A ​varázshegy 87% 439 csillagozás

Régen olvastam már klasszikus nagyregényt – épp ideje volt.

Az a jó, vagy legalábbis azt szeretem különösen ezekben a regényekben, hogy az ember szinte észrevétlenül át tud keveredni a világukba, részletességüknek köszönhetően szinte kiszakad saját idejéből és a történet szereplőivel éli át azok mindennapjait. Thomas Mann pedig valahogy különösen képes arra, hogy az olvasót hipnotizálva belegöngyölje regénye világába.

Ez annak idején, A Buddenbrook házat olvasva ez a hatás el is távolított az írótól (előtte egyedül – kötelező olvasmányként – A Mario és a varázslót olvastam), mivel a Buddenbrook családdal együtt én is csak csúsztam egyre le a lejtőn, s a végére érve a teljes kilátástalanság érzése vett erőt rajtam. Talán rossz élethelyzetben is talált rám, mindenesetre az okozott elmélyített depresszió egy jó időre eltávolított Manntól. Aztán egyszer csak levettem a polcról a József és testvéreit*, s nem is tudtam elszakadni tőle, az egyik kedvenc regényem lett.

A varázshegynek nagy várakozásokkal néztem elibe, mivel már sok jót hallottam róla, s bár annyira nem tudott megragadni, mint A József és testvérei, ezt is nehezen tudtam letenni**. Talán egyedül a spiritiszta részek értelmét nem láttam a regény vége felé. Nem zavart Naphta és Settembrini állandó vitája sem, bár a két szélsőséges nézet csatája gyakran megfeledkezett az arany középútról, ahogy azt Hans Castorp a hóviharban bekövetkezett kalandja alatt oly jól meg is látta.

spoiler

Egyáltalán nem könnyű olvasmány, viszont bőven meghálálja a beléfektetett energiát.

*Nem tudom, kinek jutott az eszébe az a remek ötlet, hogy mind az 1700 oldalt egy kötetben jelentesse meg, de érdemelne valamilyen különdíjat, az biztos. Mindenesetre csak otthon tudtam olvasni, békávézásra teljesen alkalmatlan volt.
** Szerencsére a GABO Kiadó két kötetben adta ki, ami jóval kezelhetőbb formátumot eredményezett.

Valamiért mindig tologattam, hogy nekifogjak.
Aztán házi feladatnak kaptuk az Olvasókörön.
Nagyon nehezen indult. Többször is félbe akartam hagyni. Megérte megküzdeni vele.
Idő – néha túl sok, néha semmire sem elég.
Varázshegy, vagy elefántcsonttorony – ahová időnként mindenki el szeretne vonulni. De mennyi időre? Mi elől? És mennyire egyedül?
Elgondolkoztam, hogy én képes lennék-e egy ilyen hosszú elvonulásra. Egyértelműen nem. Pedig néha de jó is lenne!
Gyönyörű leírások. Ez az, amitől kezdünk elszokni.
Nem történik benne semmi, de az nagyon. Ma már ezt sem szeretjük. Ehhez túl pörgős lett az életünk. Pedig néha szükségünk lenne a nyugalomra, valahol ott fent, a hosszú vitákra, a rendszeres, kiadós étkezésekre, hóra, fekvőkúrákra, gondolatokra…

Másodszor olvastam el ezt a regényt (a szerző javaslatának megfelelően), csak a két olvasás között eltelt kb. négy évtized. S ami már első olvasáskor is zavart – az író bőbeszédűsége – az most sem hagyott nyugodni (főleg, hogy ma már kevesebb az időm, mint huszonévesen volt, a jó könyvek száma pedig napjainkban is nyugtalanítóan szaporodik). 'Minek ennyit pofázni?' – kérdeztem magamban annakidején tisztelettudóan a szerzőt, mivel a választ a munka terjedelmében nem találtam meg. S ugyanez a kérdés még hangsúlyosabban merül fel bennem e másodszori olvasáskor.

Ez a munka a XIX. század kései gyermeke, a Háború és béke meg A nyomorultak stilisztikai társa, egyben A Thibault család testvére. De míg az említett műveknél a terjedelem/tartalom mutatóm kb. az 1-esen áll (tehát közölnek annyit a több mint ezer oldalukon, ami arányos a hatalmas mérettel), addig ez a monstrum nem nyújtotta ugyanazt az élményt, mint a másik három. A XIX. század európai eszméinek és illúzióinak szemfedője lett, de a kelleténél jóval nagyobbra nyújtva. A ma már komikusan ható orvosi és pszichológiai fejtegetéseket nem rovom fel neki; akkor ennyit tudtak. De a beltenyésztett európai szellemi párviadal Settembrini és Naphta közt – ami mellesleg a gyarmattartó felsőbbrendűség implicit jegyeit is sugározza – a mai globalizált világban már megkopott. Kíváncsi is lennék, mit szól ehhez a regényhez egy kínai vagy egy arab olvasó…?

A regény témái közül a két 'tanítómester' vitája – a szabadkőművesség versus katolicizmus, avagy Voltaire versus Loyolai Ignác jegyében – a huszonegyedik század elejéről visszapillantva száz évvel korábbra már nagyon szűk optikájúnak látszik. Jól tükrözi a hosszú XIX. század utolsó békeéveinek hangulatát, amikor a keresztény vallás befolyása – ha korlátozottan is – összemérhető volt a technikai fejlődés távlataitól megrészegült kapitalista társadalom racionalizmusával. Az első világháborúban azután kiderült, hogy a racionalizmus egy pillanat alatt átkapcsolható irracionalizmusba, a vallás pedig erőtlen a nacionalista indulatokkal szemben. Ugyanakkor napjaink problémái (a globális kapitalizmus 'növekedési' kényszere, a természetpusztítás, a legsötétebb világvallás, az Iszlám fokozódó szerepe, a demagógia népbutító hatalma) még nem jelentkeztek markánsan a regény megírása idején, így ezekről szó sem esik. Attól tartok, hogy emiatt e mű filozófiai-etikai töltete egyre kevésbé lesz hatásos, s a könyv e tekintetben csúnyán fog öregedni.

Ami megmentheti ezt a munkát az elszürküléstől, az a környezetrajz, és a jellemábrázolás. A regény egyik erőssége a természeti képek plasztikus volta: a svájci hegyvidék rajza, a tél és nyár szeszélyes váltakozása (az egyik legszebb alfejezet a Hó, mely Castorp tévelygését követi nyomon egy hirtelen jött hóviharban). A szinte befőttesüvegben tartott tuberkulotikus társaság belterjes élete számtalan remek mikroportré megalkotására ad alkalmat, és a szanatórium valóságos szociálpszichológiai laboratóriumként működik. A 'kiemelt' szereplők közül Settembrini és Naphta (és az ő szellemi csörtéik) voltak számomra a legérdektelenebbek. Annál figyelemreméltóbb Madame Chauchat alakja, akivel a regény 'hőse', Hans Castorp a regény egyik legremekebb párbeszédét folytatja a Boszorkányszombat alfejezetében. (Mellesleg kissé sznob dolog volt a Mestertől, hogy a 'kirgiz szemű' orosz nő keresztnevét furcsa német-lengyel hibrid helyesírással Clawdia-nak, nem pedig derék orosz paraszti módra Klavgyijának írta). Hans figurája mellett szegény Joachim (a maga kis porosz militarista ábrándjaival) eléggé szürkének hat, viszont kárpótol minket érte Behrens tanácsos lehengerlő viselkedése, és a regény utolsó harmadában felbukkanó Mynheer Peeperkorn lenyűgözően terebélyes személyisége.

Összegezve: szememben Thomas Mann az a zseniális locsogó, akinek locsogása némelyik munkájában (József és testvérei) tényleg zseniális, más műveiben (Doktor Faustus) rettenetes. Ez a regénye valahol a kettő között áll: helyenként (főleg az első felében) fárasztóan és fölöslegesen bőbeszédű, de a közepétől kezdve sokat javul. Viszont az eszmetörténeti hadakozó részek szerintem évről évre fakulnak, és ami miatt az olvasók továbbra is kézbe veszik majd ezt a művet, az inkább a szereplők emberi kapcsolatainak, és az aprólékos lélekrajznak lesz köszönhető. És persze Szőllősy Klára kitűnő fordításának is.

Vannak könyvek, amikhez nem lehet értékelést írni, mert minden méltatás csak értelmetlen közhely lenne.Sablonosan: „Nagyon tetszett, blablabla” – köszönjük. Tudálékosan: „Hans Castorp jellemének fejlődése blablabla” – ezt is. „Ez mekkora vacak volt blabla” -ezt is.

A Varázshegyet mindenkinek legalább egyszer el kellene olvasnia (noha Thomas Mann maga azt javasolta, hogy befejezés után azonnal álljon neki az olvasó újra). Ha nem érti meg: nem baj, ha elalszik rajta minden percben: az sem, ha megváltoztatja az életét – azért ne túlozzunk :) Valamilyen pozitív hatást gyakorolni fog rá a mű, ez bizonyos.

A teremtő szellem kiemelkedő alkotása a mű. Kikerülhetetlen, kihagyhatatlan, legalábbis szerintem.

Ha könyv lehetnék, A varázshegy lennék.

Az utóbbi hetekben Hans Castorppal együtt elhagytam a sík világot, és végigjártam vele azt a lelki-érzelmi-szellemi utat, amelyet a berghofi szanatórium betegeként hét év alatt tett meg. A személyiségfejlődés izgalmas kalandjaként figyeltem ahogy megélte a polgári értékrend határainak felszívódását, a rácsodálkozás élményét a természet addig észrevétlenül maradt szépségeivel kapcsolatban, vagy ahogy egyes filozófiai irányzatok mélyén rejlő etikai kérdésekre ráhangolódott. Hans Castorp egyre távolabb merészkedett addigi élete rutinjától, lehajolt a növényekhez, tanulmányozta őket, belenézett az emberi szervezet számára felfogható rejtelmeinek szakirodalmába, engedett a szerelem finom megkísértésének, bevonzotta a spiritualitás, és megélte a végtelen szabadság rövid élményét sítalpon a havas magaslatok fenséges és félelmetes magányában. A polgári gyökerekkel élő ember csak a “hegyen”, a lenti világ rutinjainak elhagyásával járhatja be azt a belső utat, amely a lélek addig ismeretlen tartamait engedi felkúszni a tudattalanból, hagyja az érdeklődés szabad csapongását, hogy a személyiség új minőségek integrálásával gazdagodjon. Fejlődjön, hisz ez az emberi lét vitathatatlan kihívása. Nem először tettem meg ezt a belső utazást Hans Castorppal együtt, és engem most is lenyűgözött a Thomas Mann által aprólékos részletekből felépített személyiségfejlődési ív, ahogy az író zseniális világ- és karakterépítése is. Igen, vannak ismétlődő részletek, pl. Settembrini és Naphta filózófiai vitái, amelyek a sokadik alkalommal már látszólag feleslegesek, vagy a hosszú leírások a szanatóriumi étkezések fogásairól, de ezek a részletek is hozzájárulnak az Idő relativitásának érzékeltetéséhez. Tér-idő-ember mikro- és makrokozmoszának koordináta rendszerében most is ámulva csodáltam Th. Mann varázslását, amely attól lett maradéktalanul teljes, ahogy lezárta Hans Castorp történetét. Mert lehetséges-e fent maradni a hegyen? Mert hiteles lehetne-e a regény a cselekvések, felelősségvállalások nélküli élet végtelenbe helyezésével? Polaritásokban pulzál az élet. Hans Castorpnak is le kell jönnie a hegyről, hogy a sík világ káoszában élje meg a hegy békéjének ellenpontját. Számít-e ott mindaz, amit a hegyen tanult önmagáról? Nyitott kérdés nélkül nincs is magas minőségű regény, A Varázshegy pedig az.
Csak azoknak ajánlom jó szívvel, akiknek módjukban áll odaadni az idejüket, figyelmüket, befogadó lelküket ennek a ráérősen haladó, nagyívű, az élet alig hasonlító részterületeit behatóan ismerő és feltáró szellemi kalandnak, ennek a többdimenziós regénymonstrumnak.

Az idő regénye, ami néha repül, máskor csak vánszorog. Vagy még inkább az idő relativitásáé. Nincs sok cselekménye, ami van, az néhány oldalban elmesélhető. Mégsem unalmas általában. (Naphta és Settembrini parttalan, csak a vita élvezetéért folytatott vitáit azért néha untam.)
Igazi nagyregény, elmélyülést, sok utánagondolást igényel. És nem ajánlott hajnalban, álmosan buszon olvasni. Attól tartok, ez sokat elvett az élményből.

Nem olvastam egy évig, de majdnem, legalábbis elég hosszú időbe telt, főleg, hogy így a regény végén már nem vagyok biztos abban, hogy tudom, mi az az idő, meg hogy az hogyan telik, de volt egy nagyon jó Thomas Mann szeminárium, ahol elég sokat beszéltünk többek közt erről a regényről is, gondoltam, hogy jó lesz, de még annál is jobb lett, természetesen, és csak 1036 oldal, és igazából nem tudok, mit írni, csak ilyen hülyeségeket, szóval, ha majd valaki kitalálta, hogyan lehet erről a könyvről értékelést írni, szóljon.

A világ felett lebegve, a világtól távol, a lélek labirintusaiban kutakodik a főhős. S amit megtapasztal, hogy egy gonosz és egy jó angyal küzd a lelkünkért, és a frontvonalban állva az embernek magának csak akkor lehet esélye, ha végre mer cselekedni.
A varázshegy beavatásregény. A két varázsló Naphta és Settembrini. A szanatórium a létezés betegségét gyógyítaná, de nincs ellenszer. Pontosabban van: a gondolkodás és a művészet alkímiája.
Másodszor olvastam (a kihívásban első, 2017-es olvasás), szerintem Mann messze legjobb, legkomplexebb regénye. A betegség metaforájának mágikusan pontos archeológiája. Betegnek lenni annyi, mint a létezés értelmét kutatni: A világ romlottságát a Teremtő szemére hányni, még akkor is, ha ezért ránk küldi démonait..

Nagy fába vágtam a fejszémet ezzel a közel ezeroldalas monstrummal, de már nem volt hova halogatni a dolgot. Bő két évtizede izgatta a fantáziámat A varázshegy, amibe végül az egyik kolléganőm unszolása miatt vágtam bele. Ő anno, egy vizsgája miatt három nap alatt darálta le, mert letehetetlennek bizonyult: még a Velencei-tóba sem ment be, inkább a parton maradt, csak hadd olvashasson belőle mind többet és többet. :)

Az én esetemben a három nap talán az első hatvan oldalra volt elég. Utána olyannyira vontatottan haladtam, hogy nagyjából kilenc hetembe került a kilencszáz-tizenkét oldal (ebbe a kilenc hétbe egy velencei-tavi olvasás azért nálam is belefért :) ). Szerencsére azonban megérte. Fellebbent a fátyol egy húsz éves „titokról”, ami József Attila Thomas Mann üdvözlése című verséhez kapcsolódik; nevezetesen Hans Castorp-hoz, aki a vers egyik sora szerint átlát Madame Chauchat testén. Sosem értettem, ez miként lehetséges, de valami természetfölötti dolgot sejtettem mögötte; tizennégy éves fejjel viszont eszembe se jutott, hogy vegyem a fáradságot, és utánaolvassak a dolognak. Aztán valahol, valamikor az évek során valaki félrevezetett, és azt mondta, a regény egy elmegyógyintézetben játszódik. Ez a plusz infó csak növelte a szememben a vonzerejét: misztikusnak, izgalmasnak találtam, hogy van valahol egy hegy, ahol összegyűjtik a természetfeletti képességgel bíró elmebetegeket. :)

Talán mondanom sem kell, hogy az előfeltevéseim sorra megdőltek. A helyszín egy előkelő, tüdő- és más légzőszervi betegséggel küzdő betegek számára fenntartott szanatórium; a főszereplő, Hans Castorp pedig nem bír természetfeletti képességekkel, csupán csak lehetősége nyílik arra, hogy megtekintse az orvosi szobában az egyik hölgybeteg, az általa rajongásig csodált Madame Chauchat testéről készített röntgenfelvételt. Szóval, ennyit a titkokról.

És most jöjjenek a tények!
1. Ha olyan szegényesek a történelmi ismereteid, mint nekem, akkor a két idős beteg, Settembrini és Naptha hosszú-hosszú oldalakon keresztül folyó szócsatái, vallási és filozófiai eszmefuttatásai (a regény kb. harminc százaléka) úgy folynak majd keresztül rajtad, hogy képtelen leszel akárcsak egyetlen épkézláb mondatban is összefoglalni, hogy mégis miről beszélgettek ők ketten.
2. Ha hozzám hasonlóan hajlamos vagy a begubózásra, irigyelni fogod Hans Castorpot azért a hét évért, amelyet betegség „ürügyén” odafent tölthetett a hegyi szanatóriumban, szinte hermetikusan elzárva a síkföldtől, fiatal létére meglehetősen öreguras tempóban tengetve a mindennapjait, miközben a világ (az 1920-as években járunk) épp készült romba dőlni.
3. Ha romantikus alkat vagy, Téged sem hagy majd hidegen az a jelenet, amikor Hans Castorp egyszer csak bepillantást nyert Madame Chauchat „legbelső világába”, vagyis megnézhette a csontjait, miközben a testét még soha sem érintette, sőt! a tekintetük is csak futó pillantásokra találkozott.
4. Ha szereted a plasztikus tájleírásokat és a téli jeleneteket, biztosan a hatása alá kerülsz majd mind a Berghof-szanatóriumot övező vidéknek, mind Castorp egyik kiruccanásának, amely kis híján fagyhalállal végződött.

Ajánlom a regényt, de csakis az elszántaknak!