Kis ​Nagy Ember 93% 90 csillagozás

Hozsánna néked, Thomas Berger!
Hol rejtőzött ez a könyv előlem eddig? Valahol kölyökkori emlékeimből feltolulva kellemes foszlányok éltek bennem Dustin Hoffman 1970-es filmjéről. S most, egy kedves „házi feladat”-nak eleget téve kezembe vettem végre a regényt. És alig tudtam letenni, szívem szerint még most is szorítanám és falnám a betűket.
A Kis Nagy Ember számomra egyszerre Svejk és Münchhausen báró, no és nem kicsit Forrest Gump is. A hétköznapi kisember, aki valahogy mindig a történelem vérzivatarában, óriások, vagy legalábbis a korszak ikonikus alakjai mellett találja magát és akaratán kívül, részt vesz az események alakításában, végigbukdácsol, de leginkább végiglökdösik a történelemformáló állomásokon.
Berger a regényt a régimódi történetmesélés módszerével, lassan felépülő visszaemlékezésként indítja, majd a végkifejlet (ha van egyáltalán ennek a történetnek vége?!) felé egyre feszesebb tempóra kapcsol, az olvasót belerántja a valós történeti elemek sodrásába. Igaz, azt soha nem tudjuk meg, hogy a főhős valóban részt vett-e a hosszú élete során – állítása szerint – megélt eseményekben, de ez a kérdés igen gyorsan érdektelenné is válik.
Sokkal könnyebb úgy szembenézni ugyanis a véres történeti valósággal, hogy a mesélő olyan szereplőkről anekdotázik közben, mint „Wild Bill” Hickok, vagy Wyatt Earp, a Vadnyugat fenegyerekei, a legendás pisztolyhősök.
De persze, hogy feltűnnek az örök emlékű indián főnökök is, mint Fekete Üst, vagy Sitting Bull. Hiszen erről szól igazából a regény. Hitem szerint a szerző róluk, az ő népükről, végpusztulásukról akar nekünk valójában mesélni. Arról a tényről, hogy az észak-amerikai pionírok hősi kora, a Vadnyugat diadalmas meghódítása szorosan összefonódott a legújabb kori történelmünk egyik leggyalázatosabb genocídiumával. A vasparipák térhódítása, az ipari méretű marhatenyésztés elterjedése, a különböző területeken kirobbanó „aranyláz”-ak nemcsak bölények millióinak elpusztításával, hanem teljes népcsoportok, nemzetségek kiirtásával, életterük elrablásával, ezrek és tízezrek rezervátumokba (korabeli „koncentrációs táborokba”) kényszerítésével járt együtt. Persze mondhatja a modern kor ember, hogy a fejlődésnek nem vethet gátat néhány, kőkorszakban rekedt természeti nép ellenállása, de a tény akkor is tény marad: a Nagy Fehér Atya dicső kolonialista célkitűzéseinek oltárán könnyedén áldozta fel Észak-Amerika teljes őslakosságát és korcsosította el a túlélést választó, de érdemi integrációra még hosszú nemzedékekig képtelen indián polgárait. Az a nemzet, amely alig száz éve büszkén vívta ki gyarmatainak szabadságát az európai anyaországtól, röpke huszonöt év alatt bevégezte Észak-Amerikában azt a munkát, amelyet Hernán Cortés és Pizarro néhány száz éve a közép- és dél-amerikai őslakosokkal megkezdett. Hiszen ott volt kiaknázatlanul az a számolhatatlan természeti kincs, nyersanyag, a földterületben rejlő kifogyhatatlan potenciál. Hagyjuk tán a vadakra?! De félre a csökönyös idealizmussal, végre az egész kontinens fejlett, modern és steril. :(
Összességében úgy éltem meg ezt a néha ironikusan anekdotázó, mégis szívbemarkolóan fájdalmas írást, mintha egy mementó lenne, amely az olvasót szórakoztatja igaz, de mindeközben – a sorok között – bocsánatot kér a megbocsáthatatlanért.
Köszönöm @B_Niki és @Hatodik_Alabardos MolyTársaimnak, hogy tudtukon kívül a kezembe adták ezt a könyvet. A korszak iránt érdeklődőknek és a súlyos mondanivalót néhol szinte hányaveti módon, fanyar stílusban közlő regényeket kedvelőknek alapmű lehet, feltétlenül ajánlom. :)

Ez egy alapmű. Mindenkinek van valamilyen képe az Észak-Amerikai indiánok XIX. századi történetéről, de amig ezt a könyvet nem olvasta, biztosan nem kellően valóságos az a kép. Igen ez egy álcázott történelmi regény, s hogy minél többen elolvassák kelőképp humoros, irónikus a hangvétele, miközben Amerika pionirjai vérben és mocsokban terjeszkednek, s szorítjákj vissza az őslakosokat a végén a rezervátumokba. S mindezt egy fehér indián, egy sehová nem tartozó ember mondja el Berger tollán – nekem úgy tűnik – viszonylag tárgyilagosan. Zseniális! Ajánlom mindenkinek!

Akkor jegyeztem meg magamnak ezt a könyvet, amikor a Wounded Knee-t olvastam. Nagy hatással volt rám az a könyv, és egy csomó indiános könyv került közben és utána a várólistámra. Így hát, mikor egy barátunk szüleinek lakásfelszámolásakor szabadon garázdálkodhattam a könyvek között, nem volt kérdés, hogy ez azonnal velem jön!
Most jött el végre az ideje az olvasásnak.
Egészen más volt, mint a Wounded Knee, nem történelmi összefoglaló, hanem regény (mégis szinte mindent idemásolhatnék, amit ott írtam az értékelésemben). Ebben a könyvben is az volt az érdekes, hogy az elbeszélő egy fehér ember. Itt ugyan nem csak szemlélő, nem történész, aki az indiánok történetét kutatja, hanem egy hányatott sorsú ember, aki a két világ határvonalán billeg, hol inkább fehérként, hol inkább indiánként érezve magát. Így egyszerre láttatja mindkét világot, sajátos, kissé cinikus stílusában. A humor oldotta kicsit a végtelen szomorúságot, ami árad a könyvből. Egy letűnt világ krónikája, aminek régen vége, aranyásásostól, vadnyugatostól, vasútépítésestől, indiánostól.
Nem csalódtam, remek könyv volt.

Csodálatos könyv szívvel, lélekkel, humorral, drámával. Lehet, hogy ez sokaknak szentségtörés lesz, de nálam a Michael Blake: Farkasokkal táncoló – on kívül mindent letarolt a műfaján belül. Az amerikai Háry János:) Jack Crabb, aki 111 évesen! narrátorként meséli el életének varázslatos kalandjait, egyszerre képviseli a vadnyugat karikatúráját és a hagyományos nomád indián életmód végnapjainak krónikáját. Mert elsősorban erről szól a történet: hogyan éli meg egy „kis nagy ember”, amikor a történelem foglyul ejti. A világ már csak ilyen, a törvény és a rend nem az elesetteknek kedvez, de még csak megvédeni sem tudja őket. Megismerjük a fehér emberek világát, kezdve a hittérítő mormonoktól, a bordélyok szajháin, a pisztolyhős banditákon keresztül egészen a dicsőséges lovasságig. Az indiánok életét akár krík, apacs vagy csejenn, megszenvedve a fehér ember területhódítását, kiszorítva őket természetes életterükből. Nem romantikus szerelmes regény, sőt, nem is igazán jó kalandregény, hanem kőkemény lélektani dráma, realista fejlődésregény (western köntösben) amiből az igazi, klasszikus akciójelenetek teljesen hiányoznak. Azonban mégsem lehangoló a könyv, sokat old a komor hangulaton a humor és a szívmelengetően emberi „jelenetek”. Nem bátor és nem erős, hősnek pedig végképp nem nevezhető, aki nem buzgó résztvevője, inkább mesélője lesz az indiánharcok időszakának. Fájdalmasan, érzelemdúsan mutatja be a háború kegyetlenségeit, a főhősök küzdelmét az életben maradásért, hogy nincs az az olvasó, akit ne sokkolna. Azt mondom: ez egy olyan alkotás, amelyet érdemes olvasni, és amelyről érdemes beszélni.

Valahogy ezekkel az emberekkel történő dolgok közel állnak hozzám. Berger nagyon jól viszi végig a történet főszereplőjét az általa elmesélt dolgokon. Néha olyan érzéseket kelt az olvasóban, hogy a mesélő tényleg ott járt és azok a dolgok tényleg megtörténtek vele, néha viszont kételkedtem az adott dologban, hogy valóban ott volt-e és így történhetett- e amit elmesélt. Ez a kettősség teszi a történetet teljessé.
http://zsuolvas.blogspot.hu/2016/10/thomas-berger-kis-n…

Az egész ezzel a képpel kezdődött: https://moly.hu/karcok/1073453, ez keltette fel az érdeklődésemet az indiánok iránt. Ez a téma amúgy nekem teljesen kimaradt gyerekkoromban is, lányos ízlésem volt, pöttyöd könyveken nőttem, szóval az indiános könyvek egyáltalán nem érdekeltek. De ez a rengeteg törzs… lenyűgöző.
Körbenézegetve a molyon, ezt a könyvet választottam a témában. Igen, valóban szól indiánokról, több törzs is szóba kerül például, akiket most már el tudok helyezni a térképen. Meg még persze annyi minden másról a korszakból. Amellett pedig egy izgalmas kalandregény. spoiler Az olvasása nagyrészt egy egyhetes kényszerszünetre esett, kicist több időm volt, nagyon élveztem. Sajnos nem tudtam időben befejezni, így a végére kicsit megtört a lendület. spoiler, de jó élmény volt.

Hamarabb láttam a filmet, iszonyúan tetszett, s akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ez valójában irodalmi adaptáció. De amikor végre a könyvet is kézbe vehettem, semmi hiányérzet sem maradt bennem. Ugyanazt a keserű, groteszk világot kaptam mint a moziban. Deheroizáló és mítoszromboló egy olyan főhőssel, aki nem hős, sőt néha kifejezetten gyáva, s aki bár a fehérekhez és az indiánokhoz egyaránt kötődik, mégis otthontalan, mindenhol idegen. S ez a felemás érzés az egész művet jellemzi. Tisztelgés ez a Vadnyugat meghódítói előtt, s egyben vádirat ellenük. Humorba pácolt hétköznapi történelem.

Újraolvasás közel negyven év után.

Nem kell hogy egy könyv tökéletes legyen, elég ha jókor talál meg. Ez a vadnyugati pikareszk engem most jókor talált.

Ha nem önmagam lennék, Vén Vidrabőr szeretnék lenni…

Jack Crabb, a Vadnyugat Forrest Gump-ja (vagy inkább Forrest Gump előképe?)! Tudom, már sokan megjegyezték a párhuzamot, de egyet kell, hogy értsek velük. Történet egy – szó szerint és átvitt értelemben is – kisemberről, aki hosszú-hosszú élete során tanúja volt Amerika fejlődésének, a poros, időnként mocskos, helyenként pedig romantikus(nak tartott) Vadnyugat „aranykorának”, amely aztán a haladás következtében a múltba veszett… Miközben ő maga mindig is kívülálló maradt mind a fehér ember, mind az indiánok világában – mégis ez utóbbiban sikerült igazi nevet és megbecsülést kivívnia, dacára bőre színének. Szerelmemre talált, majd elveszítette azt, életeket igyekezett jó útra terelni, közben pedig hol lent volt a sárban, hol felkelet belőle.
Nagyon tetszett az egyes számban elbeszélt, átfogó történet, szerettem Jack ironikus, szellemes, maró stílusát; ezzel sikerült elkerülni, hogy ne váljon az elbeszélés egy szirupos lányregénnyé, de jöjjenek át a kisebb-nagyobb odamondások (Custer, rabszolgasors, vallási megszállottság), tragédiák, problémák és a határvidéki élet mindennapjai az indiánok életmódjával, a vasút megépítésével, a mesterlövészek és kártyások nem kicsit kockázatos életével, majd láthatjuk/érezhetjük a civilizáció és a vadság háborúját is – de mégis melyik jobb/rosszabb a kettő közül? Nehéz kérdés…
Nem szabad egy hagyományos „indián-cowboy mesét” várni ettől a könyvtől – ez egy ironikus humorral ötvözött (azt is lehet modani, néhol karikatúra jellegű) történet a Vadnyugat jellegzetes arcaival és komoly problémák felvetésével, melyek mind a mai napig megtalálhatók. Valamint apró figyelmeztetés a történészet, történelem rajongók, a naiv, megvezetett vagy éppen önjelölt történelem-geekek számára is, hogy lám, nem minden az, amit írásban a képünkbe tolnak, néha érdemes mögéjük nézni, hátha valami egészen mást kapunk.
A filmet jó tíz éve láttam utoljára; azt hiszem érdemes lesz arra is időt szánni…

Régóta nézegettem, mindig gyanúsan vastagnak tűnt, és igazából fogalmam sem volt, hogy miről szól.
Most, hogy rákényszerültem a lakásban maradásra, kezembe vettem.
Bizony nem is bántam meg, bár sokszor nem tudtam, hogy Münchausen vagy Háry János történetét olvasom-e, egy újabb álnéven megjelentetve.
szerettem a Kis Nagy Embert, aki valóban nagy hazudozó, nagy játékos volt, de mindvégig ott motoszkált a fejemben a Forrest Gump-éhoz nagyon hasonlító ámokfutásának oka és miértje.
Szegény Jack folyamatosan kereste önmagát, amit lépten-nyomon megtalált, majd ugyanazzal a lendülettel el is veszítette.
Átéreztem vívódásait a nagy harcok során, amelyeket leginkább önmagával vívott, de bizony nem lehetett egyszerű, hogy hol ezen az oldalon, hol azon az oldalon vívott.
Humora lehengerlő volt, érdemes lett volna kijegyzetelgetni, de majdnem a könyv egyharmadát másolgathattam volna.
spoiler