Egy ​tiszta nő 85% 621 csillagozás

„Sose jutott eszébe, hogy amit minden nő mond, azt némelyik nő érezheti is?”

Elrabolta a szívemet ez a kötet. Azután kicsit összetörte, majd megtaposta, darabokra szaggatta és utamra engedett, hogy kezdjek vele, amit akarok. Jóhiszeműen mentem végig Tess-szel élete történésein, tudván, hogy ez egy nehéz történet lesz. Na de az első nehézségek után nem gondoltam, hogy szinte csak további katasztrófákkal számolhatok.

A történet legeleje nagyon austeni hangulatú volt. Fiatal lány, aki házasodna a családja és saját maga jóléte miatt. Gazdag rokon, akinél ugyan bizonygatni kell a rokoni szálat, de talán kapuk nyílnak meg a szép, tanult, bár elég naív lány előtt. Eddig minden szép és jó, csakhogy a történet nem semmiért van hét szakaszra osztva. Jön még itt rengeteg minden Tess életében, és ezzel együtt az austeni idillt felváltotta az Üvöltő szelek baljós hangulata. Nem akarom hasonlítgatni Hardyt, mert ez az első olvasásom tőle, de ha a kedvenc regényeimet juttatta eszembe, akkor az semmiképp sem rossz dolog.

A kedvenc részeim a tejgazdaságban játszódtak, igazi idill volt, imádtam a falusi hangulatot, és ekkor volt szerintem Tess is a legboldogabb. Sajnos ez sem tart sokáig, a továbbiakban rettenetesen mérges voltam mindkét férfire, akik megkeserítik a lány életét, holott annyi a hibája, hogy naív, félénk, és mindenkinek szeretne megfelelni, szeretné a helyes dolgokat tenni, de nem tudja, kiben bízzon, aki irányt mutathatna neki. Nagyon sajnáltam őt, éreztem, hogy addig feszítik nála a húrt, amíg valami borzasztó dolog nem fog történni. Arra viszont, ami a végkifejlet volt, egyáltalán nem számítottam. Ez a nagy csavar csak még inkább megszerettette velem ezt a könyvet.

Viszont ez egy lassan folyó történet, így bár sok-sok izgalom van benne, erre számítani kell. Az új Athenaeum kiadós verzió nagyon szép, igényes, jól olvasható, a szöveg szinte hibátlan, Szabó Lőrinc fordítása remek. Nagyon-nagyon örülök, hogy végre újra kapható ez a kötet, nekem ez egy újabb kedvenc klasszikusom lett. :)
https://youtu.be/PgmWWPnf2X0

Ismét egy filmélmény hatására sokáig várólistán porosodó könyv. Legelevenebben a zárójelenet maradt meg bennem. Na jó, bevallom: csak a zárójelenetre emlékszem.
Maga a regény, minden túlírtságával és egyéb kisebb-nagyobb hibájával, zökkenőivel együtt, kimondottan érdekes, és ezt elsősorban összetettségének köszönheti. Első pillantásra egy naiv falusi lány tragikus története. Egy mindenki által kihasznált, becsapott, félrevezetett lányé, aki bár nemeslelkű és jóságos, mégis túl passzív és alázatos ahhoz, hogy sorsa másként alakuljon. Körülötte szinte mindenki ellenszenves, származástól, társadalmi és anyagi helyzettől függetlenül. Elsősorban a két fő férfikarakter: a nyíltan gonosz, sátáni csábító, Alec és a nem annyira erkölcsi szemponból, mint inkább idealizmusában, realitásérzékének hiányában angyali Angel. Meg persze az alaptalan álmaikban és tétlenségükben dagonyázó családtagok. Meg az álszent egyháziak. Meg… mindenki, na. Dühítő. Elkeserítő. Végtelenül szomorú. Az is, hogy nincs, nem lehet másik út.
A regény világa annyira nyomasztó, a sorsok annyira determináltak, hogy még a véletlenek (vagy annak tűnő mozzanatok) is az egyértelmű végkifejlet felé terelik a cselekményt. A 19. század végén vagyunk – Hardy a naturalizmus számos jegyét felmutatva rajzolja meg nemcsak Tess sorsát, hanem a vidéki Anglia egész társadalmát, a paraszti réteg hétköznapjait, életmódját. Egy olyan társadalmat, amelyben egy megváltozott értékrend irányít mindent, melyben minden, ami régi, hanyatlásnak indult, sőt el is enyészett már, és (szinte) minden, ami új, romboló, talmi, illúzió. A biológiai öröklődés és a miliő veszi át az irányító szerepet, játssza el a sorsot. Érdekes mindhárom főszereplő társadalmi helyzete, identitása – Tess egy vagyonát vesztett nemesi család egyenes ági leszármazottja, akinek a biológiai örökségen kívül egyéb nem maradt, Alec egy pénzzel nevet vásárolt „újnemes”, aki álnevével próbál érvényesülni a társadalomban, Angel pedig egy családja hagyományaival, hitével szakítani próbáló, haladó gondolkodású, de túl valóságtól elrugaszkodott, idealisztikus és elméleti síkon ragadt fiatalember. Senki lába alatt nincs biztos talaj, ez érvényes a gyerekes, együgyű és felelőtlen szülőkre is, de Tess tágabb környezetére is. Szinte mindenki ábrándozik, illúziók rabja. A névváltoztatások is a valóság és illúzió kettősségére utalnak, akár a különböző felvett szerepek, a valóság elől való menekülések (akár konkrétan is – l. Angel brazíliai kalandját). Talán Alec az egyetlen, aki számos szerepe ellenére nyílt kártyákkal játszik, és nem rejtegeti álcák mögé a kilógó lólábat. Elismeri eredendő gonoszságát, és egy pillanatig nem hazudtolja meg magát. A többiek szerencsétlenül tébláboló, esendő figurák.
Hardy nemcsak a társadalmi ábrázolás síkján, hanem teológiai, erkölcstani, metafizikai síkon is jelzi a talajvesztést. A regény egyszerre itatódik át a keresztény vallás megannyi elemével, szimbólumával, motívumával, illetve egy ezek által sokáig elfedett, de most egyre inkább előtérbe kerülő pogány világéval. A történet értelmezhető egy új bűnbeesésként, melynek eredménye egy egész közösség számára a száműzetés, vándorlás, ősök bűneiért való vétkezés, hanyatlás. Feltevődik a megváltástan elfogadásának illetve elutasításának kérdése is (Angel alakjához kapcsolódva, aki becsapja magát, miközben elhiszi: megszabadult a társadalmi előítéletektől, normáktól), valamint az erkölcsi normák újragondolásának szükségessége.
Ugyanakkor Tess története pogány idők, istenek megidézése is, az ember és természet megváltozott viszonyát vizsgálva. Nem véletlenül nevezi Angel Tesst a természet lányának – megmaradt benne valami egy ősi, tiszta nemességből, mely környezetében már nem lelhető fel, sőt, ez utóbbi a természettől való elidegenedés számos jelét, tünetét mutatja fel. A regény eleji Május-nap, a pogány szertartás nőegyleti körmenetnek álcázva még jelen van külsőségeiben, de inkább lényegétől megfosztott automatizmusként. Egyedül Tess alakja képes élővé, tapinthatóvá, jelentőségteljessé tenni a kiüresedett rituálékat – elég ha a lezárás Stonhenge-jelenetére gondolunk.
Végül kicsoda Tess? Éva? Déméter? A nőiség, a természet megtestesülése? Áldozat? Bűnbak? Tragikus vétek hordozója? Minden egyben?
Alakulhatott volna másképp? Nem hinném. Ott, ahol az egyén sérelmét a társadalmon esett sérelemként értelmezik, ahol az egyén ezer szállal gúzsba kötve determinált, legfennebb a természet szólhat bele a dolgok alakulásába. Ezt pedig nem szokták megbocsájtani.

Nagy-nagy meglepetésemre, új kedvencet avatok, bár megviselt ez a könyv.

Gyönyörű történet egy nőről, akit egész életében kegyetlenül vert a sors.
Akit rászedtek, meghurcoltak, megvetettek, kitaszítottak, aki bujdosva, bűnétől szégyenkezve élt, és akinek természetét a csupa szívjóság, önzetlenség és naivság jellemezte, s aki végül kora felfogásának, moráljának, vallásának, később saját elkeseredettségének esett áldozatul.

Szeretett egy férfit, még az életénél is jobban, viszonzást nem is remélhetve. Odaadóan, rendületlen és törhetetlen hűséggel, ékes bizonyítékát adva annak, hogy az általa elkövetett „bűnök” ellenére, ő lélekben mindig is egy szűziesen fehér lelkű, tiszta nő maradt.

Megsirattam.

Aki szereti az Üvöltő szelek hangulatát, annak bátran ajánlom, mert tartalmazza annak szenvedélyességét, de mentes a logikátlan butaságból adódó kellemetlen szájíztől.

Nagyon szép történet, örülök, hogy végre sort kerítettem rá. Mennyire furcsa, hogy – szerintem legalábbis – teljesen érezhető, hogy ezt férfi írta. A vége felé én már elég erőteljesen haragudni kezdtem Tess-re, noha abban a korban, melyben élt, az egyedül maradt nőknek sokszor nem volt kiút, ő pedig a családját, testvéreit mindig maga elé helyezte. Viszont nem tudtam neki azt megbocsátani, hogy spoiler. Ráadásul ugye a tisztasága se volt azért annyira tiszta, spoiler. A történet viszont gyönyörű, nagyon szépen halad előre, az apját többször felpofoztam volna, minden bajnak voltaképp a lelkész elszólása volt a gyökere, bár az is igaz, hogy ha az nincs, Tess nem kerül abba a tehenészetbe és valószínűleg sosem ismeri meg Angelt, de talán egy tiszta élet juthatott volna neki… A legszomorúbb rész az volt, mikor elküldi Angelt:

„De – ugye, elmégy? Menj, kérlek, Angel, és – ugye – nem jössz vissza soha?
Mozdulatlanul álltak, tönkrement szívük olyan örömtelenül nézett ki a szemükből, hogy szánalom volt látni. Mindketten mintha valami oltalmazó tetőért könyörögtek volna a valóság ellen.”

Örültem, hogy a végén a sarkára állt, még akkor is, ha csak rövid boldogság juthatott neki, hiszen az is „sok volt”… A könyv tényleg rávilágít arra, hogy sokszor akkor tanuljuk meg értékelni a dolgokat, érzéseket és embereket, amikor már elvesztettük azt…

Ui: spoiler

Atyaég! Ez volt ám a klasszikus irodalom egy szépségesen ’nyomorúságos’ darabja, így elbánni egy teremtéssel. Könnyűséget nem igen rejt, se szerelem, se korrajz, se szereplők, se történet, se légkörének terén, vagyis, ami mégis annak mondható, és boldogságot idéz meg, az is kérészéletű, hamarjában elhal, mintha véletlen műve lenne. Szövegezése is bár egy merő gazdagság, gyönyörűség a szemnek, legtöbbször tömény folyam párbeszédek lélegzetvétele nélkül, melynek olykor dagályos szemléletessége épp annyira szolgálhatja előnyét, mint hátrányát. Szerencsétlen jámbor lélek sorsa meg, Tess, akinek nehéz bármit is bűn nevén felróni; szakaszról szakaszra fordul mindinkább sötétebbre, előrevetítve az elkerülhetetlent, érezvén, hogy végletekig taszítja a két gazfickó, kik közül az egyik farkasbőrbe, ámbár a másik angyalbőrbe bújtatva, nem különb a másiknál. Mégis, a tragikusságot magába hordozó bizonyosság ellenére is még meg tudott lepni a végkifejlet kibontakoztatása.
A könyvet becsukva pedig bőséggel el lehet rajt töprengeni, le lehet szűrni, mit annak szántak, sőt felül lehetne vizsgálni, tovább ásni benne, de még az újabb nyereség reményében is, ezt a könyvet, azt hiszem, még egyszer nem viselné el a lelkem.

Nagyon szép és kegyetlen könyv egy nőről, aki mindig pórul jár, átvernek és hoppon marad.
Igazi 19. századi regény, gyönyörű tájleírásokkal, asszonysorssal, szerelemmel és fájdalommal. Thomas Hardyt szeretem is meg nem is. A csodás történetért, a cselekményért igen, de nekem nem lett ez a könyve sem gördülékeny és ez zavart, csak a darabossága miatt nem maximum, mert kizökkentett vele. Viszont amikor elvarázsolt, akkor nem tudtam letenni.

Nagyon szép történet, Tessről, az egyszerű leányról, aki mindig próbált helytállni, megfelelő döntést hozni és őszintén egy embert szeretni.

Nagyon szép történet Tessről, a naiv lányról, akivel félénksége, természete, a sors, és a férfiak miatt tragédiák sorozata történik.
Gyönyörű a nyelvezete, a fordítás is fantasztikus, élvezet volt olvasni. Annak ellenére is, hogy sok leíró részt tartalmaz. Nekem ezek is tetszettek.
Néha azért kicsit megráztam volna Tesst, hogy állj már a sarkadra, ne legyél ennyire visszafogott és ne akarj ennyire bűnhődni.
A vége kicsit meglepett, jó lett volna, ha egy kis boldogság is jut neki.

Nincs Isten az égben, s pocsék a világ!

A betegje lettem. Mintha kést döfködtek volna belém, vagy a nyakamat szorongatta volna egy képzeletbeli kötél. Még azóta sem ereszt.

Annyira, de annyira úgy voltam vele, hogy nekem ez nem megy.
Miért is kezdtem én ezt el?
De hiába. Szemet kellett hunynom, mert bármennyire is untam az elején, epekedtem minden egyes mondatáért utána.

Csodálatosan, részletesen, már-már túlzóan, és hosszadalmasan részletezi a tájat, meg úgy mindent egybevetve.
Egyik férfi sem lett a szívem csücske. Alec tönkretette, kihasználta Tess illuminált állapotát, és egy életre megkeserítette. Majd jött Angel.. egy paprikajancsi. Ő is otthagyta. Nem érdekelte őt sem, hogy mit kellett Tessnek átélnie, mennyi szenvedésen, megpróbáltatáson ment keresztül.
Egy botlás volt, te tejfölösszájú! Amiről nem is tehetett. És ő nem bocsájtott meg neki. Elment otthagyta a semmi közepén, pedig tudta! Tudta, hogy Tess nem fog senkitől sem segítséget kérni, inkább meggebed. Nem érdekelte… otthagyta.
Teltek a hosszú hónapok, megjelent az egyik, utána a másik is. És akkor már mindkettőnek kellett ez a megtört lány.

Az utolsó 20 oldalt egy teljes napig nem olvastam. Azt hittem menten szörnyethalok.

Bár több lett volna a párbeszéd, kívántam egyfolytában.
Bár ne lett volna ez a két hülye Tess életében.
Bár egyiket sem választotta volna, és ment volna egyenesen a víznek.
Bár esett volna le az egyik a lóról, a másikat meg rúgta volna fel a tehén páros lábbal.
Bárcsak..

Bárcsak mindenki, legalább egyszer a kezébe venné. A végén nem érezne mást, csak hogy üresen kong ott valami bent, amit már nem lehet szívnek nevezni.

Thomas Hardy olyan író, ki úgy ír, hogy az minden érzékszervre hat . A tájat, a szereplőket, a különféle élethelyzeteket és érzelmeket egyaránt jól ismerve olyan zamatos mélységgel ábrázolja, hogy teljesen hatása alá vonja az olvasót a történet.
Ebben a könyvben a XIX. századi vidéki Angliába csöppenünk, ahol a paraszti életet minden szempontból megismerhetjük…és igen, itt él egy fiatal lány , szegényes körülmények között, ki szülei és testvérei boldogulása érdekében és azok sugallatára – bár maga nem bízván a dolog szerencsés kimenetelében- egy állítólagos gazdag rokon kezére bízza magát…
Itt történik a bűn, minek naiv tudatlanságból lesz áldozata , ami foltot ejt becsületén, úgy, hogy hófehér lelkét beszennyezvén az egész életét sötét fénnyel árnyékolja be, mintegy rányomva bélyegét.
Kínokat, megaláztatásokat, megvetést valamint közönyt olyan asszony viselhet rendületlenül -ki erős , jó és hittel teli – cipelve terhét míg él, így áldozva fel saját magát a tisztaság oltárán .
Szívfacsaró történet egy ellenszenvekkel terhes világból. Olvassátok!

„ – …a mindenségit! Micsoda bolond eset! És micsoda ennivaló lány!”
45.o.

Tudod, milyen egy régimódi, ráérőn hajladozó történet betakarítása? – Hát, csak olyan, ahol a barázdákban nyakig elmerülten és csak úgy lassúdón haladva szüretel a nem siető olvasó.

Mert nézd, hajszál pontosan olyan regény ez. Lehet persze az illyes televényt idejétmúltnak tartani, de az alapos, jól telepített irodalom közege mélyenszántó -tt, kérem. (És nem hebehurgya, mint ahogy például az, eme önkényes mérvadás!) Ilyenképpen tehát, nálam ez a könyv minden időben tisztán ötös. Ha pedig, mind e közegen túlrohanó stopper, könyörtelenül benyújtaná biankóját, hát az se oly nagy baj, majd beváltja rajtunk ha tudja, muhahaha.
Szóval, ezért a maximális csillagozás.

Várj, még számolok: Szabó Lőrinc -i fordítás okán kiosztok még plusz egy csillagot, azután az erős lábon álló dramaturgia miatt dobok rá még egy teljes ágasat, lírai nyelvezete és leíró képalkotása is megér nekem mondjuk még egy aprócska aranylón fényes piktogramot (jó is, hogy nincs ez még pro-hoz kötve), az akkor már ugye, annyi mint 8… … ja, hogy annyi nem lehet… …akkor nekem nyolc! – no, túl is van ez már értékelve. :p