Ez a híres regény, amelyet kiadója 1900-ban nem merte forgalomba bocsátani állítólagos erkölcstelensége miatt, különös karriertörténet. Hősnője, Carrie Meeber a falusi élet sötétségéből, nyomorúságából emelkedik ki lassan, kitartóan, hogy a végén mint a zenés színpadok sztárja sikert, anyagi jólétet mondhasson magáénak, boldogságot, elégedettséget azonban nem, helyette csak üres lélektelen magányt.
"Dreiser (1871-1945) a kitartott nő és barátai történetében a nemiségnek a szellemi ember életében betöltött szerepét vizsgálta, első ízben a modern angol nyelvű irodalomban. Anélkül tette ezt, hogy egyetlen erotikus jelenetet leírt volna, de anélkül is, hogy akár szavakban, akár az események irányításával a hagyományos polgári erkölcsi szabályok vagy a „költői igazságszolgáltatás” szellemében állást foglalt volna, vagyis „megbüntette” volna Carrie-t… Ezért kellett az angol-amerikai realista regény nagy határkövének, ennek a gyengéd szeretettel fogant, nagy költői erővel megírt,… (tovább)
Carrie drágám 62 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1900
A következő kiadói sorozatokban jelent meg: A Világirodalom Remekei Európa · Horizont könyvek Kriterion
Kedvencelte 9
Most olvassa 2
Várólistára tette 50
Kívánságlistára tette 15
Kiemelt értékelések
Tulajdonképpen a végére egész jó könyv lett, de közben azért szenvedtem rendesen. Túl sok volt a részlet, túl hosszasan történtek az àtmenetek, az író számtalanszor ismételte önmagát. Valószínűleg az sem segített, hogy számomra mind a három főszereplő jelleme visszataszító volt, Carrie-ben sem találtam semmi kedveset, spoiler.
Viszont Dreiser leírt néhány nagy igazságot spoiler, és ez tetszett. Meg aztán hiába utáltam a szereplőket, jó volt, hogy nem feketék vagy fehérek voltak, hanem vegyesen tartalmaztak jót és esendőt, illetve alávalót is.
Két részletben olvastam, talán két év is eltelt közben. Ritkán vagyok itthon, és olyankor úgyis a könyvtár győz, hiába állnak itthon kupacokban a könyvek, amiket szeretnék elolvasni. Karácsonykor úgy döntöttem, végre befejezem – aztán indult a buszom, az utolsó öt oldal maradt olvasatlanul. Tegnap este végre befejeztem. Igazából nem tudom, mi alapján döntöttem el, hogy én ezt olvasni akarom – de nem bántam meg. Érdekes volt a tizenkilencedik század végén Amerikában bolyongani, és követni Carrie sorsát a felemelkedés rögös útján.
Szerintem túlírt, túlmagyarázott. Igazából az sem tetszett, ahogy kiemelkedik Carrie az eltartott nő státuszából. Lehet, hogy sikertörténetnek szánta és pozitívumként próbálja tálalni, szerénynek bemutatni Carrie-t, nekem mégis átgázolósnak tűnik és nemtörődömnek. Az, ahogy viszonyul Hurstwoodhoz annak lecsúszásakor, az nemcsak a férfinak degradáló szerintem, hanem ugyanúgy neki is.
Zola stílusa élesebb, humora metszőbb, Dreiser azonban mesélőérzékével pótolja a lemaradását: a Carrie drágám elképesztően olvasmányos annak ellenére, hogy története, fordulatai szinte előre kódolva vannak. A regényben a párbeszédek ritkák és rövidek, a típusfigurákat Dreiser narrációja köti össze, aki afféle bölcs, visszafogott mesélőként világítja meg a lélek változásait, vagy hívja fel a figyelmet a tettek mögötti mozgatórugókra.
Carrie, a főhősnő figurája legalább annyira egyszerű, mint amennyire összetett: az író nem túl okos, nem túl szép lányként mutatja be, később aztán mégis szinte mindenkit elvarázsol és az ujja köré csavar – épp azért, mert tökéletes terméke a kritizálni kívánt felszínes, talmi csillogású kapitalista világnak; nem vágyik másra, csak jómódra, hírnévre és szép ruhákra. Szinte észrevétlenül válik femme fatale-lá: Drouet és Hurstwood is szépségét és naivitását akarja kihasználni, végül azonban fordul a kocka és inkább úgy tűnik, Carrie használta ki őket – Dreiser zsenialitását dicséri hogy még a legvégén sem válik nyilvánvalóvá, ki is az áldozat.
Érdekes, mondhatnám kedves történet, szerethető szereplőkkel. A történet számomra lassan indult be, és sok helyen nyögve-nyelve haladt tovább, amit a néhol túl fennkölt, barokkos körmondatok számlájára írok.
A történet azonban tetszett (akár egy majdnem-modern Hamupipőke feldolgozás – annyi különbséggel, hogy az élet nem feltétlenül végződik mindig happy end-del). A három főszereplő kifejezetten szimpatikus volt, mivel beleláthattunk az érzéseikbe, gondolataikba, céljaikba és hogy mit miért tesznek.
Szerintem a történetet meg lehetett volna írni egy kicsit tömörebben, mert a sok átvezető rész elvonja a figyelmet a mű kiváló részeiről – így azonban csak egyolvasásos könyv. :)
Első olvasmányom az írótól. Konzisztensen indult, mint egy klasszikus regény, de a fele tájékán kicsit szétesett a történet számomra, így nem mondanám, hogy szó szerint sodródtam az eseményekkel, de ettől függetlenül az egyes epizódok külön-külön élvezetesek voltak, az író társadalmi körképe alapos és elgondolkodtató, és mert végül mégis vezetett valahova a történet, elolvastam, és összességében nem volt rossz. Néhol az arányok nem az én ízlésem szerint valók voltak, lényeges folyamatokat túl röviden írt le, éveket ugrottunk át, máskor meg néhány nap vagy óra mozzanatai egészen részletesen ki voltak dolgozva, valamint szereplők is csak úgy eltűntek hosszú időre, majd újra felbukkantak megint a semmiből.
Népszerű idézetek
Az emberek általában túlzott jelentőséget tulajdonítanak a szavaknak. Rabjai annak a téveszmének, hogy a beszéd nagy eredményeket hozhat. Pedig a valóságban a szavak szükségképpen leggyöngébb pontjai minden érvelésnek. Hiszen csak homályosan közvetítik a mögöttük háborgó nagy indulatokat és vágyakat. Csak amikor a fecsegő nyelv elhallgat, akkor fülel a szív.
A vonat egyenletes gyorsasággal száguldott szántóföldeken és erdőkön keresztül. A lakatlan erdővidék keresztútjai előtt szomorú dallamként hangzott fel a mozdony elnyújtott füttyjelzése.
249. oldal, 28 Egy földönfutó zarándok – lélek a pányván (Kriterion, 1971)
Ó, az emberi élet forgataga! Milyen rövidlátók is vagyunk.
Carrie például szegényen és romlatlanul, igaz érzésekkel indult, vágyakozva tekintett az élet minden szépségére, és fallal találta szemben magát. Azt mondja a Törvény: „Bárhogy csábít a szépség, meg ne közelítsd másképp, csak az igaz úton.” – Azt mondja az Illendőség: „Becsületes munkával törekedj jobb sorsot kivívni magadnak.” S ha a becsületes munka nem kifizetődő és nehezen elviselhető, ha az út olyan hosszú, hogy sohasem vezet el a szépséghez, csak elnyüvi a lábat és a szívet, ha olyan erős a szépség vonzóereje, hogy valaki elhagyja érte az igaz utat, és inkább a megvetett, de rövidebb ösvényt választja – ki vetheti rá az első követ? Nem a gonoszság, hanem éppen a jobb iránti vágy vezérli gyakran a tévelygők lépteit. Nem a gonoszság, hanem a jóság kísérti meg gyakran a gondolkodáshoz nem szokott, érző embert.
511. oldal, 47. fejezet
[…] hánykolódott a tétovázás végtelen tengerén.
192. oldal, 21 Az elcsábított lélek – a test harcol (Kriterion, 1971)
Leültek, és megkezdődött a gazdag amerikaiaknál szokásos látványos, pazarló és egészségtelen étkezés, amely a világ ámuló szemében az igazi előkelőség csodája. A terjedelmes étlap egész hadsereg élelmezésére elegendő fogást tüntetett fel, s mindegyik mellett olyan árat, amely eleve lehetetlenné és nevetségessé tette az ésszerű mértéktartást: tucatnyi leves ötven centért vagy egy dollárért; negyvenféle módon elkészített osztriga, hatvan centért hat darab; előételek, halak, húsok olyan áron, amelyért egy éjszakára megszállhat az ember egy átlagos szállodában. A rendkívül ízlésesen nyomtatott étlapon a másfél-két dolláros ár volt a leggyakoribb.
329. oldal, 32. fejezet
Lassan hatalmába kerítette a beteges tépelődés. Már csak gondolatai és az újságok érdekelték. Elszállt a szerelem gyönyörűsége. Most az volt a feladat, hogy kicsikarja nagyon alacsonyrendű helyzetéből, amit csak tud.
Kevés a pihenő és a síkság a szakadékba vezető úton.
342. oldal, 33. fejezet
Caroline, vagy Carrie, ahogy a családban némi gyengédséggel becézni szokták, fejletlen megfigyelő- és elemzőkészséggel rendelkezett. Inkább az önzés fejlődött ki benne, bár az sem erősen; mindamellett ez volt legjellemzőbb vonása. Fiatalságának forró ábrándjaival, fejlődő korszakának jellegtelen csinosságával, ígéretes majdani formákat sejtető alakjával s a szemében ragyogó némi természetes értelemmel jó példája volt az amerikai középrétegnek, a két emberöltővel azelőtt bevándoroltak utódainak. Könyvek nem érdekelték, a tudás az ő számára zárt könyv maradt. Hiányzott még belőle az ösztönös báj is. Fejét alig is tudta bájos mozdulattal félrehajtani. Keze még csaknem teljesen kifejezéstelen volt. Lába, ha apró is, de lúdtalpas. És mégis, Carrie-t érdekelték a tulajdon bájai, hamar felismerte az élet forróbb gyönyörűségeit, és becsvágy égett benne az anyagi gyarapodásra. Mint afféle rosszul felfegyverzett kis lovag, nekimerészkedett, hogy felderítse a titokzatos birodalmat, és vad ábrándokat szőtt holmi bizonytalan, távoli hatalomról, mely majd leigázza és meghódítja a várost – hogy az, annak rendje és módja szerint, bűnbánóan heverjen egy nő lába előtt.
6–7. oldal, 1 A mágnes vonzása – elhagyott gyermek az erők hatalmában (Kriterion, 1971)
Ezt a könyvet itt említik
- E. L. Doctorow: Ragtime
- Jessica Sorensen: The Coincidence of Callie & Kayden – Callie, Kayden és a véletlen
Hasonló könyvek címkék alapján
- Upton Sinclair: A mocsár ·
Összehasonlítás - Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött 79% ·
Összehasonlítás - George Orwell: Állatfarm 94% ·
Összehasonlítás - Charles Dickens: Örökösök I-II. 92% ·
Összehasonlítás - Aldous Huxley: Pont – ellenpont 91% ·
Összehasonlítás - George Orwell: Állati gazdaság ·
Összehasonlítás - Dickens Károly: Karácsoni ének ·
Összehasonlítás - Herman Wouk: Hajsza 88% ·
Összehasonlítás - Charles Dickens: Martin Chuzzlewit I-II. ·
Összehasonlítás - Aldous Huxley: A végzet bábjátéka ·
Összehasonlítás