A ​varázshegy 295 csillagozás

Thomas Mann: A varázshegy Thomas Mann: A varázshegy Thomas Mann: A varázshegy Thomas Mann: A varázshegy Thomas Mann: A varázshegy Thomas Mann: A varázshegy Thomas Mann: A varázshegy Thomas Mann: A varázshegy Thomas Mann: A varázshegy Thomas Mann: A varázshegy Thomas Mann: A varázshegy Thomas Mann: A varázshegy Thomas Mann: A varázshegy Thomas Mann: A varázshegy Thomas Mann: A varázshegy Thomas Mann: A varázshegy Thomas Mann: A varázshegy

Thomas Mann monumentális regénye a század elején játszódik egy davosi tüdőszanatóriumban. Ide utazik fel a fiatal Hans Castorp unokabátyja látogatására s a tervezetten három hét helyett hét esztendőt tölt Berghofban. Ennek a világtól elzárt mikrokozmosznak nagypolgári légkörében szinte szemünk láttára sűrűsödnek azok a gócok, melyek az első világháború kirobbanásához vezettek. Sőt, már a fasizmus réme is előreveti árnyékát. A „Varázshegy”-ben Hans Castorpnak, ennek az átlag tehetségű német ifjúnak meghódításáért küzdenek a humanizmus és a későbbi fasizmus erői.

Eredeti mű: Thomas Mann: Der Zauberberg

Eredeti megjelenés éve: 1924

Tartalomjegyzék

>!
GABO, Budapest, 2014
846 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636899042 · Fordította: Szőllősy Klára
>!
GABO, Budapest, 2004
846 oldal · keménytáblás · ISBN: 9639526371 · Fordította: Szőllősy Klára

8 további kiadás


Enciklopédia 17

Szereplők népszerűség szerint

Hans Castorp · Lodovico Settembrini · Behrens doktor · Leo Naphta · Madame Chauchat · Mynheer Peeperkorn


Kedvencelte 93

Most olvassa 90

Várólistára tette 384

Kívánságlistára tette 119

Kölcsönkérné 5


Kiemelt értékelések

>!
marschlako P
Thomas Mann: A varázshegy

Régen olvastam már klasszikus nagyregényt – épp ideje volt.

Az a jó, vagy legalábbis azt szeretem különösen ezekben a regényekben, hogy az ember szinte észrevétlenül át tud keveredni a világukba, részletességüknek köszönhetően szinte kiszakad saját idejéből és a történet szereplőivel éli át azok mindennapjait. Thomas Mann pedig valahogy különösen képes arra, hogy az olvasót hipnotizálva belegöngyölje regénye világába.

Ez annak idején, A Buddenbrook házat olvasva ez a hatás el is távolított az írótól (előtte egyedül – kötelező olvasmányként – A Mario és a varázslót olvastam), mivel a Buddenbrook családdal együtt én is csak csúsztam egyre le a lejtőn, s a végére érve a teljes kilátástalanság érzése vett erőt rajtam. Talán rossz élethelyzetben is talált rám, mindenesetre az okozott elmélyített depresszió egy jó időre eltávolított Manntól. Aztán egyszer csak levettem a polcról a József és testvéreit*, s nem is tudtam elszakadni tőle, az egyik kedvenc regényem lett.

A varázshegynek nagy várakozásokkal néztem elibe, mivel már sok jót hallottam róla, s bár annyira nem tudott megragadni, mint A József és testvérei, ezt is nehezen tudtam letenni**. Talán egyedül a spiritiszta részek értelmét nem láttam a regény vége felé. Nem zavart Naphta és Settembrini állandó vitája sem, bár a két szélsőséges nézet csatája gyakran megfeledkezett az arany középútról, ahogy azt Hans Castorp a hóviharban bekövetkezett kalandja alatt oly jól meg is látta.

spoiler

Egyáltalán nem könnyű olvasmány, viszont bőven meghálálja a beléfektetett energiát.

*Nem tudom, kinek jutott az eszébe az a remek ötlet, hogy mind az 1700 oldalt egy kötetben jelentesse meg, de érdemelne valamilyen különdíjat, az biztos. Mindenesetre csak otthon tudtam olvasni, békávézásra teljesen alkalmatlan volt.
** Szerencsére a GABO Kiadó két kötetben adta ki, ami jóval kezelhetőbb formátumot eredményezett.

3 hozzászólás
>!
motyi11 P
Thomas Mann: A varázshegy

Az idő regénye, ami néha repül, máskor csak vánszorog. Vagy még inkább az idő relativitásáé. Nincs sok cselekménye, ami van, az néhány oldalban elmesélhető. Mégsem unalmas általában. (Naphta és Settembrini parttalan, csak a vita élvezetéért folytatott vitáit azért néha untam.)
Igazi nagyregény, elmélyülést, sok utánagondolást igényel. És nem ajánlott hajnalban, álmosan buszon olvasni. Attól tartok, ez sokat elvett az élményből.

>!
stancili1
Thomas Mann: A varázshegy

Vannak könyvek, amikhez nem lehet értékelést írni, mert minden méltatás csak értelmetlen közhely lenne.Sablonosan: „Nagyon tetszett, blablabla” – köszönjük. Tudálékosan: „Hans Castorp jellemének fejlődése blablabla” – ezt is. „Ez mekkora vacak volt blabla” -ezt is.

A Varázshegyet mindenkinek legalább egyszer el kellene olvasnia (noha Thomas Mann maga azt javasolta, hogy befejezés után azonnal álljon neki az olvasó újra). Ha nem érti meg: nem baj, ha elalszik rajta minden percben: az sem, ha megváltoztatja az életét – azért ne túlozzunk :) Valamilyen pozitív hatást gyakorolni fog rá a mű, ez bizonyos.

A teremtő szellem kiemelkedő alkotása a mű. Kikerülhetetlen, kihagyhatatlan, legalábbis szerintem.

5 hozzászólás
>!
Bogas P
Thomas Mann: A varázshegy

Nem olvastam egy évig, de majdnem, legalábbis elég hosszú időbe telt, főleg, hogy így a regény végén már nem vagyok biztos abban, hogy tudom, mi az az idő, meg hogy az hogyan telik, de volt egy nagyon jó Thomas Mann szeminárium, ahol elég sokat beszéltünk többek közt erről a regényről is, gondoltam, hogy jó lesz, de még annál is jobb lett, természetesen, és csak 1036 oldal, és igazából nem tudok, mit írni, csak ilyen hülyeségeket, szóval, ha majd valaki kitalálta, hogyan lehet erről a könyvről értékelést írni, szóljon.

2 hozzászólás
>!
olvasóbarát P
Thomas Mann: A varázshegy

Szeretem Thomas Mann írásait, ezzel a kötettel azonban volt némi gondom. Nagyon jó részek, fejezetek vannak benne, a szöveg jelentős része ébren tudja tartani az olvasó érdeklődését. Remekül megválasztott a főszereplő figurája, az olvasó sejti a fejleményeket, szinte várja, hogy mikor következnek be, mert jó elő van készítve a cselekmény kibontakozása, jól adagoltak a jelek, az olvasó szinte az íróval és az orvossal együtt jut el a megoldáshoz. Összességében azonban számomra egy picit túlírt a történet, nagyon sok filozófiai, tudományos nézet van benne, a jezsuiták és a szabadkőművesek titkainak kutatása, egymással vitáztatja a különböző nézeteket. A szerelmi szál nagyon elnyújtott és befejezetlen, kidolgozatlan. A történet utolsó fejezeteiben mintha a szerző sem találná igazán a főhős helyét és szerepét.

26 hozzászólás
>!
brigi11 P
Thomas Mann: A varázshegy

Valahol azt olvastam, hogy 7 évig tartott mire Thomas Mann megírta a könyvet, én meg helyenként úgy éreztem, hogy már 7 éve olvasom. Helyenként borzasztóan lassú, semmit mondó, igaz egy ilyen környezetben játszodó történettől nem is lehet elvárni, hogy pörögjenek az események, helyenként viszont hihetetlen gondolatokat mutat be Thomas Mann és az ember álla leesik a döbbenettől, hogy mennyire helyénvalóak még a mai világban is.
Összeségében szerettem Hans Castorpot és egy két hetes fekvőkúrára engem is elküldhetne valaki.

>!
SignorFormica
Thomas Mann: A varázshegy

A világ felett lebegve, a világtól távol, a lélek labirintusaiban kutakodik a főhős. S amit megtapasztal, hogy egy gonosz és egy jó angyal küzd a lelkünkért, és a frontvonalban állva az embernek magának csak akkor lehet esélye, ha végre mer cselekedni.
A varázshegy beavatásregény. A két varázsló Naphta és Settembrini. A szanatórium a létezés betegségét gyógyítaná, de nincs ellenszer. Pontosabban van: a gondolkodás és a művészet alkímiája.
Másodszor olvastam (a kihívásban első, 2017-es olvasás), szerintem Mann messze legjobb, legkomplexebb regénye. A betegség metaforájának mágikusan pontos archeológiája. Betegnek lenni annyi, mint a létezés értelmét kutatni: A világ romlottságát a Teremtő szemére hányni, még akkor is, ha ezért ránk küldi démonait..

2 hozzászólás
>!
WolfEinstein
Thomas Mann: A varázshegy

Ez a könyv azóta a három kedvencem egyike, hogy először olvastam. Hans Castorp a hőse, de nem róla szól. Számomra az időről szól. Az időről fizikai értelemben, az időről metafizikai értelemben. Az időről, mint a szereplők által megélt és átélt belső időről. És legfőképpen az időről, amit az olvasó él meg és át az olvasás során. A könyv igazi zsenialitása szerintem abban rejlik, hogy képes az olvasót kizökkenteni az órák és napok monoton ritmusából, és elbizonytalanítja az idő objektív állandóságában. A történetet belehelyezi a térbe, amely önmagában is már-már a világon kívüli, azon felülemelkedett tér, amelynek már csak egészen esetleges a kapcsolata a „lenti” világgal. És a történetet kiszakítja az időből, és az első és utolsó fejezetet leszámítva – amelyek keretet adnak a könyvnek – a kérlelhetetlen örökkévalóságba emeli.
Számomra a másik, ami a könyv zsenialitását adja, hogy csaknem mindent képes a szerző belevenni. Azok a hosszadalmasnak tűnő filozófiai és erkölcsi eszmefuttatások, amelyek megakasztani látszanak a történetet – azok viszik előre Hans Castorp végtelenül emberien megrajzolt és bámulatosan árnyalt jellemének legdöntőbb változásait. És mégis statikusnak érezzük a figurát, hiszen Behrenssel, Krokowsky-val, Naphtával és mindenekelőtt Settembrinivel (akivel, ha jól számoltam, a történet folyamán tizenkilenc komoly beszélgetése volt) való eszmecseréi eleve meghatározott határokon belül lökdösték a főszereplőt, de ezek a beszélgetések adták a legtisztább szellemi tapasztalatokat és élményeket. Ezek során a legmélyebb kérdéseket érintik, amelyek az élet csaknem minden fontosabb kérdését érintik anyagról, szellemről, ideáról, lélekről, életről és halálról, szerelemről és barátságról.
Úgy gondolom, hogy ez a könyv azon kevesek közé tartozik, amit méltán nevezhetünk tökéletesnek. Sokan persze nehezen vergődnek át rajta, mert tényleg rettenetesen nehéz olvasmány. De ha valaki veszi a fáradságot, hogy mondatról mondatra értelmezze és megértse, akkor a humánum mint fizikai, szellemi, erkölcsi és metafizikai jelenség a legtisztább formában bontakozik ki.

>!
szöszmösz I
Thomas Mann: A varázshegy

Ez a könyv súlyos. És az ember nem is gondolná és az olvasásakor sem érzi annak, de mégis… vagy lehet én kezdek elszokni a klasszikusok olvasásától?
Amikor innen-onnan hallottam róla, egyszer azt, hogy milyen szép, egyszer azt, hogy milyen nyomasztó sokszor érthetetlen, rövid ajánlókat, cselekményvázlatokat a fejemben végül kialakult egy kép az egész varázshegyről, Hans Castropról és a hangulatról ami körbelengi az egészet. Aztán kinyitottam a könyvet, olvasni kezdtem, nehezen olvastam, talán ilyen hosszú ideig ennyi megszakítással még nem is olvastam könyvet. Bár, ha a hangulatom olyan volt, nem is tudom pontosan, hogy milyen, mert egyik véglethez sem közelített, csak úgy a kezembe adta a könyvet, hogy bele tudjak merülni és nehéz is volt a világából kikecmeregni és mást olvasni. Máskor viszont pont visszatérni volt nehéz.
Aztán átalakult szépen lassan a képem is, amit varázshegyről felépítettem. Már nem tűnt olyan nyomasztónak (bár el tudom képzelni, hogy egy szenzáció hajhász amerikai film, hogyan is ábrázolna és az igazán nyomasztana), valahogy összegyűjtötte egy helyre Heidegger das Man-jait, akik szépen elfilozofálgattak, hatalmas igazságokat mondtak ki –, főleg Settembrini került közel a szívemhez –, de nem is lehetett őket ezért hibáztatni vagy kérdőre vonni. Mindezt pedig úgy narrálta Thomas Mann, hogy arra nem is lehet mást mondani, csak azt, hogy szép.
Az emberek megformáltsága mellett és az írói eszközöktől eltekintve a cselekmény nekem mégis sokszor tartalmazott fölösleges vagy oda nem illő részeket, ahogy a végét is olyan semmilyennek éreztem. Ezért is kap most csak 4 csillagot, mert néha jó volt belemerülni, nagy igazságokat feszegetett, de nem találtam meg az igazi ívét, a kezdetét és a végét, csak egy egyszerű vonalat, ami a végtelenből ered és oda is megy tovább, és aminek a köztes szakasza is végtelennek tűnik (az egyébként érthető és hatásos időábrázolása miatt).


Népszerű idézetek

>!
Epilógus

(…) az ember lassan megszokja, hogy nem szokja meg.

344. oldal (Európa Könyvkiadó, 1988)

5 hozzászólás
>!
Eszter01

A férfi a saját vágyától mámorosodik meg, a nő azt kívánja, hogy a férfi vágyától mámorosodjék.

375. oldal

8 hozzászólás
>!
mandarina

Az időnél nincs „voltaképpen”. Ha hosszúnak érzed, hosszú, ha rövidnek érzed, akkor rövid, de hogy igazából milyen hosszú vagy milyen rövid, azt nem tudja senki. Egy perc olyan hosszú… vagyis annyi ideig tart, amíg a másodpercmutató egyszer körbejár… ténylegesen a mutató körbejárása, az a mozgás, térbeli mozgás ugyebár? Megállj, vigyázzunk! Az időt tehát térrel méred. De hisz ez olyan, mintha a teret az idővel akarnánk mérni… Hamburgtól Davosig húsz óra, igen, vasúton. De gyalog… gyalog meddig tart? Hát gondolatban? Gondolatban egy másodperc töredékéig.

2 hozzászólás
>!
Enola87

A szerelem semmi, ha nem őrület, ha nem esztelenség és tilos kirándulás a bűnbe. Másképp csak kellemes banalitás, csak arra való, hogy békés dalocskákat énekeljenek róla a síkföldön.

2. kötet, 62. oldal

1 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I

Végeredményben úgy látta, hogy a becsületnek jelentős előnyei vannak, ámde a gyalázat előnyei sem csekélyebbek, sőt ez utóbbiak egyenesen határtalanok.

I. kötet, 110. oldal

28 hozzászólás
>!
Epilógus

(…) szerelemben az esztétikai értékítélet éppúgy nem jut szóhoz, mint az erkölcsi.

343. oldal (Európa Könyvkiadó, 1988)

>!
Frank_Spielmann I

Annyiféle fajtája van az ostobaságnak, és ezek közül az okosság nem is a legjobb…

II. kötet, 330. o

1 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I

Mindig csak zűrzavar sül ki belőle, ha az emberek sokat beszélnek, és nézeteket nyilvánítanak.

II. kötet, 61. o

1 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I

…mégiscsak egészen más érzés, ha az ember a saját könyvét olvassa…

I. kötet, 368. o

>!
Frank_Spielmann I

…a szépirodalom tárgya majd mindig a szenvedés; még másod- és harmadrendű remekművek is valami módon mindig a szenvedéssel foglalkoznak.

I. kötet, 332. o


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Italo Svevo: Zeno tudata
Mats Strandberg – Sara B. Elfgren: Tűz
Ernest Hemingway: Akiért a harang szól
André Aciman: Szólíts a neveden
Becca Prior: A tanítvány 4.
Taylor Jenkins Reid: Evelyn hét férje
Stendhal: Vörös és fekete
Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége
Albert Camus: A pestis