok mindent olvastam eddig Manntól, tényleg csak a kötelezőket: A Buddenbrook házat, a Mario és a varázslót, és a Tonio Krögert. Bár elég hasonló módon csillagoztam őket akkoriban, 3-4 csillag között, utólag visszagondolva A Buddenbrook ház sokkal mélyebb nyomot hagyott bennem, mint a rövidebb, fent említett művei. Vannak olyan írók, akiknek jobban áll az 5-6-700 oldalas terjedelem és vannak, akik az elbeszélések, novellák mesterei. Nem dönthetek egyértelműen Thomas Mann esetében, de azt tudom, hogy a Trisztánból tökéletes regényt lehetett volna írni, legalább egy Bovaryné-terjedelműt és jellegűt. Gyönyörűen, de sejtelmesen szól a szerelemről, a halálról és a zenei kötődésről, de a történetben rejlő indulatokat jobban ki lehetett, és ki is kellett volna fejteni. Kosztolányi fordítási munkája zseniális.

” Aki egyszer érezte a halál éjszakáját és édes titkát, a fény üres csillogásában csak a szent éjre vágyik, az örök, igaz, egybeforrasztó éjszakára.”

3 hozzászólás
chhaya >!
Thomas Mann: Trisztán

Nagyon szép volt ez a novella, és arra jutottam, hogy Thomas Mann fennkölt stílusa sokkal befogadhatóbb számomra ilyen rövid formában, mint egy Buddenbrook ház méretű monstrum esetében. Keresni fogom a rövidebb műveit.

2 hozzászólás
ÁrnyékVirág>!
Thomas Mann: Trisztán

Trisztán, avagy ujjgyakorlat a Varázshegyhez. Amit még mindig nem olvastam, de most ez által a kisregény által közelebb kerültem hozzá egy kis lépéssel.
Thomas Mann írhatna használati útmutatót fűnyíróhoz, szerintem az is csodálatos lenne.

Paulina_Sándorné P>!
Thomas Mann: Trisztán

Bár élveztem az író stílusát, nem igazán jöttem rá, hogy mit is akart valójában. Nekem furák voltak a szereplők, idegesítőek. Klöterjahnné férje volt a legidegesítőbb. Tipikusan olyan figura, aki a homokba dugja a fejét.

Boniii>!
Thomas Mann: Trisztán

A katarzis elmaradt.

Az a katarzis, ami Wagnerben benne van, pláne. A szenvedély, a mély szerelem, a fájdalom.
Az erős szavak és kifejezések oly' közel kerültek egymáshoz, hogy nem volt idejük megérni, átérni és összezúzni az ember lelkét. Azok a szünetek hiányoztak, amik Gabriella és Spinell úr megismeréséhez hozzátartoztak, lényüket mélyítették, ámbár szenvedélyüket kevéssé.
Wagner több annál, minthogy alig fél-háromnegyed oldalban jelzős szerkezeteket logikai sorrendben egymás után pakoljunk és csendben kivárjuk a végét.
Napokkal később sem fáj semmi, nem szorul belém a lélek, hogy ezt olvastam. Kár. Kár, mert én úgy szeretem igazán, az életet is, a könyvet is.

Itt elérhető, olvasható, szerethető: http://mek.oszk.hu/02200/02283/02283.htm#1

Trillian>!
Thomas Mann: Trisztán

Thomas Mann nagyszerűen írt. Tetszett a stílusa, az írásmódja, nagyon kellemes volt olvasni. A történet annyira már nem nyerte el a tetszésemet, de igazából az sem volt olyan rossz. Mégis összességében a cselekmény hagyta bennem a legkevesebb nyomot. Spinell meg Költerjahnné egy kicsit mélyebben megmaradt. Biztos olvasok majd még a szerzőtől.

Ratoncita P>!
Thomas Mann: Trisztán

Gyönyörű és fájdalmas történet. Sajnáltam, hogy ilyen hamar véget ért, de úgy érzem, a szereplők még sokáig velem lesznek. A legendát is felelevenítettem és az operába is belehallgattam, annyira betalált ez a novella.

G_Ódri>!
Thomas Mann: Trisztán

Eléggé hasonlít a Varázshegyre. De ami ott csodálatos nagy mítosz, itt szecessziós selypegés. Persze írni Thomas Mann csodálatosan ír… Itt is.

Briza>!
Thomas Mann: Trisztán

Ez egy fájdalmasan szépséges történet …az elmúlásról, a halál sokszor váratlan, megmagyarázhatatlan és értelmetlen. …a társról, akit kincsként dédelgetünk, míg a szerelem tüzén keresztül nézzük, s értékeltük-e eléggé? …az évekről, amik ezt a ragyogást idő előtt eltompítják. …arról, hogyan lehet beleálmodni magunkat valaki múltjába, akibe tilos beleszeretnünk. Egy majdnem Trisztán és Izolda.

m6tika >!
Thomas Mann: Trisztán

Szép történet a művész és a profán polgári lélek kontrasztjáról. A szanatóriumban az asszony újra felfedezi elnyomott művészi énjét, ez viszont felfedi azt a tény, hogy ezen énje nem fér össze kereskedő férjével.
Remek koncepció, bár rövidsége miatt a végkifejlet némileg elsietettnek érződik. Ettől még mindenképp érdemes olvasmány volt.


Népszerű idézetek

levendulalány>!

A szavak nála egyáltalán nemigen buzogtak fel, s bár polgári foglalkozása az írás volt, csak szánalmasan vergődött előre, és aki látta, bizonyára azt gondolta, hogy az író olyan ember, akinek az írás sokkal nehezebben megy, mint a többieknek.

39-40. oldal

Kapcsolódó szócikkek: író
ÁrnyékVirág>!

Ön, uram, amint mondtam, egy plebejus gourmand, egy jó ízlésű paraszt.

Boniii>!

Tehát meghal a szerelem? Trisztán szerelme? A mi Izoldánk szerelme? Ó, a halál keze nem éri azt, ami örök! Mi halna meg benne, mint az, ami bennünket zavar, ami csalékonyan elválasztja egymástól a szeretőket? Egy édes kötőszóval, egy puszta és-sel összekötötte őket a szerelem… széttéphette-e ezt a halál másként, mint azáltal, hogy az egyik élete a másik élete volt?
És egy titokzatos énekkettős egyesítette őket a szerelmi halál, az örök ölelkezés bódulatos reménységében, ott, az éjszaka csodaországában. Édes éjszaka! Örök szerelmes éj! Ó, boldogság mindent átfogó birodalma! Aki téged egyszer megsejt, csak fájdalmasan riad a kopár napra! Űzd el a fájdalmat, szelíd halál! Oldd fel a vágyakozókat a felébredés kényszerűségéből!
Ó, ritmusok megfoghatatlan vihara! Ó, a metafizikai megismerés kromatikusan felrakétázó bűvölete! Hogyan értik meg ezt a gyönyört távol a válásra intő fény kínzó világától? Lágy, igaz, fájdalom nélküli vágyakozás, fönséges, bútalan kilobbanás, emberfölötti derengése a végtelennek! Te vagy Izolda, én Trisztán, és már nem is Trisztán, nem is Izolda…

35. oldal

tündérróka>!

Aki egyszer érezte a halál éjszakáját és édes titkát, a fény üres csillogásában csak a szent éjre vágyik, az örök, igaz, egybeforrasztó éjszakára.

Bogas>!

Zöld moha burjánzott a viharvert falak téglái közt, melyek az álmatag vadont körülzárták. Emlékszik a szökőkútra? Lila színű liliomok hajoltak porhanyó szélére, s a kimosott kövekre fehér vízsugarak hullottak titokzatosan. Nyári alkonyat volt.

Cneajna P>!

Nem szerette a társaságot, senkivel sem pajtáskodott. Csak néha szállta meg emberszerető, kedves és túláradó hangulat, és ez mindannyiszor megtörtént, mikor Spinell úr esztétikai lendületbe jött, mikor valami szép tárgy, két szín összhangzása, egy nemes vonalú váza vagy egy alkonyban sugárzó hegység hangos csodálkozásra ragadta.

Cneajna P>!

Elválaszthatta őket a nap csaló káprázata, de pompázó hazugsága nem csalhatta meg többé, mióta a varázsital felnyitotta szemüket. Aki egyszer érezte a halál éjszakáját és édes titkát, a fény üres csillogásában csak a szent éjre vágyik, az örök, igaz, egybeforrasztó éjszakára.

Boniii>!

Parancsoló szükség int arra – folytatta levelét –, hogy Önnek is feltárjam, amit látok, s ami már hetek óta lángoló vízióként üldöz, láttatni akarom ezt Önnel szemem beszélő világosságában, úgy, amint a lelkemben látom. Hozzá vagyok szokva, hogy engedjek annak az ösztönömnek, mely arra kényszerít, hogy elfelejthetetlen, lángolóan találó szavakkal mások élményeivé tegyem a magaméit. És ezért kérem, hallgasson meg.

40. oldal

Briza>!

Hét fiatal lány ülte körül a kutat: de a hetediknek, az elsőnek, az egyetlennek hajába a lebukó nap a földöntúliság titokzatosan ragyogó koronáját szőtte. Szemében szorongó, félénk álmok gyúltak, de világos ajka azért mosolygott…

Boniii>!

Az éj szétöntötte hallgatását a kertbe és házba, s a szenvedély hatalmának semmiféle esdő intés se állhatott ellent. A szent titok beteljesült. Kialudt a fény, csodás, hirtelen tompított hangszínezettel szállt le a halálmotívum, és az epekedő vágy lázas, hajszoló türelmetlenséggel dobta fehér fátyolát a kedvesnek, aki kitárt karokkal jött a homályból.
Ó, földöntúli egyesülés dús és telhetetlen ujjongása! A kínzó tévedéstől szabadon, menten a tér és idő bilincseitől a te és az én, a tiéd és az enyém fönséges gyönyörré olvad össze. Elválaszthatta őket a nap csaló káprázata, de pompázó hazugsága nem csalhatta meg többé, mióta a varázsital felnyitotta szemüket. Aki egyszer érezte a halál éjszakáját és édes titkát, a fény üres csillogásában csak a szent éjre vágyik, az örök, igaz, egybeforrasztó éjszakára.
Ó, szállj le, szerelem éjszakája, add nekik a szomjúhozott feledést, zárd körül őket gyönyöröddel, és ragadd ki az ámítások és elválások világából! Íme, az utolsó fény is kilobbant! A gondolat s a látszat belehalt a szent alkonyatba, mely új megváltást ígérve terjeszkedik a hiú világ gyötrelmei fölé! Midőn fakul a káprázat, s szemem megtörik az elragadtatás révületében: az, amitől megfoszt a nappal hazugsága, s mérhetetlen gyötrődést okozván vágyam elébe állít – csak akkor, ó, beteljesülés csodája!… igen, csak akkor vagyok én magam a világ. És Brangäne sötét énekére az a magas hegedűfutam következett, amely ezerszer magasabb régiókban szárnyal, mint a szegény, lomha emberi ész.

34. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Lev Tolsztoj: Ivan Iljics halála
Lev Tolsztoj: Ivan Iljics halála / Szergij atya
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák (teljes változat)
Richard Matheson: Legenda vagyok
Ruby Saw: Angyalom
Örkény István: „Rózsakiállítás”
Lev Tolsztoj: Három halál
Oscar Wilde: A boldog herceg
Alice Munro: Mennyi boldogság!
Edgar Allan Poe: A vörös halál álarca / The Masque of the Red Death