Halál ​Velencében 80% 298 csillagozás

Amikor először olvastam német szakon vagy tizenöt éve, nagyon megbotránkoztatott. Egész egyszerűen utáltam. Magát Thomas Mannt nem tudtam hová tenni, a Tonio Kröger kivételével -ami már akkor azonnal kedvenccé vált- szinte ösztönösen, megmagyarázhatatlanul idegenkedtem minden regényétől, novellájától. Főleg ettől. Aztán eltelt tizenöt év, és mai olvasáskor képtelen voltam betelni vele. Thomas Mann gyönyörűen leírta, milyen az igazi, mindent felemésztő sóvárgás – és teljesen mindegy ebből a szempontból, hogy ez az őrjítő vágy kire irányul. Elképesztő, hogy vannak könyvek, amiket egy életszakaszban utálsz, talán meg is vetsz? Hogy aztán másfél évtized múlva kedvenceld. Elképesztő Thomas Mann. Ennyire félreismertem én őt?

    Hát ez nem semmi kis darab. Nem csodálkozom, hogy kultikussá vált, nem csodálkozom, hogy örök hivatkozási alap.
    Sajnos különösebb mondanivalóm nincs. Egyrészt nem térek észhez, másrészt annyi az apróságnak tűnő fontos részlet, hogy az egyszerre fel sem fogható. Aztán az is történt, hogy ma rájöttem, hogy az utolsó előadás megy az Abszurd alak című Woody Allen filmből, úgyhogy átrohantam gyorsan, az első negyedórát le is késtem, de így is teljesen világos, hogy ez egy a Halál Velencében inspirálta film. (Persze biztos nem, de éppen lehetne)
    Szóval a felszínes olvasó azt gondolná, hogy pusztán egy szerencsétlen, idősödő pasasról van szó, aki reménytelen szerelembe esik, szerelmének tárgya egy gyönyörű kisfiú. Hát ja. Csakhogy ez a pasas egy író, lassan érzékeli az élet mulandóságát, lassan felfogja, hogy merről halad merrefelé. Közben a körülötte létező világ egyre inkább értelmét veszti: baj van az általa korábban mindenek felettinek gondolt kultúrával, baj van a hittel, baj van a „felsőbbséggel”, stb. Ebben az értelmetlenségben egyetlen értelmes dolog látszik, amihez mindenáron ragaszkodni kell, ész nélkül és mindhalálig.

Ahogy idősödtem, úgy dolgoztam fel egyre könnyebben a kötelező olvasmányokat, és itt már eljutottam arra a pontra, hogy képes voltam kedvelni őket. Ebben az esetben is ez volt a helyzet. Noha taszított Aschenbach jelleme, mégis együtt éreztem vele azok során, amiken keresztül ment. Sokat gondolkoztam rajta, megtaláltam benne a szépséget.

A világirodalom egyik legszebben megírt sóvárgása. Egyszerűen nem tudok elvonatkoztatni a szereplők életkorától, a „Lolita” és a "Bánatos kurváim emlékezete"ben nem éreztem ennyire a gyomorforgató undort. Viszolyogtam végig, példásan vaskalapos kispolgárrá váltam aki még azt is megszabja, mit is gondolhatnak mások. Mann azért vigyázott arra, hogy a cselekmény véletlenül se emelkedjen a lélektani részek fölé. Túl tömény volt, meg is feküdte a gyomromat rendesen.

Az elején úgy éreztem, belefulladok az unalomba, de aztán kicsit „felpörögtek” az események – már, ha lehet így nevezni, de legalább minimálisra csökkent a filozofálgatás, és volt valami cselekmény. Nem olvasnám el ismét, de gimnazistaként már olvastam egyszer, és érdekelt, most vajon mit gondolok róla. Nagyjából ugyanazt. Megérte elolvasni, de messze nem lesz a kedvencem. Ahogy visszaemlékszem, a Mario és a varázsló egy fokkal jobban tetszett anno. De nem tudom… most olvassam el vajon azt is? :-D

Ismét azzal kell kezdenem egy Thomas Mann műhöz írt értékelésem, hogy nehezemre esik bármit is írni, mert úgy érzem, nem vagyok méltó rá, hogy érdembeli kommentárt fűzzek hozzá.

Csupaszítsuk le ezt a könyvet történetté. Egy öregedő, meglehetősen antipatikus író Velencébe utazik, itt beleszeret egy lengyel kisfiúba, sóvárog utána, végül meghal.
Adjuk oda ezt a történetet Thomas Mann-nak, és szublimálódik. Metaforává válik. Eltűnik a történet, olyan lesz, mint a víz felszínén megcsillanó fény – apró, megfoghatatlan kiegészítése a víznek.
Mert már nem egy öregedő ember nevetséges vonzalmáról van szó, hanem a művész kétségbeesett és reménytelen vágyódásáról az abszolút szépség iránt, sőt, ennél is tágabb értelmezési lehetőségként az ember, az emberiség vágyódása az Élet iránt, miközben lassan, elkerülhetetlenül halad az Elmúlás felé. Ennyi, semmi, minden és még annál is sokkal több, pár száz oldalba szorítva.

Thomas Mann egy zseni. Egy csoda.

(Életcéljaim között szerepel, hogy Thomas Mann életművét megismerjem. Hosszútávú életcéljaim között szerepel, hogy annyira megtanuljak németül, hogy eredetiben élvezhessem őket. Elárulom, hogy C1-es szinten ettől még messze vagyok.)

Ez tényleg egy remekmű, de nekem nem volt hozzá hangulatom ebben a kánikulában. Valahogy túl nagy volt Thomas Mann mondatainak súlya, az aprólékos megfogalmazás, a lassan csordogáló eseménytelenség. Minden szó a helyén van, és mindegyikre szükség is van. Ezen a szövegen nem lehet csak úgy gyorsan átfutni. Ha néha-néha (a hőség miatt?) elbóbiskoltam rajta, akkor nehezen találtam meg a fonalat újra. Ezt a kisregényt tényleg csak olyankor szabad olvasni, amikor az ember teljes figyelmével oda tud koncentrálni arra, amit olvas.
Az eleje, amíg Aschenbach még csak gondolkodott azon, ki kellene szakadnia a mindennapok nyűgéből, na, az meglehetősen untatott. De aztán végre elindult a délvidékre, és Velencében lyukadt ki, ahol érzékletesen mutatja be a lagúna-világot és a gondolákat, gondolásokat. Érdekes, hogy a látnivalók közül csak a Szent Márk székesegyházat említi, a többi épületet, palotákat csak a „személyzeti bejáró” felől láthatjuk, ahol bizony ott úszkál a szemét. A felmelegedő víz kipárolgása fejbe veri az arra haladót, még ha egy gondola kényelmes karosszékéből szemléli is a környezetét.
Valószínűleg egy kevésbé megterhelő időszakban újra el kellene olvasnom, hogy több részletet tudjak belőle élvezni. Most mindenesetre még belekóstolok a Tonio Krögerbe is, hogy kicsit közelebb kerülhessek a szerzőhöz.

Baljóslatú történet egy művészetben kiteljesedni nem tudó, kötelességszerű élet legvégéről. Jóval többről szól, mint egy idősödő férfi teljesen karakteridegen szerelméről egy fiatal fiú iránt, benne van egy egész élet minden elfojtása, irracionalitása.
Nagyon szeretem a fülledt Velencét, a szűk kanálisokat, az olasz strandok tengerszagú reggeleit, Thomas Mann visszaidézte a saját emlékeimet az érzékletes és mégis minimalista leírásaival. A mondatai, gondolatai németes rendben követik egymást, nem engednek közel sem a szereplőkhöz, sem a történethez, pont ezért tágul ki ez a kisregény annyira, hogy önmagánál sokkal többről is mesél: szépségről, művészetről, szemlélődő vágyról.
Mahler nagyszerű ötlet mellé, Leonard Bernstein vezénylésével különösen ajánlom, gyönyörű, filmszerű élmény lesz a szöveggel együtt.

Nem azt írom amit akartam.
Csak azért halunk meg hogy a körülöttünk élők rájöjjenek mennyire szerettek. A szerelem nem nagyon jó szó, nem szeretem. Nyálassá vált, kihalt belőle a tisztelet, helyébe az ösztönök irányíthatatlan fénye prizmál.
A művészet szerelme és a szerelem művészete mindegy milyen alakot ölt a szem tulajdonosának amely meglátja, érzékeli valamely érzékével a művészetének valamilyen hatását, végtermékét, apoteózisát, inkarnációját, projekcióját, mindegy, a lényeg hogy magának olyan világot absztraháljon, olyan belső fűtöttsége égjen el a művész alkotása közben, a művész alkotta hatást is ide sorolva akinek a műve hatással van ránk, amelyet senki meg nem érthet, senki bele nem láthat hogy miért, ki mit érez és ki mit lát egy-egy dologban úgy vagy máshogy, mint mi, csak az értelmezhet aki megéli és átéli azt, amikor a test alkot, az agy irányít, a lélek jelez, a kritika jellemez, a befogadó meg magában hordja amit a művész ír, a művész fest, vagy bármit is készít, vagy készített.
A művész, a művészet nem magyaráz, a művészethez nem kell magyarázat. A műnek önmaga valójában kell megvalósítani saját magát, illetve csak akkor él egy mű ha forog.
Itt nem a szerelem a lényeg, hanem az a Szobor amibe maga Da Vinci is szerelmes volt, és Jobban izgalomba hozta mint Angelina Jolie feltupírozott ajkai az Én fantáziám.
A művészetet nem magyarázni kell, hanem megérteni a belőlünk kihozott felfokozott érzésre való reakciónk valamelyik kimenetelét.
Hogy kinek mint jelet, és kit mi hoz lázba, vagy mit tesz akkor ha egy embert egy gyereki tökéletesség folyt a művészet tökéletessége felé, semmit, csodálja azt amit egy ember vagy isten teremtett, és magával viszi akkor ha elérte azt amire az életében a legnagyobb érzés remegtette csodálatban megnyugodva megélt, és átvitte oda ahonnan születése előtt útjára bocsájtották.

@Tgorsy mondta hogy milyen óriási mondatai vannak. IGAZA VOLT, VAN, LESZ.
Amikor olvasom feljebb megy a pulzusom, és olyan mintha nekem írna, vagy mintha magamat olvasnám, illetve ami nekem a számon van de agyi defektusaim miatt nem érik ilyenné, de Mann le tudta így írni, ezért olvasom. Ennyi.
Ez van.

Valamilyen szinten halhatatlannak minősül a halottnak az ami túléli őt, vagy esetleg az időt

Velence varázsát és a Lidó szépségét nagyszerűen visszaadja az író. Elvágyódást keltett bennem, mennék megint, Velence, mint valami mágnes vonz magához.
És ennyi tetszett a kisregényben. Sem a főhős nem volt szimpatikus, sem az érzései. Félreértés ne essék, itt nem a saját nemhez való vonzódással van bajom, valószínűleg az öregúr maga sem volt tisztában azzal, hogy őbenne mi szunnyad. Ugyanúgy megbotránkoztam volna, ha egy kislány után sóvárog az öregedő író. Sokat filozofál, túl sokat, ez eléggé untatott.