Thomas Bernhard önéletrajzi regénysorozatának első darabja, az Egy gyerek megindul, a szerző ausztriai gyerekkorának kacagtató és szívszorongató történetét idézi föl. Német és osztrák kritikusai szerint ez a szöveg talán a legeslegszebb, amit Bernhard műhelyéből kikerült. Végrendeletében megtiltotta, hogy műveit Ausztriában kiadják vagy előadják. A tilalom szerencsére Magyarországra nem vonatkozik.
Egy gyerek megindul (Thomas Bernhard önéletrajzi regényei 1.) 22 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1982
Enciklopédia 15
Szereplők népszerűség szerint
Kedvencelte 4
Most olvassa 1
Várólistára tette 22
Kívánságlistára tette 17
Kiemelt értékelések
A történet tetszett, minden szomorúsága és morbiditása ellenére, sajnáltam szegény Bernhardot, az anyja és a tanárai részvétlenségéért és a mindenre kézenfekvő nevelési módért, mint a bikacsök és más testi fenyítések alkalmazása, a megértés, beszélgetés helyett, bár ez akkoriban biztos nem volt bevett szokás, azért egy próbát biztosan megért volna. A nagyapa figurája viszont haláli volt, a mindenhez értő, de a mindentudni akarást elítélő anarchista öregúr, aki maga is íróember volt és úgy szerette a kisunokáját, ahogy mindenkinek kellett volna.
Megható és érthető volt a kis Thomas lázadása az iskola ellen és huncutságainak leírása, bár az anyja és tanítói biztosan másképp mesélték volna el ugyanezt a történetet.
Ami viszont nem tetszett és itt (http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/699/thomas-bernha…) sajnos igazolást is találtam az okára, az a gyermeteg fordítás és szövegben sűrűn előforduló hibák (pedig ezért a kiadásért-fordításért még támogatást is kapott az AB OVO az osztrák Oktatási és Művészeti Minisztériumtól), ami ennek tükrében még zavaróbbá vált.
Györffy Miklós, gyakori fordítója, szerkesztője, elemzője Bernhard műveinek, így ír erről:
„Elsőként 1992-ben, feltehetőleg az élettörténet kronológiájának önkényes „helyreállítása” végett, az 1982-ben utolsónak publikált Ein Kind című kötetet Egy gyermek megindul címmel, Téglásy Gergely elképesztően gyenge, dilettáns fordításában. A fordítónak mintha fogalma sem lett volna arról, mi teszi a Bernhard-szöveget sajátosan bernhardivá, gyanútlanul feldarabolta és iskolásan kisimította Bernhard mondatait. Emiatt egyebek között teljesen elvész a szöveg csúfondáros humora. Különösen kínos, hogy miközben a fordító igyekszik leegyszerűsíteni és megértetni az olvasóval a „túlbonyolított" mondatokat, számtalan szöveghelyet félreért. Jellemző, hogy ez a felsülés annak idején nem lepleződött le, egyetlen kritika sem tette szóvá a súlyos melléfogást. Én magam akkor szembesültem ezzel a fiaskóval, amikor egy egyetemi fordítói szemináriumon éppen az Ein Kind egyes részleteit fordítottuk hallgatóimmal, és munkáikat egybevetettük a nyomtatásban olvasható szövegváltozattal. A kiadó maga mindenesetre felismerhette tévedését, mert a ciklus további köteteit már mások fordították, így három kötetet is az a Lőrinczy Attila, akit tehetséges színműíróként tartunk számon. "
Az ötkötetes önéletrajzi regényciklus első epizódja Thomas Bernhard gyermekkorával veszi kezdetét. Úgy tűnik, mintha az élete ekkor indult volna el igazából, mintha ekkor eszmélt volna rá arra, ami körülötte zajlik – és akkor történtek is dolgok, például 1938-ban az Anschluss.
A gyermeki Bernhard nem sokkolja annyira közönségét, nem bonyolítja bele mondandóját egyetlen hosszú szófüzérbe (szakadozottabb, kevésbé tűnik lineárisnak az elbeszélés), mint amit a felnőtté vált provokatív hangú énje előszeretettel alkalmazott. Határozott és őszinte véleménye volt már akkor is az életről, és a halálról, ami meglepetést is okozhat egy hat-hét éves fiútól – de Bernhardtól nem. Egyik érdekes jelenete a könyvnek, a vonatok kisiklatásáról folytatott eszmefuttatás a nagyapjával – akit tanítójának is tekintett. Ami nem is az életek kioltását célozza meg – ki is hangsúlyozza, hogy ő elméleti anarchista –, hanem a kiszolgáltatottság esélyét sugallja. Ezt Bernhard is megtapasztalta, a kerékpáros, balul elsült túráján, a számos őt ért megaláztatás során, és a Halállal kapcsolatban, aki egyre szaporábban szállította learatott termését a háború beköszöntével.
Furcsa olvasni az ilyen visszaemlékezéseket, mert akarva-akaratlanul is felmerül az a gondolat, hogy ezeket a szavakat mégiscsak egy felnőtt adja egy már nem is létező(?) gyermek szájába. Az olvasón múlik, mennyire játszik el a hitelesség, és a valóság e formájával. E nélkül, de ezzel együtt is ez egy érdekesnek mondható regény, amiben elindul Thomas Bernhard a világ ellen, de Ausztria ellen biztosan.
A fülszöveghez annyit fűznék hozzá, hogy nem kacagtatóbb és nem szívszorongatóbb, mint az élet. Se több, se kevesebb. Itt is egy emberi sors elindulásának lehetünk szemtanúi, ami ugyanúgy ment a maga útján, mint bárki másé.
Végtelenül szerethető könyv. Bernhardra jellemzően ez is egyetlen diszkrét darabban jut a véráramba (gyakorlatilag egyetlen hosszú mondat az egész.), és ez is abba a nyomasztó, megfellebbezhetetlen nihilizmusba utaztat, amit talán morbid „otthon”-nak nevezni, de mégis. Az én szívemnek azért külön kedves ez a könyve, mert kissrácként mesél benne, és a rothadó élet cáfolhatatlanságán mégis átszüremlik valami naiv és ártatlan, valami gyermekien bájos, ami ugyan nem enyhít a tényeken, de ami olyan nagyon szerethetővé teszi.
Ha jól láttam, két fordításban jelent meg, én a régebbi és kicsit ódon fordítást olvastam, és nem meglepő módon azt ajánlom. Például a saját bringámra azóta gyakran gondolok a „Steyr féle fegyverbicikli”-ként.
Népszerű idézetek
Gyötrelmes, hogy semmire se megyünk mindazzal, amit tudunk. Az élet tragédia, és a legjobb esetben is csak arra lehetünk képesek, hogy komédiává változtassuk.
78. oldal
Amikor a legmagasabbra törünk, akkor kívánjuk igazán a figyelő s csodáló közönség jelenlétét, ám énnekem nem jutottak figyelők és csodálók. Be kellett érnem önmagam figyelmével és csodálatával.
9. oldal
A halottak már akkoriban is a bizalmasaim voltak, nyitott szívvel közeledtem hozzájuk, órákig elüldögéltem egy-egy sírkő peremén, és tűnődtem a lenni vagy nem lenni kérdésének bökkenőin. A probléma mindkét oldala izgatott. Természetesen, már akkor sem találtam kielégítő válaszokat.
67. oldal
[…] Nagyapám imádta a káoszt, a velejéig anarchista volt, bár csupán elméletben, anyám viszont éppen ellenkezőleg, egész életében igyekezett belesimulni a kispolgári világba, noha ez – természetesen – soha sem sikerült neki. Nagyapám imádta a szokatlant és a rendkívülit, az ellentéteket, a forradalmat; ellentétek között élt, minden porcikája ellentétekből állt, anyám épp ezért próbálta a normális utakat követni, úgynevezett boldog, harmónikus családról ábrándozott egész életében. Szenvedett apja szellemi kirándulásaitól, amelyek az ő számára mindig a megsemmisülés rémképét idézték föl. Mélyen tisztelte az apját, ám ugyanolyan előszeretettel húzódott volna a lehető legmesszebbre következetesen destruktív és kaotikus ambíciókkal rendelkező nemzőjétől. […]
41. oldal, (Ab Ovo, 1992)
Az iskolák általában – főleg az általános iskolák – csapnivaló intézmények, az embert már élete kezdetén elnyomorítják. A német iskolák különben is az ostobaság és a gondolattalanság fellegvárai. Miután azonban mégis muszáj iskolába járni, el kell engednünk oda gyermekeinket, noha tudjuk, hogy a vesztébe küldjük. A tanárok megnyomorítják a tanulókat, mondta. Csak arra tanítják meg őket, hogyan lehetnek aljassá és kisszerűvé, undorító féreggé.
49. oldal
[…] Nagyapám szinte minden beszélgetése vagy szónoklata ahhoz az alapigazsághoz kanyarodott, hogy a legdrágább kincsünk a szabad akaratunk, amellyel kiszakíthatjuk magunkat e világból, öngyilkosság által, vagyis megölhetjük magunkat, amikor kedvünk tartja. […]
29. oldal, (Ab Ovo, 1992)
Nagyapám elmesélte néhány gyerekkori kalandját. Ha eléggé megkeserítjük a szüleink életét, az annak a biztos jele, hogy lesz belőlünk valaki. Épp ezek az úgymond nehéz gyerekek viszik valamire. És éppen ők imádják a szüleiket a végtelenségig, sokkal inkább, mint a többiek. De a szülők ezt nem képesek fölfogni.
51-52. oldal
Boldogtalanságomat az okozta, hogy nem voltam képes úrrá lenni majdnem beteges iskola-undoromon (amit a nagyapám az évek során szívós munkával erősbített bennem). Nagyapám jelmondata, mely szerint az iskola a hülyeség és szellemtelenség fellegvára, mindig ott villogott az iskoláról alkotott képzeteim fölött, fényes vezérlő csillagként.
118. oldal
Ismertem nagyapám ellenszenvét minden köntörfalazás és mellébeszélés iránt. A félműveltek mindig csak a sok beszédük híg levét tálalják föl, mondta. Pedig őt csupa félművelt lény vette körül, s irtózott attól, ha fölemelték a hangjukat. Élete végéig utálta kifejezésbeli visszamaradottságukat. Ha az egyszerű emberek beszélnek, az kifejezett jótétemény, mert az beszéd, nem zagyvalék. Minél műveltebbek az emberek, annál kibírhatatlanabb a kelepelésük.
26. oldal
A sorozat következő kötete
Thomas Bernhard: Egy okkal több Közelítési kísérlet |
Hasonló könyvek címkék alapján
- Konrád György: Elutazás és hazatérés 95% ·
Összehasonlítás - Vida Gábor: Egy dadogás története 94% ·
Összehasonlítás - Karl Ove Knausgård: Játék 94% ·
Összehasonlítás - Fekete István: Ballagó idő 93% ·
Összehasonlítás - Douglas Stuart: Shuggie Bain 92% ·
Összehasonlítás - Elisabeth Haich: Beavatás 92% ·
Összehasonlítás - C. W. Gortner: Mademoiselle Chanel elmeséli az életét 93% ·
Összehasonlítás - Szép Ernő: Ádámcsutka 94% ·
Összehasonlítás - Thomas Wolfe: Nézz vissza, angyal! 96% ·
Összehasonlítás - Bohumil Hrabal: Foghíjak 92% ·
Összehasonlítás