A ​Buddenbrook ház 87% 317 csillagozás

Ilyen fiatalon egy ilyen mélyérzésű, egyszerűen bölcs regényt írni – minden tiszteletet megérdemel. Ugyanis mikor a szerző nagykorú lett, 21 éves, s megkapta apanázsát, bátyjával 1897-ben Rómába utazott, s a fővárostól keletre fekvő Palestrina nevű városkában bérelt szállást. Mann itt kezdett hozzá első nagy regényéhez, a Buddenbrook házhoz, amely 1901-ben jelent meg. A fiatal Thomas Mannt a nagypolgári (Lübeck-i) életformánál is jobban érdekelte maga a hanyatlás; regénye felejthetetlen alakjai nem a derék vagyonszerző és megtartó ősök, hanem a késői Buddenbrookok, a meghasonlott lelkű és a halálhoz pártoló Thomas és fia, a végsőkig kifinomult kis Hanno. Nem véletlenül e fázisában legrészletesebb a regény. Jómagam eddig nem tudtam, hogy a regényben érzelemteljesen ábrázolt Hanno és Kai Graf Mölln kapcsolata Mann saját érdeklődésére is utal. Magam is egyetértek, hogy a Buddenbrook ház Thomas Mann legjelentősebb művei közé tartozik. S ahogy a kis Hanno aláhúzza egy vonallal a könyvet – teljes, szimbolikus erejű lezárás. 28 évvel megjelenése után a Svéd Királyi Tudományos Akadémia – nem véletlenül – Thomas Mann-nak ítélte az irodalmi Nobel-díjat, és az indoklásban elsősorban az író ezen művére hivatkozott. Magasan kiemelkedő, egyszerűen zseniális ifjúkorban megírt első regény, messzemenően ajánlom.

Mindannyiunknak vannak meghatározóvá vált, bennünk mély nyomot hagyó olvasmányai, szerencsénkre több is. Számomra ez a regény is egyike ezeknek.

Mann mesterműve beitta magát minden egyes jelenetével, mozzanatával és szereplőjével a szívembe, mélyen megérintett, felkavart, magával ragadott. A ritmusos, lendületéből nem veszítő, kiegyensúlyozott történetfűzés, a különböző karakterek – minden kis lelki rezdülésükkel, a bennük zajló dilemmák, változások, meghasonlások – páratlan jellemábrázoló tehetséggel történő bemutatása jellemzik az alkotást. Tette az író mindezt sallangmentesen, minden túlzás nélkül, arány- és mértéktartóan, kiválóan!

1835-től indítja generációkon átívelő regényét Mann, s közel 45 évet kísér végig a Buddenbrook-ok életében. Régi kereskedődinasztia az övék, stabil üzleti és anyagi háttérrel, megbecsült és köztiszteletben álló polgárok, akiket a megbízhatóság, a korrektség fémjelez mind a magán-, mind az üzleti életben, nevük több generációra visszanyúlóan említett a városban.
Mindez elégedettségre, biztonságra, nyugalomra adhat okot, hiszen a jövő biztosított az utódok számára is, nem kérdés a cég továbbvitele, s az általa teremtett életmód, életstílus adta előnyök élvezete. Ugyanakkor ezek hatalmas teherként nehezedhetnek a soron következő nemzedék vállára, akik közül nem mindenki számára annyira evidens ez a folytatás, másban kívánnak kiteljesedni, önmagukat megtalálni és megvalósítani.
Apáról fiúra száll a konzuli rang és a cég életben tartása, gyarapítása egyaránt; Thomas számára megkérdőjelezhetetlenül egyértelmű, mikor örökösként átveszi a posztokat. Csodálatosan ábrázolja Mann, milyen változások zajlanak le az apja halála után családfővé előlépett fiúban, aki nemcsak a cégért, hanem családja minden tagjáért felelős: húga félresikerült házasságai, annak minden hozomány – kérdésével nehezedik vállára; öccsük, Christian, a család vadhajtása, a ”félbemaradt ember”, a tékozló fiú, aki képzelt-valós szimptómáival próbál másokban sajnálatot kelteni önmaga iránt, de főként magyarázatot nyújtani semmirekellő, léha életére.

Thomas tűnődése a regény egyik kiemelkedően szép és megható mozzanata számomra, mely során szembesül egy korábbi, őt akkor mélységesen megsebző kijelentés valóságtartalmával, valamint ezáltal azzal is, mennyire felőrölték és megváltoztatták őt az üzleti és magánélet terhei, szinte meghasonlott önmagával. Bántja és fájlalja a kisfia, a kis Hanno fejlődésének tempója is, de főként az iránta támasztott elvárásaiból adódó türelmetlensége, távolságtartása, nincs meg az a szoros kapocs apa és fia, mint egykor ő és az édesapja, Johann között volt. Mindezzel tisztában van és észleli is a lelki kiüresedés, kiégés minden mozzanatát, melyek folyamatosan őrlik fel egészségét is, törnek elő testi tünetekként.

Mélyen megindított a kis Hanno személye, a gyenge fizikuma, a végtelen szeretetéhsége, a szorongásai, melyek az apja vele szemben támasztott elvárásaiból és ezáltal az apja iránt érzett félelméből adódott, ugyanakkor a tehetsége megmutatkozása, kibontakozása, mikor szeretettel, bátorítóan álltak mellette a számára meghatározó és fontos személyek, édesanyja, nagymamája és a kedves Ida Jungmann kisasszony, a családban régóta szolgáló nevelőnő. Hanno legkedvesebb barátja és iskolatársa, a szegénysorban élő kis gróf, Kai alakja – úgy gondolom – tükröt tart az urizáló, felesleges költekezést és csillogást élvező réteggel szemben.

Thomas Mann társadalom- és egyházkritikát fogalmaz meg a regényben. A túlzott költekezés, a felesleges kiadások a rossz üzletkötések folyományaként fellépő bevétel visszaeséskor is folytatódnak; a papság visszaélése a hitüket gyakorló, istenfélő családdal szemben, a haszonleső látogatásaik idősebb Buddenbrook konzulnénál szembeötlőek.

Többször olvastam már haldoklásról, de ilyen érzékletesen, ahogy Mann jelenítette és fogalmazta meg, még nem volt alkalmam sehol sem. Minden póztól és pátosztól mentesen, a különböző stádiumokon átvezetve fogalmazza meg csodálatosan az elengedés, az eltávozás végső pontját: ”A halállal vívódott még? Nem, most az élettel birkózott a halálért.” (502.oldal)

Méltán nyerte el 1929-ben ezzel az első, a századfordulón írt regényével Thomas Mann az irodalmi Nobel-díjat! Méltán járna neki 5-nél jóval több csillag, és kerül egyúttal a kedvencek közé. Időtálló, örök aktualitású, meghatározó irodalmi alkotás!

Nagyon régóta szemeztem már vele, de valahogy tartottam is tőle. Aztán egyik nap végül minden töprengés nélkül levettem a polcról, és belevágtam. Nem gondoltam volna, hogy ennyire olvasmányos és érdekes lesz.

Nyomasztó hangulatú családregény. Mély mondanivalója van, az emberi gyarlóság különféle oldalait fedezhetjük fel a sorok mögött.

Kétségkívül remekmű, főleg, hogy fiatalon írta Thomas Mann, de engem lehangolt (amit nem hibaként akarok felróni).

Itt a kapu, tárva-nyitva, nincs előtte kerítés, sem más akadály, semmi, itt a küszöb. És mégsem lépheted át, lehetetlen, már maga a gondolat is képtelen, hogy egy pillanatra kimehessünk.

Élet ez? Torzképe az életnek.

Thomas Mann regénye egy család alkonya – és jóval több ennél: egymást követő generációk sorsa a 19. század közepétől a dekadens századelőig. Régi és új ütközőjébe került vívódó életek rajza, a társadalmi átalakulások finoman megrajzolt története. Ragyogó realista próza, sokkal könnyedebb olvasmány, mint a későbbi nagyregények, de magába foglalja ez utóbbiak kiemelkedő támáit, gondolatait. Itt vannak a nagy ellentétek: polgári élet versus művészlét (már itt is az egészség-betegség ellentétpárhoz kapcsolva), saját sors lehetősége versus hagyományok, társadalmi elvárások és kötelezettségek és így tovább.
A nagyapa alakjában leköszönő realista, kedélyes, ironikus-humoros, józan világ helyébe lépő új, sokkal komorabb, komolyabb, ugyanakkor miszticizmusba, a világtól való elfordulásba hajló korszak egyfelől a maga individualista, már-már túlzottan gyakorlatias polgári gondolkodásával, másfelől az ideges, kissé hideg, nehezen megközelíthető, befele forduló művészvilágával nagy kihívást jelent annak, aki ragaszkodik a családi krónikához – az egyféle apák könyvéhez – mindahhoz, ami valamikor elvárás, szokás és kötelesség, de ugyanakkor normalitás volt. Tud-e alkalmazkodni a család (az arisztokratikusabb létbe gyökerező társadalmi réteg) az új feltételekhez? Meg tudja-e tanulni, el tudja-e fogadni az új játékszabályokat? Az egyén rálelhet-e saját útjára? Elszakadhat-e a család kötelékétől? Vállaja-e, hogy azt tegye, amit jónak lát, függetlenül a világ nyelvétől? Sikerül-e kilépni a nyitott kapun? Már az alcím megadja a választ. Hanno pedig meghúzza a végérvényes vonalat a krónika utolsó bejegyzése után: … nem jön több utána… Bevégeztetett.

Ami a stílust illeti, Mann ezúttal is lenyűgözött – már huszonöt évesen olyan biztos kézzel építi fel regényét, hogy az ember csak úgy bámul. Ragyogóan alkotja meg a karaktereket, egyénítésük színes, változatos eszközökkel történik (imádtam, ahogy például egy-egy mondhatni állandó jelzőként visszatérő mondattal hangsúlyozza egyes szereplők változatlansághoz, régihez való ragaszkodását – az orvos például mindig félvállról veszi a családban előforduló betegségeket, és az egyetlen, örök receptje: szigorú diéta: egy kis galambhús, egy szelet piskóta. Sesemi kisasszony, a nevelőintézet igazgatónője pedig minden jeles esemény – esküvő, keresztelő – alkalmával cuppanós csókot nyom a főszereplő arcára, majd elhangzik az örökös jókívánság: Légy baldog, te jaó gyermek! – a család és az egyének sorsa pedig egyre hanyatlóbb ívet mutat).
A család életének kiemelt epizódjai is mesterien vannak kiválasztva, bemutatva. A regény elején még túlsúlyban lévő vidám családi összejövetelek – az estélyek, esküvők, keresztelők – egyre ritkábbak, bemutatásuk rövidebb, annál hosszabb viszont a betegségek és a temetések részletezése.
Ugyancsak telitalálat, ahogy egyes jelenetek többletjelentést kapnak. Érdekes epizód például Pfühl orgonista ismerkedése Wagner zenéjével – ez a részlet valójában a regény fő tematikáját tükrözi: hogyan váltja fel a szigorú szabályok kérlelhetetlen, impozáns, morális-logikus méltóságát az új, káosznak tűnő elsöprő erő. A különböző hangszerelésben vissza-visszatérő motívumok a regényben egyben a Wagneri vezérmotívum-technikát követik.
És ne felejtsem el Mann humorát és finom iróniáját sem, ami annyira élvezetessé teszi a stílusát. Nem egyszer somolyogtam magamban, sőt fel-felnevettem olvasás közben (az a parlamenti ülés, az a rebolucijó és mi minden más…)
Nem véletlenül tartják az egyik legnagyobb családregénynek a Buddenbrookékat. Tényleg kiváló.

Újraolvasás kb. 40 év után. És nagyjából ugyanazok a kifogásaim, mint akkor.

Egyrészről csodálom az e regény írásakor még csak huszonöt éves szerző meglepően választékos stílusát, és kompozíciós készségét. Másfelől zavar a történet kissé aránytalan tagolása, és a helyenként homályos, miszticizmustól sem mentes determinizmusa.

Az erényekhez nincs sok hozzáfűznivalóm, a kifogásaimat bővebben is kifejtem:

Aránytalan tagoláson azt értem, hogy a közel (ha nem is egészen) 45 évet felölelő cselekmény kétharmadát (mintegy 30 esztendőt) a regény első felében, tulajdonképpen jó ütemben, és önnön locsogó hajlamait rövid pórázra fogva beszéli el a szerző (az első hat részben), de aztán, a legifjabb nemzedék – Hanno – születése után elvetemül, és következő öt részt jóval terjengősebben adja elő, ráadásul kegyes vallási töprengésekkel, sőt, az általam hátszőrborzolóan értelmetlennek érzett zeneesztétikai fejtegetésekkel vizezi fel.

A homályos, miszticizmustól sem mentes determinizmus pedig egyfelől a Buddenbrook-ok genetikai nyeszlettségére tett – számomra bevallom, kissé röhejes – célzásokban nyilvánul meg (a Tamás konzul fehér halántékán kidudorodó kék erek, illetve a fia, Hanno szemeinek szögletében bujkáló kék árnyékok egy vasgyúrónál is előfordulhatnak; nekem a folyton felemlegetett kék árnyékokról mindig egy vagány, makkegészséges, iszonyúan nagypofájú és életrevaló osztálytársam jut eszembe – neki volt ilyen a szeme sarkában, mondhatni, a könnyzacskók helyén), másfelől a cég fokozatos hanyatlását sem fejti ki rendesen a fiatal – és gazdasági ügyekben eléggé felületes – szerző; homályos eufémizmusokba burkolózik, a család konzervativizmusát hibáztatja; ez biza elég sovány indok, ennél még Jókai is pontosabb börzeregényt írt a Fekete gyémántokkal… Viszont a család dicső férfitagjai Tony és lánya valamint Klára házasságai kapcsán annyi emberismeretről tesznek tanúságot, amennyi egy közepes kaliberű hegyi kecskében is megvan. Ezek után csodálkozom, hogy ezek a nagybecsű kereskedők egy zsák gabonán is haszonnal tudtak túladni, ha főkönyvi oldalak nyalogatásával próbáltak egy partner megbízhatóságáról meggyőződni, ahelyett, hogy alaposan a szemébe néztek volna.

Ez a regény azonban a nők regénye is, (sőt, néha úgy tűnik, elsősorban az övéké), középpontjában a szegény rátarti libával, Tonyval. És a nők ábrázolásában annyi finomságot és részletgazdag megfigyelőképességet tanúsít az író, hogy ezért hajlandó vagyok neki megbocsátani konzuljainak méltóságteljes merevséggel fűszerezett idiotizmusát.

Mindezekkel együtt – bár megjelenése a (naptár szerinti) XX. századra esik, a mű (mind formájában, mind szellemében) egyértelműen XIX. századi. És a XIX. századi német regények közül nekem Theodor Fontane munkái jobban tetszenek.

Ez a regény részleteiben már mutatja Thomas Mann oroszlánkörmeit, de nem vetekedhet sem a József és testvéreivel, sem A varázshegygyel. Ráadásul az általam olvasott Lányi Viktor-féle fordítás, bár helyenként szellemes, de 'vernegyulás' névmagyarításaival és 'jókais' nyelvezetével ma már kissé avittnak hat. És ha valaki úgy érezné, hogy a regény második felére kifullad a történet lendülete, akkor ezzel az érzésével nincs egyedül…

Éveken át halogattam ezt a könyvet, valahogy mindig volt más, sürgősebb, érdekesebb. Mikor végre nekiálltam, az első száz oldal igazolni igyekezett a félelmemet. Dögunalom. Aztán pedig észrevettem, hogy lassan, sorról sorra, oldalról oldalra magába szívott. Fogytak az oldalak, peregtek a fejezetek, fogyott az élet.
Nem én kell megmondjam, hogy Thomas Mann egy zseni, ezt megmondták már komoly irodalmárok, akik érveket is tudtak sorakoztatni az állítás mellé. Én csak fejet hajtok előtte.
Thomas Mann nem is író, hanem sebész. Sebészeti pontossággal nyitja fel a szereplői lelkét, és tekint be a legmélyükre. Boncol, mikroszkóp alá tart, ízekre szed, valami olyan szédületesen reálisan, hogy minden szereplővel eggyé válunk olvasás közben.
A nagymama haláltusájának a leírása pedig mehetne egy szemiológia tankönyvbe is, tökéletes pontossággal figyelte meg a tüdőödémát. (Akit érdekel, megtalálja a tüdőbetegségeket gyűjtő polcomon).
Számomra ez a könyv tökéletes, elmélyült élvezet volt, mint az első korty egy finom, méregerős, forró feketekávéból. 700 oldalon keresztül.
Ismét hálás vagyok a sorsnak, hogy szeretek olvasni, és ilyen csodálatos élményekben lehet részem.

Nagy, nyomasztó, hömpölygő, lenyűgöző. Egyrészt jólesett olvasni; végre egy könyv, amiben csupa valóságos, hús-vér ember él. Másrészt teljes depresszióba taszított olykor. Nem azért, mintha óriási fordulatok, nagy traumák lettek volna benne, hanem azon dolgok miatt, amik mindannyiunk családjában történnek: kis sikerek, nagy kudarcok, betegség, elmúlás, haláltusa -kinek rövidebb, kinek hosszabb. Főleg a végén éreztem, hogy nem bírom ezt tovább olvasni- Thomas sorsa különösen megrázott, de Hannoval sem bírtam volna még egy szorongató tanórát átélni. Mert velük éltem minden pillanatot, minden pillanatban.
Zseniális családregény. Tényleg. Komolyan.

Így múlik el a világ dicsősége. Thomas Mann 1901-ben megjelent Nobel-díjas regénye gazdag panorámát fest a XIX. századi vagyonos, jól szituált német felső középosztály életéről. Az elegáns, nagypolgári kereskedő dinasztia, a Buddenbrook család négy generációjának életébe enged betekintést dédapáktól fiúkig, a virágkor végétől a végső romlásig.
A dédszülők inkább csak nyitányként vannak jelen, már idősen, az életből kimenőkként. Ők még az elmúlt század emberei, a siker birtokosai, a siker pedig sokkal kevésbé érdekes. Az igazán figyelemre méltó részletek a folyamatos lepusztulásban rejtőznek, ahogy rágja az egész építményt annak a bizonyos titkos féregnek a foga. A legnagyobb kérdések az unokák és dédunokák életén keresztül látszanak, ahogy felnőve az ő feladatuk helyt állni, tovább vinni, gyarapítani és öregbíteni a család hírnevét és vagyonát. A regény legfájdalmasabb mondanivalója pedig, hogy ez mennyire nem sikerül. A három testvér (Thomas, Krisztián és Antónia) különböző gondokkal küzdenek egy szigorú, társadalmi elvárásokkal, normákkal, előítéletekkel átszőtt korban, és megküzdési formájuk vagy a kétségbeesett megfelelni vágyás, a lemondó rezignáltság, vagy a teljes megtagadó hátraarc. A család még meglévő, de egyre jobban halványuló dicsfényének, a kirakatnak az ápolása (a reprezentálás, a társadalomban betöltött rang és pozíció) Thomasnak idővel kötelező nyűg lesz, míg Antóniának belső szükséglet többszörösen megtépázott méltósága megőrzéséhez. Közben nyomasztó erővel törnek elő a problémák spoiler. Mindnyájan gyógyírt keresnek sebeikre, kilátástalanul vergődve életük csapdájában, amely remények helyett újabbnál újabb csapásokat tartogat.
Az író biztos kézzel vezeti szereplőit a gyászos végkifejlet felé. Miközben próbál a lélek mélyére hatolni, nyers igazságokat mutat meg: a jó házasságok mellett jó üzleti érzék is kell, keménység, rátermettség a sikerhez. Aki nem bírja, lecsúszik és elbukik. Hiába a pedigré, ha a többi feltétel már nem adott. Mennyire lehet sértett hiúsággal és gőggel beburkolózni a hajdan volt nagyság szétfoszlott rongyaiba a társadalom gúnyos és szánakozó mosolyával szemben? Mann alapos, erőteljes, ragyogó karakterleírásokkal teszi élővé szereplőit külsőleg és belsőleg egyaránt. Arcvonások, ruházat, jellem mindenkinél tökéletesen kidolgozott, a megfelelő érzelmeket váltva ki az olvasóból. Nagyon érett, lényeglátó regénynek éreztem, amely tartalmában, mondanivalójában, nyelvi kifejezésmódjában egyaránt sokat nyújtott.

Egy gazdag lübecki kereskedőcsalád négy generációjának története, amely bővelkedik a társadalmi hierarchia szerint elfoglalt hely által predesztinált formaságokban, kimért fensőbbségben, kidekázott modorban. Ahova nemcsak születni nehéz, de a kötelezően választható életpálya miatt létezni is. S a tagok minél inkább híjával vannak a rátermettségnek, céltudatos, érvényesítő szándéknak, annál szembeötlőbb a hanyatlás, sikertelen vállalkozás, konkurencia erősödés, veszteség, ami miatt a család idővel a Buddenbrook név mögé rejtőzve annak szolgájává válik.
Összejövetelek, elegancia, piszkálódó rokonság, diszkrét érzelmek, születés – házasság – halál eseményeivel töltődő füzet vezetés, majd elkopik alóluk az élet, és nem marad más, mint az ősökre visszatekintés után leoltani a lámpát.

Egy családi láncban szemnek lenni hasznos dolog. Utolsók közt maradni drámai. Erről 25 évesen érett regényt írni páratlan. Nobelt kapni érte megérdemelt. Olvasni meg jutalom.