Egy ​tiszta nő 84% 439 csillagozás

Nagy-nagy meglepetésemre, új kedvencet avatok, bár megviselt ez a könyv.

Gyönyörű történet egy nőről, akit egész életében kegyetlenül vert a sors.
Akit rászedtek, meghurcoltak, megvetettek, kitaszítottak, aki bujdosva, bűnétől szégyenkezve élt, és akinek természetét a csupa szívjóság, önzetlenség és naivság jellemezte, s aki végül kora felfogásának, moráljának, vallásának, később saját elkeseredettségének esett áldozatul.

Szeretett egy férfit, még az életénél is jobban, viszonzást nem is remélhetve. Odaadóan, rendületlen és törhetetlen hűséggel, ékes bizonyítékát adva annak, hogy az általa elkövetett „bűnök” ellenére, ő lélekben mindig is egy szűziesen fehér lelkű, tiszta nő maradt.

Megsirattam.

Aki szereti az Üvöltő szelek hangulatát, annak bátran ajánlom, mert tartalmazza annak szenvedélyességét, de mentes a logikátlan butaságból adódó kellemetlen szájíztől.

Ismét egy filmélmény hatására sokáig várólistán porosodó könyv. Legelevenebben a zárójelenet maradt meg bennem. Na jó, bevallom: csak a zárójelenetre emlékszem.
Maga a regény, minden túlírtságával és egyéb kisebb-nagyobb hibájával, zökkenőivel együtt, kimondottan érdekes, és ezt elsősorban összetettségének köszönheti. Első pillantásra egy naiv falusi lány tragikus története. Egy mindenki által kihasznált, becsapott, félrevezetett lányé, aki bár nemeslelkű és jóságos, mégis túl passzív és alázatos ahhoz, hogy sorsa másként alakuljon. Körülötte szinte mindenki ellenszenves, származástól, társadalmi és anyagi helyzettől függetlenül. Elsősorban a két fő férfikarakter: a nyíltan gonosz, sátáni csábító, Alec és a nem annyira erkölcsi szemponból, mint inkább idealizmusában, realitásérzékének hiányában angyali Angel. Meg persze az alaptalan álmaikban és tétlenségükben dagonyázó családtagok. Meg az álszent egyháziak. Meg… mindenki, na. Dühítő. Elkeserítő. Végtelenül szomorú. Az is, hogy nincs, nem lehet másik út.
A regény világa annyira nyomasztó, a sorsok annyira determináltak, hogy még a véletlenek (vagy annak tűnő mozzanatok) is az egyértelmű végkifejlet felé terelik a cselekményt. A 19. század végén vagyunk – Hardy a naturalizmus számos jegyét felmutatva rajzolja meg nemcsak Tess sorsát, hanem a vidéki Anglia egész társadalmát, a paraszti réteg hétköznapjait, életmódját. Egy olyan társadalmat, amelyben egy megváltozott értékrend irányít mindent, melyben minden, ami régi, hanyatlásnak indult, sőt el is enyészett már, és (szinte) minden, ami új, romboló, talmi, illúzió. A biológiai öröklődés és a miliő veszi át az irányító szerepet, játssza el a sorsot. Érdekes mindhárom főszereplő társadalmi helyzete, identitása – Tess egy vagyonát vesztett nemesi család egyenes ági leszármazottja, akinek a biológiai örökségen kívül egyéb nem maradt, Alec egy pénzzel nevet vásárolt „újnemes”, aki álnevével próbál érvényesülni a társadalomban, Angel pedig egy családja hagyományaival, hitével szakítani próbáló, haladó gondolkodású, de túl valóságtól elrugaszkodott, idealisztikus és elméleti síkon ragadt fiatalember. Senki lába alatt nincs biztos talaj, ez érvényes a gyerekes, együgyű és felelőtlen szülőkre is, de Tess tágabb környezetére is. Szinte mindenki ábrándozik, illúziók rabja. A névváltoztatások is a valóság és illúzió kettősségére utalnak, akár a különböző felvett szerepek, a valóság elől való menekülések (akár konkrétan is – l. Angel brazíliai kalandját). Talán Alec az egyetlen, aki számos szerepe ellenére nyílt kártyákkal játszik, és nem rejtegeti álcák mögé a kilógó lólábat. Elismeri eredendő gonoszságát, és egy pillanatig nem hazudtolja meg magát. A többiek szerencsétlenül tébláboló, esendő figurák.
Hardy nemcsak a társadalmi ábrázolás síkján, hanem teológiai, erkölcstani, metafizikai síkon is jelzi a talajvesztést. A regény egyszerre itatódik át a keresztény vallás megannyi elemével, szimbólumával, motívumával, illetve egy ezek által sokáig elfedett, de most egyre inkább előtérbe kerülő pogány világéval. A történet értelmezhető egy új bűnbeesésként, melynek eredménye egy egész közösség számára a száműzetés, vándorlás, ősök bűneiért való vétkezés, hanyatlás. Feltevődik a megváltástan elfogadásának illetve elutasításának kérdése is (Angel alakjához kapcsolódva, aki becsapja magát, miközben elhiszi: megszabadult a társadalmi előítéletektől, normáktól), valamint az erkölcsi normák újragondolásának szükségessége.
Ugyanakkor Tess története pogány idők, istenek megidézése is, az ember és természet megváltozott viszonyát vizsgálva. Nem véletlenül nevezi Angel Tesst a természet lányának – megmaradt benne valami egy ősi, tiszta nemességből, mely környezetében már nem lelhető fel, sőt, ez utóbbi a természettől való elidegenedés számos jelét, tünetét mutatja fel. A regény eleji Május-nap, a pogány szertartás nőegyleti körmenetnek álcázva még jelen van külsőségeiben, de inkább lényegétől megfosztott automatizmusként. Egyedül Tess alakja képes élővé, tapinthatóvá, jelentőségteljessé tenni a kiüresedett rituálékat – elég ha a lezárás Stonhenge-jelenetére gondolunk.
Végül kicsoda Tess? Éva? Déméter? A nőiség, a természet megtestesülése? Áldozat? Bűnbak? Tragikus vétek hordozója? Minden egyben?
Alakulhatott volna másképp? Nem hinném. Ott, ahol az egyén sérelmét a társadalmon esett sérelemként értelmezik, ahol az egyén ezer szállal gúzsba kötve determinált, legfennebb a természet szólhat bele a dolgok alakulásába. Ezt pedig nem szokták megbocsájtani.

Nagyon szép történet, örülök, hogy végre sort kerítettem rá. Mennyire furcsa, hogy – szerintem legalábbis – teljesen érezhető, hogy ezt férfi írta. A vége felé én már elég erőteljesen haragudni kezdtem Tess-re, noha abban a korban, melyben élt, az egyedül maradt nőknek sokszor nem volt kiút, ő pedig a családját, testvéreit mindig maga elé helyezte. Viszont nem tudtam neki azt megbocsátani, hogy spoiler. Ráadásul ugye a tisztasága se volt azért annyira tiszta, spoiler. A történet viszont gyönyörű, nagyon szépen halad előre, az apját többször felpofoztam volna, minden bajnak voltaképp a lelkész elszólása volt a gyökere, bár az is igaz, hogy ha az nincs, Tess nem kerül abba a tehenészetbe és valószínűleg sosem ismeri meg Angelt, de talán egy tiszta élet juthatott volna neki… A legszomorúbb rész az volt, mikor elküldi Angelt:

"De – ugye, elmégy? Menj, kérlek, Angel, és – ugye – nem jössz vissza soha?
Mozdulatlanul álltak, tönkrement szívük olyan örömtelenül nézett ki a szemükből, hogy szánalom volt látni. Mindketten mintha valami oltalmazó tetőért könyörögtek volna a valóság ellen."

Örültem, hogy a végén a sarkára állt, még akkor is, ha csak rövid boldogság juthatott neki, hiszen az is „sok volt”… A könyv tényleg rávilágít arra, hogy sokszor akkor tanuljuk meg értékelni a dolgokat, érzéseket és embereket, amikor már elvesztettük azt…

Ui: spoiler

Nagyon szép és kegyetlen könyv egy nőről, aki mindig pórul jár, átvernek és hoppon marad.
Igazi 19. századi regény, gyönyörű tájleírásokkal, asszonysorssal, szerelemmel és fájdalommal. Thomas Hardyt szeretem is meg nem is. A csodás történetért, a cselekményért igen, de nekem nem lett ez a könyve sem gördülékeny és ez zavart, csak a darabossága miatt nem maximum, mert kizökkentett vele. Viszont amikor elvarázsolt, akkor nem tudtam letenni.

Nagyon szép történet, Tessről, az egyszerű leányról, aki mindig próbált helytállni, megfelelő döntést hozni és őszintén egy embert szeretni.

Nincs Isten az égben, s pocsék a világ!

A betegje lettem. Mintha kést döfködtek volna belém, vagy a nyakamat szorongatta volna egy képzeletbeli kötél. Még azóta sem ereszt.

Annyira, de annyira úgy voltam vele, hogy nekem ez nem megy.
Miért is kezdtem én ezt el?
De hiába. Szemet kellett hunynom, mert bármennyire is untam az elején, epekedtem minden egyes mondatáért utána.

Csodálatosan, részletesen, már-már túlzóan, és hosszadalmasan részletezi a tájat, meg úgy mindent egybevetve.
Egyik férfi sem lett a szívem csücske. Alec tönkretette, kihasználta Tess illuminált állapotát, és egy életre megkeserítette. Majd jött Angel.. egy paprikajancsi. Ő is otthagyta. Nem érdekelte őt sem, hogy mit kellett Tessnek átélnie, mennyi szenvedésen, megpróbáltatáson ment keresztül.
Egy botlás volt, te tejfölösszájú! Amiről nem is tehetett. És ő nem bocsájtott meg neki. Elment otthagyta a semmi közepén, pedig tudta! Tudta, hogy Tess nem fog senkitől sem segítséget kérni, inkább meggebed. Nem érdekelte… otthagyta.
Teltek a hosszú hónapok, megjelent az egyik, utána a másik is. És akkor már mindkettőnek kellett ez a megtört lány.

Az utolsó 20 oldalt egy teljes napig nem olvastam. Azt hittem menten szörnyethalok.

Bár több lett volna a párbeszéd, kívántam egyfolytában.
Bár ne lett volna ez a két hülye Tess életében.
Bár egyiket sem választotta volna, és ment volna egyenesen a víznek.
Bár esett volna le az egyik a lóról, a másikat meg rúgta volna fel a tehén páros lábbal.
Bárcsak..

Bárcsak mindenki, legalább egyszer a kezébe venné. A végén nem érezne mást, csak hogy üresen kong ott valami bent, amit már nem lehet szívnek nevezni.

„ – …a mindenségit! Micsoda bolond eset! És micsoda ennivaló lány!”
45.o.

Tudod, milyen egy régimódi, ráérőn hajladozó történet betakarítása? – Hát, csak olyan, ahol a barázdákban nyakig elmerülten és csak úgy lassúdón haladva szüretel a nem siető olvasó.

Mert nézd, hajszál pontosan olyan regény ez. Lehet persze az illyes televényt idejétmúltnak tartani, de az alapos, jól telepített irodalom közege mélyenszántó -tt, kérem. (És nem hebehurgya, mint ahogy például az, eme önkényes mérvadás!) Ilyenképpen tehát, nálam ez a könyv minden időben tisztán ötös. Ha pedig, mind e közegen túlrohanó stopper, könyörtelenül benyújtaná biankóját, hát az se oly nagy baj, majd beváltja rajtunk ha tudja, muhahaha.
Szóval, ezért a maximális csillagozás.

Várj, még számolok: Szabó Lőrinc -i fordítás okán kiosztok még plusz egy csillagot, azután az erős lábon álló dramaturgia miatt dobok rá még egy teljes ágasat, lírai nyelvezete és leíró képalkotása is megér nekem mondjuk még egy aprócska aranylón fényes piktogramot (jó is, hogy nincs ez még pro-hoz kötve), az akkor már ugye, annyi mint 8… … ja, hogy annyi nem lehet… …akkor nekem nyolc! – no, túl is van ez már értékelve. :p

Nem egy könnyed és rövidke olvasmány. Kicsit félve kezdtem bele, viszont meglepetésként ért, hogy megtetszett. Néhol picit soknak találtam a leírást, és kevésnek a párbeszédet. Tess sok rossz dolgon ment keresztül, nem mindig a megfelelő emberek vették körül, és nem a legmegfelelőbbeket engedte közel magához. Hitt valakiben és szeretett valakit, akit nem lett volna szabad. Lélekben végig ugyanaz a tiszta nő maradt, aki volt a történet elején.

Nagyon sokáig olvastam ezt a könyvet, ugyanis számomra nem épp egy könnyű olvasmány volt. Elég nehéz egy ilyen nagy könyv-ről értékelést írni.

Szokásomhoz híven, fogalmam sem volt, hogy miről fog szólni a történet, amikor a kezembe vettem. Nem szeretek fülszöveget és értékeléseket olvasni. Itt sem tettem. Teljesen vakon kezdtem el a könyvet. Arra számítottam, hogy egy történelmi romantikust fogok olvasni, a régi kor minden szépségével (haha, sokszor a címkéket sem nézem). De neem, ez egyáltalán nem így volt. Ahogy haladtam a történettel, rájöttem, hogy itt Tess balul sült élete körül fog forogni az egész. Nem volt ezzel problémám, csak néha már én is annyira belekeseredtem Tess életébe, hogy le kellett tennem egy időre a könyvet. Szerencsétlen lánnyal szinte csak szerencsétlenségek történtek. Nem tudom hogy lehet, hogy valakinek ennyire ne jöjjön össze semmi az életében… mondjuk… azért ő sem volt nagy optimista típus. Kicsit olyan belekeseredem a sorsomba, ez van, elfogadom, szenvedek, megbűnhődöm. Lehet, hogy az akkori kor mentalitása is ilyen volt, de itt azért én mégis inkább Tess személyiségben fedeztem fel ezt a mélységes beletörődést, jámborságot és azt, hogy egy bizonyos ponton elengedte az életet.

A könyv során meggyűlöltem Alecet… és nagyon haragudtam Angelre. Bármennyire is cuki és aranyos volt Angel Tess-szel a történet során, amint kiderült róla egy kompromittáló dolog, rögtön lelépett. Tipikus férfi: nekem lehet, neked nem. Ezen annyira feldühödtem!! Nos, ekkor kezdődött, hogy ismét nem forgattam a könyvet pár hétig. De hajtott a kíváncsiság, hogy a kis bűntudatos, jámbor lelkű Tess merre halad tovább. Igazából, rá is haragudtam… a becsület az becsület. Bűntudattal nehéz élni. Én is ilyen vagyok. Hazudni nem tudok, mardos a lelkiismeret mindig. De szegény lány, lehet jobban járt volna, ha kicsit lelép a jóság útjáról. Így a saját életét keserítette meg.
Tess-szel a sors irtózatosan kitolt, és minden úton csak rossz fele hajlott az élete. Felfoghatatlan, hogy ennyire szerencsétlenül hogy alakulhat egy szerelem? De valójában ha jobban belegondolok, akkor ez már nem csak a sors.. Az is, de itt már Tess is hibás volt. Ahogy már említettem túl jámbor, túl elfogadó és beletörődő volt. Nem nagyon állt ki a saját boldogsága miatt. Pedig kellett volna. És akkor biztos vagyok benne, hogy jobban alakul a sorsa..

A történet végén én nagyon ledöbbentem, és spoiler De így legalább még életszagúbb az egész!

A sok mezőgazdasági munkás rész egy idő után erősen untatott. Bizonyos részek, például a tejgazdaság az tetszett, azokat mindig élvezettel olvastam. Na, meg a tájleírásokat. És igen, ez a bajom a régi klasszikusokkal: a sok semmitmondó, lényegtelen félrebeszélés. Amikor már olyannyira eltérünk a témától, hogy alig-alig kanyarodunk vissza.

Összességében és nagyon de nagyon örülök, hogy elolvastam Tess történetét! A csillag levonás az a mellébeszélős részek miatt van, és azért, mert én még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy ennyire szerencsétlenül hogy alakulhat valaki sorsa??

Tegnap este szépen tagoltam megírtam a jó hosszú értékelést, szeretek aludni rá egyet .
Reggelre az egészből csak a düh marad a kiállhatatlan, úrhatnám, számító, keményfejű férfiakra és arra a kicsiny hártyára ami az egész nőt társadalmat rettegésbe tartja mióta világ a világ.
Felsőbb hatalmak jól kicsesztek velünk!

Hardy nem kímélte sem az olvasót, sem a szereplőit. Az olvasónak megragadta a grabancát, végig fogva tartotta igen bő lére eresztett, néhol túl aprólékos, leginkább pedig nagyon melodramatikus története során.
A szereplők, elsősorban persze Tess, pedig szenvednek. Szegénységtől, italozó-gondatlan szülőktől, társadalmi igazságtalanságtól, egyházi személyek – választottak és önjelöltek – elvakult buzgalmától, kemény munkától, kiszolgáltatottságtól, képmutatástól. Még a szépség, tisztaság, büszkeség és a jóság is elsősorban szenvedés okozójává válik.
Tess életének, sorsának leírásában Hardy nagyító alatt szemléli a kor, a felsőbb osztályok, az egyház felelősségét. A képmutatás, álszentség, ami mindent áthat, pont a legnemesebb és legtisztább szereplő újabb és újabb elbukásához vezet.
Legélesebben ez a kritika számomra az egyház szerepének leírásánál látszik. Annyira elmerülnek saját fennköltségükben, kegyességükben, hitükben, hogy nem látják a fától az erdőt. Hogy nem papolni kell, nem gőgösen, felhúzott orral dicsőíteni saját mindenek feletti hitüket (elmerülve egy homousion – homoiusion-féle vitában), hanem szeretettel és megértéssel fordulni embertársaik felé. A bajban lévőket nem elítélni, eltaszítani, elszigetelni kell sietni, hanem segíteni.
Mert az vesse rá az első követ…