Egy ​tiszta nő 84% 361 csillagozás

Nagy-nagy meglepetésemre, új kedvencet avatok, bár megviselt ez a könyv.

Gyönyörű történet egy nőről, akit egész életében kegyetlenül vert a sors.
Akit rászedtek, meghurcoltak, megvetettek, kitaszítottak, aki bujdosva, bűnétől szégyenkezve élt, és akinek természetét a csupa szívjóság, önzetlenség és naivság jellemezte, s aki végül kora felfogásának, moráljának, vallásának, később saját elkeseredettségének esett áldozatul.

Szeretett egy férfit, még az életénél is jobban, viszonzást nem is remélhetve. Odaadóan, rendületlen és törhetetlen hűséggel, ékes bizonyítékát adva annak, hogy az általa elkövetett „bűnök” ellenére, ő lélekben mindig is egy szűziesen fehér lelkű, tiszta nő maradt.

Megsirattam.

Aki szereti az Üvöltő szelek hangulatát, annak bátran ajánlom, mert tartalmazza annak szenvedélyességét, de mentes a logikátlan butaságból adódó kellemetlen szájíztől.

Ismét egy filmélmény hatására sokáig várólistán porosodó könyv. Legelevenebben a zárójelenet maradt meg bennem. Na jó, bevallom: csak a zárójelenetre emlékszem.
Maga a regény, minden túlírtságával és egyéb kisebb-nagyobb hibájával, zökkenőivel együtt, kimondottan érdekes, és ezt elsősorban összetettségének köszönheti. Első pillantásra egy naiv falusi lány tragikus története. Egy mindenki által kihasznált, becsapott, félrevezetett lányé, aki bár nemeslelkű és jóságos, mégis túl passzív és alázatos ahhoz, hogy sorsa másként alakuljon. Körülötte szinte mindenki ellenszenves, származástól, társadalmi és anyagi helyzettől függetlenül. Elsősorban a két fő férfikarakter: a nyíltan gonosz, sátáni csábító, Alec és a nem annyira erkölcsi szemponból, mint inkább idealizmusában, realitásérzékének hiányában angyali Angel. Meg persze az alaptalan álmaikban és tétlenségükben dagonyázó családtagok. Meg az álszent egyháziak. Meg… mindenki, na. Dühítő. Elkeserítő. Végtelenül szomorú. Az is, hogy nincs, nem lehet másik út.
A regény világa annyira nyomasztó, a sorsok annyira determináltak, hogy még a véletlenek (vagy annak tűnő mozzanatok) is az egyértelmű végkifejlet felé terelik a cselekményt. A 19. század végén vagyunk – Hardy a naturalizmus számos jegyét felmutatva rajzolja meg nemcsak Tess sorsát, hanem a vidéki Anglia egész társadalmát, a paraszti réteg hétköznapjait, életmódját. Egy olyan társadalmat, amelyben egy megváltozott értékrend irányít mindent, melyben minden, ami régi, hanyatlásnak indult, sőt el is enyészett már, és (szinte) minden, ami új, romboló, talmi, illúzió. A biológiai öröklődés és a miliő veszi át az irányító szerepet, játssza el a sorsot. Érdekes mindhárom főszereplő társadalmi helyzete, identitása – Tess egy vagyonát vesztett nemesi család egyenes ági leszármazottja, akinek a biológiai örökségen kívül egyéb nem maradt, Alec egy pénzzel nevet vásárolt „újnemes”, aki álnevével próbál érvényesülni a társadalomban, Angel pedig egy családja hagyományaival, hitével szakítani próbáló, haladó gondolkodású, de túl valóságtól elrugaszkodott, idealisztikus és elméleti síkon ragadt fiatalember. Senki lába alatt nincs biztos talaj, ez érvényes a gyerekes, együgyű és felelőtlen szülőkre is, de Tess tágabb környezetére is. Szinte mindenki ábrándozik, illúziók rabja. A névváltoztatások is a valóság és illúzió kettősségére utalnak, akár a különböző felvett szerepek, a valóság elől való menekülések (akár konkrétan is – l. Angel brazíliai kalandját). Talán Alec az egyetlen, aki számos szerepe ellenére nyílt kártyákkal játszik, és nem rejtegeti álcák mögé a kilógó lólábat. Elismeri eredendő gonoszságát, és egy pillanatig nem hazudtolja meg magát. A többiek szerencsétlenül tébláboló, esendő figurák.
Hardy nemcsak a társadalmi ábrázolás síkján, hanem teológiai, erkölcstani, metafizikai síkon is jelzi a talajvesztést. A regény egyszerre itatódik át a keresztény vallás megannyi elemével, szimbólumával, motívumával, illetve egy ezek által sokáig elfedett, de most egyre inkább előtérbe kerülő pogány világéval. A történet értelmezhető egy új bűnbeesésként, melynek eredménye egy egész közösség számára a száműzetés, vándorlás, ősök bűneiért való vétkezés, hanyatlás. Feltevődik a megváltástan elfogadásának illetve elutasításának kérdése is (Angel alakjához kapcsolódva, aki becsapja magát, miközben elhiszi: megszabadult a társadalmi előítéletektől, normáktól), valamint az erkölcsi normák újragondolásának szükségessége.
Ugyanakkor Tess története pogány idők, istenek megidézése is, az ember és természet megváltozott viszonyát vizsgálva. Nem véletlenül nevezi Angel Tesst a természet lányának – megmaradt benne valami egy ősi, tiszta nemességből, mely környezetében már nem lelhető fel, sőt, ez utóbbi a természettől való elidegenedés számos jelét, tünetét mutatja fel. A regény eleji Május-nap, a pogány szertartás nőegyleti körmenetnek álcázva még jelen van külsőségeiben, de inkább lényegétől megfosztott automatizmusként. Egyedül Tess alakja képes élővé, tapinthatóvá, jelentőségteljessé tenni a kiüresedett rituálékat – elég ha a lezárás Stonhenge-jelenetére gondolunk.
Végül kicsoda Tess? Éva? Déméter? A nőiség, a természet megtestesülése? Áldozat? Bűnbak? Tragikus vétek hordozója? Minden egyben?
Alakulhatott volna másképp? Nem hinném. Ott, ahol az egyén sérelmét a társadalmon esett sérelemként értelmezik, ahol az egyén ezer szállal gúzsba kötve determinált, legfennebb a természet szólhat bele a dolgok alakulásába. Ezt pedig nem szokták megbocsájtani.

Nagyon szép és kegyetlen könyv egy nőről, aki mindig pórul jár, átvernek és hoppon marad.
Igazi 19. századi regény, gyönyörű tájleírásokkal, asszonysorssal, szerelemmel és fájdalommal. Thomas Hardyt szeretem is meg nem is. A csodás történetért, a cselekményért igen, de nekem nem lett ez a könyve sem gördülékeny és ez zavart, csak a darabossága miatt nem maximum, mert kizökkentett vele. Viszont amikor elvarázsolt, akkor nem tudtam letenni.

Nagyon szép történet, Tessről, az egyszerű leányról, aki mindig próbált helytállni, megfelelő döntést hozni és őszintén egy embert szeretni.

„ – …a mindenségit! Micsoda bolond eset! És micsoda ennivaló lány!”
45.o.

Tudod, milyen egy régimódi, ráérőn hajladozó történet betakarítása? – Hát, csak olyan, ahol a barázdákban nyakig elmerülten és csak úgy lassúdón haladva szüretel a nem siető olvasó.

Mert nézd, hajszál pontosan olyan regény ez. Lehet persze az illyes televényt idejétmúltnak tartani, de az alapos, jól telepített irodalom közege mélyenszántó -tt, kérem. (És nem hebehurgya, mint ahogy például az, eme önkényes mérvadás!) Ilyenképpen tehát, nálam ez a könyv minden időben tisztán ötös. Ha pedig, mind e közegen túlrohanó stopper, könyörtelenül benyújtaná biankóját, hát az se oly nagy baj, majd beváltja rajtunk ha tudja, muhahaha.
Szóval, ezért a maximális csillagozás.

Várj, még számolok: Szabó Lőrinc -i fordítás okán kiosztok még plusz egy csillagot, azután az erős lábon álló dramaturgia miatt dobok rá még egy teljes ágasat, lírai nyelvezete és leíró képalkotása is megér nekem mondjuk még egy aprócska aranylón fényes piktogramot (jó is, hogy nincs ez még pro-hoz kötve), az akkor már ugye, annyi mint 8… … ja, hogy annyi nem lehet… …akkor nekem nyolc! – no, túl is van ez már értékelve. :p

Nincs Isten az égben, s pocsék a világ!

A betegje lettem. Mintha kést döfködtek volna belém, vagy a nyakamat szorongatta volna egy képzeletbeli kötél. Még azóta sem ereszt.

Annyira, de annyira úgy voltam vele, hogy nekem ez nem megy.
Miért is kezdtem én ezt el?
De hiába. Szemet kellett hunynom, mert bármennyire is untam az elején, epekedtem minden egyes mondatáért utána.

Csodálatosan, részletesen, már-már túlzóan, és hosszadalmasan részletezi a tájat, meg úgy mindent egybevetve.
Egyik férfi sem lett a szívem csücske. Alec tönkretette, kihasználta Tess illuminált állapotát, és egy életre megkeserítette. Majd jött Angel.. egy paprikajancsi. Ő is otthagyta. Nem érdekelte őt sem, hogy mit kellett Tessnek átélnie, mennyi szenvedésen, megpróbáltatáson ment keresztül.
Egy botlás volt, te tejfölösszájú! Amiről nem is tehetett. És ő nem bocsájtott meg neki. Elment otthagyta a semmi közepén, pedig tudta! Tudta, hogy Tess nem fog senkitől sem segítséget kérni, inkább meggebed. Nem érdekelte… otthagyta.
Teltek a hosszú hónapok, megjelent az egyik, utána a másik is. És akkor már mindkettőnek kellett ez a megtört lány.

Az utolsó 20 oldalt egy teljes napig nem olvastam. Azt hittem menten szörnyethalok.

Bár több lett volna a párbeszéd, kívántam egyfolytában.
Bár ne lett volna ez a két hülye Tess életében.
Bár egyiket sem választotta volna, és ment volna egyenesen a víznek.
Bár esett volna le az egyik a lóról, a másikat meg rúgta volna fel a tehén páros lábbal.
Bárcsak..

Bárcsak mindenki, legalább egyszer a kezébe venné. A végén nem érezne mást, csak hogy üresen kong ott valami bent, amit már nem lehet szívnek nevezni.

Hardy nem kímélte sem az olvasót, sem a szereplőit. Az olvasónak megragadta a grabancát, végig fogva tartotta igen bő lére eresztett, néhol túl aprólékos, leginkább pedig nagyon melodramatikus története során.
A szereplők, elsősorban persze Tess, pedig szenvednek. Szegénységtől, italozó-gondatlan szülőktől, társadalmi igazságtalanságtól, egyházi személyek – választottak és önjelöltek – elvakult buzgalmától, kemény munkától, kiszolgáltatottságtól, képmutatástól. Még a szépség, tisztaság, büszkeség és a jóság is elsősorban szenvedés okozójává válik.
Tess életének, sorsának leírásában Hardy nagyító alatt szemléli a kor, a felsőbb osztályok, az egyház felelősségét. A képmutatás, álszentség, ami mindent áthat, pont a legnemesebb és legtisztább szereplő újabb és újabb elbukásához vezet.
Legélesebben ez a kritika számomra az egyház szerepének leírásánál látszik. Annyira elmerülnek saját fennköltségükben, kegyességükben, hitükben, hogy nem látják a fától az erdőt. Hogy nem papolni kell, nem gőgösen, felhúzott orral dicsőíteni saját mindenek feletti hitüket (elmerülve egy homousion – homoiusion-féle vitában), hanem szeretettel és megértéssel fordulni embertársaik felé. A bajban lévőket nem elítélni, eltaszítani, elszigetelni kell sietni, hanem segíteni.
Mert az vesse rá az első követ…

Tegnap este szépen tagoltam megírtam a jó hosszú értékelést, szeretek aludni rá egyet .
Reggelre az egészből csak a düh marad a kiállhatatlan, úrhatnám, számító, keményfejű férfiakra és arra a kicsiny hártyára ami az egész nőt társadalmat rettegésbe tartja mióta világ a világ.
Felsőbb hatalmak jól kicsesztek velünk!

Amilyen nehezen kezdtem neki, olyan hamar elfogyott az utolsó 400 oldala.
A szereplőket nem utáltam (kivéve persze Alecet), a fejőlányok (Retty, Marian és Izz) meg a kedvenc mellékszereplőim voltak, és Angel is megérdemelt volna egy-két pofont néha.
Fura, hogy ami valamikor ekkora tragédia volt, és ketté tudta törni egy-egy ember életét és boldogságát, röpke száz (vagy kevesebb) év alatt annyira elfogadottá vált a társadalomban, hogy meg se akad rajta senki.

(Kíváncsi vagyok, hogy hogy tetszett a könyv az első (?) tulajdonosának, Mártikának, aki Zimitől kapta 1974 karácsonyára.)

Kegyetlen…kegyetlen sors…kegyetlen szereplők… kegyetlen író…
Gyönyörű történet, de a legjobban a kegyetlen, az igazságtalan szavak illenek rá. Tess élete lehetne csodás, megbecsült, boldog, kiteljesedett, de ehelyett , kínkeserves, szomorú, bánatos, néha kap egy -egy perc vagy óra boldogságot, de ennyi amit engedélyez neki, nekünk Hardy!

Thomas Hardytól ez volt a harmadik olvasásom. Nagyon kedvelem a stílusát, biztosan lesz még több is. A 19. századi angliába kalauzol el bennünket, Tess világába. Akit csak sajnálni tudok, amiért nem volt egy kicsit vagányabb, életrevalóbb lány. Haragudtam Alec-re, hogy túl erőszakos volt, Angel-re pedig, mert nem volt elég erőszakos. Így végül tragédiába torkollnak az események.
Abban a korban olyan tudatlanok és elnyomottak voltak a nők, hogy nem is csodálkozom Tess tettein. Egyszerűen csak sodródott az árral.

Érdekes, hogy Hardy nyelvezete a XXI. században is megállja a helyét, nagyon szeretem a könyvei hangulatát.

spoiler