Wittgenstein ​unokaöccse 16 csillagozás

Thomas Bernhard: Wittgenstein unokaöccse

"Díjat átvenni már önmagában perverzitás – mondta akkoriban barátom, Paul –, Állami Díjat átvenni a legnagyobb perverzitás. Ez a polgárpukkasztó, fensőbbséggel, hatalommal, konformitással szemben álló életfilozófia csak egyetlen, bár nagyon feltűnő mozzanata az író és a hírneves filozófus, Ludwig Wittgenstein unokaöccse közötti mély, különös barátságnak. Paul Wittgenstein is filozófus, csakúgy, mint kiváló bácsikája, ám nem megírta, hanem megélte filozófiáját, a végső pusztulásig, az őrületig és tovább…
Thomas Bernhard kisregénye ennek a szenvedélyből és szenvedésből táplálkozó, eltéphetetlenül erős, Paul élete fogytáig tartó kapcsolatnak a megragadó kórleírása.

Eredeti megjelenés éve: 1982

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Rakéta Regénytár

>!
Magvető, Budapest, 1990
124 oldal · ISBN: 9631416720 · Fordította: Hajós Gabriella

Enciklopédia 2

Szereplők népszerűség szerint

Ludwig Wittgenstein


Kedvencelte 2

Most olvassa 1

Várólistára tette 20

Kívánságlistára tette 28


Kiemelt értékelések

>!
HA86
Thomas Bernhard: Wittgenstein unokaöccse

Legutóbb akkor éreztem magamat ennyire öregnek*, amikor Hesse-től A fürdővendéget olvastam… A Wittgenstein unokaöccsében csak az ország változott és a betegség típusa – Thomas Bernharddal ugyanis szülőhazájában, Ausztriában kalandozunk, és vissza-visszatérő tüdőbetegséggel kínlódunk –, de a helyszín ugyanaz: szanatórium. És mintha a két író is zavarba ejtően hasonló lenne. Mindketten aggályoskodók, túlérzékenyek, a szokásaik rabjai és így tovább. Szerencsére azonban mindketten zseniális tollforgatók, úgy tudnak írni a „nagyon kevésről”, ahogyan csak nagyon kevesen.
Bernhard például erőlködés nélkül tölti meg ezt a karcsú kis kötetet egy eseményekben nem túl gazdag barátság történetének felelevenítésével, egészen érdekes filozófiai eszmefuttatásokkal megtűzdelve a visszaemlékezését. Olykor úgy tűnik, magas lóról beszél, és magát különbnek tartja a többi embernél, de az utolsó oldalon – amikor is bevallja, hogy barátja, Paul temetésének időpontjában (inkább) Krétán volt, és egy darabon dolgozott – tulajdonképpen lerántja a leplet saját magáról is. :)
A konklúzió: szökőévente egyszer, a horizontom tágítása érdekében érdemes (és érdekes) neurotikus, enyhe embergyűlölettől szenvedő íróktól filozofikus művet olvasnom, de ennél gyakrabban nem tanácsos, mert az elbernhardosodás vagy elhesszesedés veszélye fenyegetne. :S

* hetven fölöttinek


Népszerű idézetek

>!
Chöpp 

És a valóság az, hogy csak míg az autóban ülök, addig vagyok boldog, a két hely között, amelyiket elhagytam, és ahová utazom, csak az autóban és csak útközben, én vagyok a legboldogtalanabb megérkező, akit csak el lehet képzelni, mindegy, hová érkezem meg, ha megérkezem, boldogtalan vagyok.

>!
Szelén P

Egész életemben mástól sem féltem, mint attól, hogy pszichiáterek keze közé kerüljek, szemben az összes többi, szintén csak szerencsétlenséget hozó orvossal, akik mégiscsak sokkal kevésbé veszélyesek, hiszen a pszichiáterek mai társadalmunkban még teljességgel maguk között vannak, védettséget élveznek, és miután tanulmányozhattam Paul barátomon hosszú éveken át olyan aggálytalanul gyakorolt módszereiket, még intenzívebben rettegtem tőlük. A pszichiáter orvosok korunk valóságos ördögei. Sötét üzelmeiket a szó legvalódibb értelmében a legpimaszabb módon, megfoghatatlanul, törvénytelenül és lelkiismeretlenül űzik.

11. oldal

>!
Chöpp 

… majd megfulladtam az alapjában sajnos terméketlen agyak százai közt, mert ne áltassuk magunkat, időnk jó részében olyan fejekkel találkozhatunk, melyek érdektelenek, mintha csírázó burgonyákkal lennénk együtt; s ezekhez a fejekhez tartozó könnyen sebezhető testek, többnyire ízléstelen ruhákban tengetik kisszerű, sajnos egyáltalán nem szánalomra méltó életüket.

>!
ppeva P

(…) Paul mindig védelmébe vette nagybátyját, Ludwigot, ha a Wittgenstein család nekiesett, ha viccelődtek Ludwig Wittgensteinen, a filozófuson, aki számukra egy életen át, ahogy tudom, kínos pont maradt. Ludwig Wittgenstein számukra éppen úgy, mint Paul Wittgenstein, csak egy bolond volt, akit a zavaroshoz mindig is vonzódó külföld tett naggyá. Fejüket rázogatták, miközben azon szórakoztak, hogy a világ bedőlt a család bolondjának, hogy a semmire sem használható Angliában híresség és szellemi nagyság lett. A Wittgensteinek gőgjükben egyszerűen elutasították filozófusukat, a minimális tisztelettel sem adóztak neki, s mai napig megvetéssel sújtják. (…) és Ludwig időközben jelentékeny hírneve sem tudta visszaszorítani ezt a már szokásukká vált megvetést egy olyan országban, ahol végső soron Ludwig Wittgenstein még ma sem számít szinte semmit, s amelyben alig ismerik. A bécsiek, és ez az igazság, még Sigmund Freudot sem ismerték el, nem, nem vették igazán tudomásul, mert túl perfidek, és Wittgensteinnel sincs ez másképp.

81. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Ludwig Wittgenstein · Sigmund Freud
>!
ppeva P

Azt, hogy angol és francia könyveket és újságokat olvashatok kora ifjúságom óta, egyik legnagyobb előnyömnek tartom. Milyen is lenne a világom, gondolom újra és újra, ha német lapokra lenne ráutalva, azokra az alantas szemetekre, eltekintve teljesen az osztrák lapoktól, amelyek egyáltalán nem újságok, hanem naponta milliós példányszámban megjelenő használhatatlan klozetpapírok.

105. oldal

>!
ppeva P

Ezerkilencszázhatvanhétben a Baumgartnerhöhén egy irgalmasnővér, aki fáradhatatlanul tevékenykedett a Hermann pavilonban, ágyamra tette az egy évvel korábban Brüsszelben, a Rue de la Crois 60-ban írt és épp most megjelent Verstörung c. könyvemet, de nem volt erőm kézbe venni, mert pár perce ébredtem többórás narkózisból; azok az orvosok altattak el, akik felvágták a torkomat, hogy kioperálhassanak a mellkasomból egy ököl nagyságú daganatot.

(első mondat)


Hasonló könyvek címkék alapján

Peter Handke: A kapus félelme tizenegyesnél
Christoph Ransmayr: Az utolsó világ
Rainer Maria Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései
Joseph Roth: Radetzky-induló
Hermann Broch: Vergilius halála
Franz Kafka: Az elkallódott fiú
Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.
Arthur Schnitzler: Guszti hadnagy és egyéb elbeszélések
Ingeborg Bachmann: Malina
Adalbert Stifter: Nyárutó