„A Ballada hőse a kisember, az örök vesztes. A félvér Jimmie Blacksmith a századforduló Ausztráliájában élt-története azonban nem ér véget ott és akkor. A Jimmie-k ma is élnek: más neveken, más országokban – közöttünk. Ők a kisemmizettek, a kitaszítottak, az elesettek, akiknek még a harca is – ha kétségbeesésükben hadat üzennek a világnak – szánalmas kudarcba fullad. Az idők változnak, a politikai szelek innen, onnan fújnak, a remekművek azonban állják a széllökéseket, a hullámok ostromát. Fároszként világítanak, biztos partra segítve a kétkedőt, hogy megerősödjék hite: bármilyen viharok közepette is érdemes embernek maradnia.” (A Kiadó)
Ballada 6 csillagozás
Jimmie Blacksmith éneke címmel is megjelent.
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Fárosz
Enciklopédia 1
Kedvencelte 2
Várólistára tette 2
Kívánságlistára tette 3

Kiemelt értékelések


Évekkel ezelőtt már belekezdtem. Kerestem a polcon valami kicsi, könnyen hurcolható könyvet, de arra, hogy naponta pár oldalt olvassak belőle, nem találtam alkalmasnak. Félretettem, és most került elő újra, a magánkönyvtári kihívás miatt. És milyen szerencse, hogy előkerült!
Talán amiatt is sokkal jobban érdekelt a történet, mert tavaly olvastam két nagyon érdekes könyvet az ausztrál bennszülöttekről – ezt és ezt.
Népszerű idézetek




Az emlék fényében szomorúan gondolt magára és a szürke, jellegtelen Gilda Howie-ra, a riadt, sovány gyereklányra, akit feleségül készült venni.
Mindig azt hitte, hogy a fehér feleség növeli az ember megbecsülését a közösségben. Most döbbent csak rá, hogy két kitaszított házasságakor kettejük kitaszítottsága összeadódik vagy akár megsokszorozódik.
82. oldal




– Na és hogy neveled majd a kis boxosképűt, Jimmie?
– Nem lesz az boxosképű, főnök. Háromnegyed részbe fehér.
– Az bizony. Az ő gyereke már csak nyolcadrészbe lesz fekete, annak a gyereke meg tizenhatod részbe. De azért akárhány generációt is mész le, valami feketeség mindig marad bennük. És az a kicsi feketeség mindig tönkre fogja tenni őket.
Nehéz volt Newbyra haragudni, mert úgy beszélt, mintha vigasztalná Jimmie-t egy sajnálatos betegség miatt, amiről nem tehet – legfeljebb arról tehet, hogy végzetes vaksággal viszonyul a társadalmi normákhoz.
95. oldal




Dowie Stead igazi nemzeti termék volt, magas, barna hajú, keskeny kék szemű fickó; északiasan rideg arcán passzív jóindulat tükröződött; vonásai túl kicsik voltak arca felületéhez képest, mégis, megfelelő arányok esetén költőinek, sőt akár jóképűnek is tűnt volna.
Testfelépítése a célszerűséget szolgálta; és az emberek, akiknek meg kellett küzdeniük aszállyal és vakszerencsével, sáskákkal és bankkölcsönökkel, hogy megtartsák, amit megszereztek, tudták, hogy a célszerűség számít.
Ezért nyugtatta meg őket Dowie Stead látványa.
136-137. oldal




– Csak az aggaszt Dél-Afrikába, hogy annyian halnak meg betegségbe.
– Az bizony. De hát vállalni kell a betegség kockázatát, ha harcolni akarsz a búrokkal. Bár igaz, a listákon rajta van, hányan haltak meg betegségbe. Azt persze nem írják, hogy ezek közül hányan öltek meg egy búrt vagy akár egy egész csomó búrt.
– Nincs olyan sok brit katona, aki akár egy búrt is megölt, nemhogy egy csomót – mondta Toban, válaszával roppant elégedetten.
– Nem tudod megúszni. nézd csak meg a Herald listáját. Briggs közlegény: hastífusz, Brown közlegény: sebesülés, Jones tizedes: hastífusz, Smith közlegény: hastífusz, Ponce McGillicuddy kapitány: hastífusz. És így tovább a végtelenségig. Nem is a búrokkal harcolnak, hanem a hastífusszal. A Brit Birodalom a bélgörcsök ellen! A toborzóhelyekre ki kellene rakni egy táblát, hogy Figyelmeztetjük az önkénteseket annak a veszélyére, hogy esetleg búrok ellen kell harcolniuk.
Toban, akinek apja egy kitelepített ír fia volt, ennek megfelelően folytatta.
– Ez a britek háborúja, nem a miénk. Szégyentelen pazarlás minden egyes ausztrál, akit lelőnek, vagy tífuszban pusztul el. Unióba fogunk szerveződni, és nagyhatalom leszünk. De a mi világunkba, nem a britekébe. Máskülönben mi a fészkes fenének jöttek ide az apáink meg a nagyapáink?
– Munkadalokat énekelni – tette hozzá valaki, a fegyencekre célozva.
163-164. oldal




McCreadie néha visszafojtotta lélegzetét, és megkockáztatta, hogy vérszomjról és gyilkosságról beszéljen.
– Megértem, hogy dühösek vagytok – mondta egyszer az éjszaka csöndjében. – Nagyon is jól el tudom képzelni, Jimmie. Úgy értem, a fehér telepesek még tíz évvel ezelőtt is portyázó bennszülöttek-ről beszéltek. De valójában hány fehéret öltek meg az őslakosok? Senki nem tudja. Szerintem nem lehet több négy-ötezernél. Még annyi sem. Ugyanakkor hány őslakost öltek meg a fehérek? A válasz: negyedmilliót. Kétszázhetvenezer áldozat. Megértem, hogy dühösek vagytok.
Jimmie titokban boldog volt az ilyen beismerések hallatán. Az ilyen fényűzésért tartotta McCreadie-t.
218. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Sz. A. Tokarev (szerk.): Mitológiai enciklopédia I-II. 100% ·
Összehasonlítás - Kate Morton: Az elfeledett kert 92% ·
Összehasonlítás - Markus Zusak: A könyvtolvaj 92% ·
Összehasonlítás - Kate Morton: Felszáll a köd 91% ·
Összehasonlítás - Eric Lambert: Húszezer rabló 94% ·
Összehasonlítás - Shona Innes: Az élet olyan, mint a szél 97% ·
Összehasonlítás - John Flanagan: Jégföldje 91% ·
Összehasonlítás - Anna Funder: Amivé lettünk 91% ·
Összehasonlítás - Colleen McCullough: Tövismadarak 92% ·
Összehasonlítás