Nagy ​levegő (Thomas Bernhard önéletrajzi regényei 4.) 9 csillagozás

Talán ez volt a sorozat legkeményebb része, amelyben a 18 éves Bernhard nagyapja beteghírére maga is megbetegszik (az elhanyagolt megfázása felparázslik). Élet és halál pengevékony határmezsgyéjén egyensúlyozva több hónapig hezitál, hogy éljen vagy haljon-e. Míg körülötte minden a halálról szól – 70-80 éves emberek közé fektetik a halálszobába (elfekvőbe) – mert máshol nincs hely és remény sem a felgyógyulására, de Ő itt is elmélkedik. Megfigyeli a betegek, az orvosok és nővérek viselkedését, fásultságát, automatizmusát, amelyben nincs helye semminek, ami nem jól a megszokott mederben folyik vagy más, mint ami a jól bevált igaz embertelen etikett diktál. Itt 3 és fél hetet tölt első körben, ami alatt 22 kilót fogy és napi fél nagy uborkás üvegnyi sárgászöld folyadékot pungálnak ki a tüdejéből (nedves tüdőgyulladás), ami annyira megviseli, hogy tényleg csak a fiatalsága és az akarat tartotta benne a lelket, egy összezúzott testben és álomvilágban lebegve.
Majd spoiler betegségében egyre közelebb kerülve édesanyjához, erőt merít a beszélgetéseikből és újra feltámad benne a vágy a zene és az élet iránt. Így lassan a gyógyulás útjára lép és a főorvosa is egy barátságosabb szobába kívánja végre áthelyeztetni, amiből végül egy tüdőszanatórium lesz tele tbc-s betegekkel, ami azért érdekes, mert Bernhardnak eddig nem volt tüdőbaja, csak tüdőbetegsége, itt viszont minden esélye megteremtődött ennek begyűjtésére is.
De itt a vidéki, tisztább környezetben legalább már annyira visszanyeri az életkedvét, hogy újra olvas és napjait ismét értelmessé és hasznossá teheti, bár a betegeknek kijáró tortúrái folytatódnak… az ötödik kötetben is.

Az optimizmus és pozitív életszemlélet egyik irodalmi ellenpárját Thomas Bernhardnak hívják, akivel kapcsolatban szinte már hiányolnám, ha az őt ért hatások javát nem a legmélyebb utálat, megvetés és harag batyujába csomagolva vetné saját vállára, hogy alkalmanként – kifejezett kérésre – az olvasó képébe borítsa. Az ötrészes önéletrajzi regénysorozat negyedik etapjában a 18 évesen bekövetkezett – kis híján végzetes kimenetelű – betegségének történetét írja meg, amely csak egy röpke fejezet az őt ért személyes tragédiák hosszú sorában.
Bár ez már a sokadik Bernhard könyvem (beleragadtam az író bűvkörébe), személyének megfejtéséhez nem járok közelebb, úgyhogy folytatnom kell vele.

Thomas Bernhard önéletrajzi írásait kiadták egyben és külön, öt vékonyka kis kötetben.
Nekem, ez az utóbbi került a kezembe és méghozzá úgy, hogy abból is, csak az utolsó két kötet. Majdnem az élettörténetének a végével kezdtem, de ha már így alakult, nem bántam.
Nem tudom még, hogy az első három írás miről szól, de ez a negyedik, így önmagában is megállta helyét.

Olyan volt, mintha csak éppen összefutottunk volna, Bernhard meg én, csak néhány szót váltottunk volna, persze azért túl, a szokásos hogy vagyokon. Mert amit elmesélt, ott a hogy vagy kérdés nem is lett volna helyes. Kórházban, egy súlyos beteg 18 éves fiatalember elkezdi mondani, zúdítani az olvasóra (rám), mindazokat a megpróbáltatásokat, amik a szenvedésövezetből, a gondolatövezetbe vezették.
Betegsége folytán egy olyan utat jár be, ami nem csak a -Most élni akarok – felé hajtja, hanem a tovább lélegzés, a jövő is elérhető célként, döntésként áll előtte. Birtokba venni a jövőt – mondja és a halálszobában eltöltött időt, fiatalkora ellenére, rendkívüli kitartással és bölcsességgel vészeli át, körülötte az utolsó kenet olajos, fanyar illatával átitatva. Miközben nap mint nap azzal szembesül, hogy az élet véges és a kiszolgáltatottság ellen nem tehet semmit,hogy körülötte a betegek zsinóron lógó, ágyukban felejtett bábok, eközben egy új életre készül és könyörtelenül önmagához is, felülemelkedik mindenen, kívülről nézi saját elmúlását.

Ez adja, ez az ösztönös, de mégis radikális döntés adja meg neki a lehetőséget arra, hogy életének ne csak túlélje ezt a szakaszát, hanem később, majd a művésszé, íróvá való érését is ebből a szenvedéstörténetből táplálja. „Nem eshettem kétségbe, egyet tehettem csupán, hogy hagyom, hasson rám az itt alighanem minden más helynél brutálisabban megnyilvánuló természet.” Kritikus elmével, minden apró részletre oda és megfigyelve beszél a körülötte alig élőkről, a gépiesen mozgó, mindennap ugyanakkor, ugyanazt végző ápolókról, az állandóságról és a lemondásról.

Ha tényleg csak összefutottam volna vele és a figyelmességem is csak a szokásos – remélem meggyógyulsz – lett volna, akkor nem döbbenek meg ennyire azon amit és ahogy elmondott.
De megdöbbentett. Mert ebben a pokolban is tudott olyat mondani, ami által én is (néha-néha), de levegőhöz jutottam. Szükségem is volt rá, mert a könyvben nincsenek fejezetek, nincs egérút, nincs egy kis pihenő, hogy becsukhattam volna, hanem csak folynak és folynak a szavak, a gondolatok és bármennyire is megtörtek közben, mégis olvastam tovább.

Alig 150 oldal az író 58 évéből, de meggyőzött arról, hogy Thomas Bernhard további történeteit is kézbe vegyem.