A ​menthetetlen 88% 31 csillagozás

A 44. és a 45. oldal foglyul ejtett egy hajszálat. Az adatbázisunk szerint, mióta számítógépes nyilvántartásunk van, senki sem kölcsönözte a könyvet, van benne azonban katalóguscédula, rajta két névvel, szóval élek a gyanúval, hogy a két őskori olvasó valamelyikéé a hajszál. Nem mintha lenne jelentősége (azt leszámítva, hogy a váratlan felbukkanása dobott az olvasási élményen), de azért gondolkodóba estem: vajon Thomas Bernhard hány oldalon keresztül tudná úgy húzni-vonni, csűrni-csavarni a könyvben talált szőrzet történetét, hogy az ne váljon igazán unalmassá? :)
Amikor a fentebbi költői kérdést feltettem, a 44-45. oldalon jártam, és arra jutottam, hogy alighanem egészen sokáig. (Jóllehet, a hajszálas történetben nincsen annyi potenciál, mint a három neurotikus zongoristáéban… Bár, ha jobban a mélyére ásunk, a zongoristákról is a keveset mondja hosszan.)

A kérdés felmerülése óta azonban kivégeztem a regény mind a 154 oldalát, és most már úgy látom, hiába a gördülékeny fogalmazásmód és az elgondolkodtató meglátások (önkifejezésről, önmegvalósításról, a művészi életpálya buktatóiról, a labilis idegzetű tehetségek drámájáról), Bernhard eme könyve egyre kevesebb olvasó szívéhez fog utat találni, és ha neki is kezdenek, kevesen veszik majd a fáradságot, hogy végigevickéljenek rajta. Ismétlés ismétlés hátán, három igazán múlt századi szereplővel, akik hiába küzdenek egyetemes problémákkal (szenvednek a dilettáns tanároktól; görcsösen vágynak a sikerre; és ketten közülük végtelenül elbizonytalanodnak és céltalanok lesznek harmadik társuk mellett, aki született zongoravirtuóz), mégsem válnak igazán közelivé. Különösen a zsarnok Wertheimer nem, aki szülei halála után nővérével kettesben tervezi leélni az életét csöndes elvonultságban, miután azonban nővére negyvenhat évesen lelép egy dúsgazdag svájcival, W. lába alól kicsúszik a talaj, és öngyilkos lesz nem messze lánytestvére új otthonától.

A hellyel-közzel felbukkanó érdekes meglátások miatt nem bánom, hogy elolvastam, de tény, hogy ha nincs a Kukorelly-féle írós, olvasós, szövegelemzős kurzus(-féle), amelynek első alkalmára ajánlott volt/lett volna elolvasni A menthetetlent, ez a könyv menthetetlenül a látómezőmön kívül maradt volna…

Ha egy szóval kellene jellemeznem a könyvet, akkor csak annyit írnék ide: gyöngyszem.
Rengeteg mindent megmozgatott bennem a regény, és mi több, zenehallgatásra sarkallt. Bach közelebb került hozzám, ha lehet ezt még mondani a lipcsei 24 órás Bach koncert után.
https://www.youtube.com/watch…

Bösendorfer vs. Steinway
Glenn Gould, „ő az évszázad legjobbja” és két barátja a filozófus és a menthetetlen, akik szintén zongoravirtuóznak készülnek.
„A mi barátunk, a mi halálunk.”
„Barátság, művészet!, gondoltam, uramisten, kész téboly!”
„Ha az ember a legjobbal találkozik, fel kell adnia”
„Miközben írok az egyikről (Glenn Gould), meg fogom érteni a másikat (Wertheimert), gondoltam, miközben újra és újra meghallgatom a Goldberg-variációkat (és A fúga művészetét) az egyiktől (Glenntől), hogy írhassak róluk,”
Valahogy így…
http://kulturleny.wordpress.com/2014/05/04/thomas-bernh…

Nagyon erős regény dilettantizmusról, hitelességről, zsenialitásról, tragikumról. És az is csodálatos, hogyan idézi meg a zenét, ami a német művészregényeknek Hoffmann óta kivételes témája. és tulajdonképpen megidézhetetlen az irodalom eszközeivel.

Tündöklő középszer. Volt egy ilyen Pintér Béla darab, egyből ez ugrott be. Hogy a művészetben nem mindig tudjuk, miben vagyunk a legjobbak.
http://szinhaz.blog.hu/2010/12/20/tundoklo_kozepszer_pi…
Az irtás után nekem nem volt nagyon különböző. Jó volt, de azt hiszem nagyjából belőttem mit tud Bernhard (ha nem, szóljatok). Nyavalygós, kicsit önostorozó, de elég őszinte kis könyv ez a művészekről, művészetről és az emberről, a csodálatos kicsinyességével, önzésével és folyamatos bizonytalanságával.

Stílusra olyan volt ez kicsit, mintha a Hrabal Pepin bácsija a Sörgyári capriccoból mániás depresszióssá válva öntené a nyakunkba a vége-hossza nincs történetét, mintha az egész egy nagy bővített mondat lenne, az idézet idézeteivel (a végéig nem szoktam meg a , mondta, gondoltam. mondatlezárásokat).

SZERK.: Gyanús volt, hogy mindkét olvasott regényben feltűnik a Mozarteum. Aztán tessék, Wikipédia Bernhard szócikk:
1952-től 1957-ig Bernhard a salzburgi Mozarteumban tanult éneket, rendezést és színművészetet és tanulmányával párhuzamosan riporterként és kritikusként dolgozott a Demokratisches Volksblatt című újságnak.

Igaza van a fülszövegnek, ez egy nagyon szép művészregény az önkifejezés tragikumáról. Végigneveted, aztán nem is érted, miért törölgeted a könnyeidet.

a művész magánya – a magány művészete
„Hisz bárkinél jobban össze lehetünk kötve valakivel, anélkül, hogy együtt lennénk vele.”
itt virágtalan a temetés
hangtalan a zene
elérhetetlen a vágy
élhetetlen az élet
itt nem szólnak haragok
………………………….
„menthetetlen, mondta, gondoltam.”

Leg.

Melankolikusan érdekes. Ez jut eszembe miután elolvastam.
Annyi minden szövi át a lapokat, mégis ez a sok mondanivaló olyan csapongó volt, hogy kissé zavaróvá vált egy idő után. Persze mást nem várhatok egy olyan embertől, mint a “főszereplő”, olyan lelkiállapotban, amelyben épp lehetett.
Ennyire lélektani olvasmányom ritkán van, illetve először olvastam osztrák szerzőtől. Jónak jó volt, legjobban az örökös melankólia tetszett benne.

Igen, létezik ez a fajta szenvedős művész, aki a kínjaiból táplálkozik. Ha nincs neki, keres..Mondjuk keres egy nála sokkal tehetségesebb alkotót, és rögvest életprogramot kap arra, miért is rossz neki.Mert Glennt hallva nem mer többé hangszerhez nyúlni.

Glenn szavarai lettem volna kíváncsi, nem erre -az elnézést nyekergésre- a parton álló, alkotni igazán nem merő( igen, az roppant veszélyes dolog!!)művészecskék siralmaira.
Közben meg persze, hogy szép,meg okos, meg mégis megérinti a művészet peremvidékét, de abba nem hatol bele..Azt talán Glenn tudta volna elmesélni.Mert, hogy valaki virtuózzá válik, csak egy picit a tehetség, és a kitartás kérdése, van ott még valami..csak sejtem.Az ilyen alkotó egyészen a szakadék széléig megy, és ott megáll, felteszi a kezét, mert ott nincs tovább.Megadja magát annak, amiről semmi de semmi sejtése sincs. Valamit imád, amiből az élet bukkan fel, de mégsem része az életnek.
És ott ,hogy valahogy időt töltsön, zenél.Abból ott ilyen hang születik.

A többi „művész” el sem indul, az életén kesereg, a körülményein, azon, hogy vannak nála jobbak..Ők engem nem érdekelnek, és javarészt ez a könyvecske róluk szól, a szakadék szélén állót csak megpróbálja a távolból lefesteni, ahelyett, hogy ő is odamenne..