Amerikai ​tragédia 88% 159 csillagozás

Évek óta várólistás könyv, mindig halogatva, tologatva magam előtt, talán azért, mert sokkal nehezebb olvasmányra számítottam. Ezzel szemben a lapok rohamtempóban fogytak. Magam is meglepődtem, mennyire profin képes Dreiser fenntartani az érdeklődésem, miközben valójában a stílus sem sziporkázó, és a cselekmény sem tartogat túl nagy meglepetéseket. Ez utóbbi vázát Dreiser egy megtörtént esetből merítette, a regényt alapos kutatás, dokumentáció előzte meg, ugyanakkor a főhős élettörténetébe a szerző több önéletrajzi elemet is beleszőtt.
A realizmus, naturalizmus és romantika jegyeit ötvöző regényben annak lehetünk tanúi, mivé lesz egy átlagos gyerek, majd fiatalember, aki egy átlagostól eltérő családban felnőve naivan, tudatlanul, romantikusan álmodozó, esendő, gyenge jellemet örökölve megpróbál kitörni helyzetéből. Élni akar. Csakhogy semmi fogodzó, lelki-szellemi-anyagi segítség, amire támaszkodhatna. Szülei gazdasági, társadalmi kérdésekben tájékozatlanok, gyerekeik megaláztatásként, szégyenként élik meg missziós tevékenységüket. Meggyőződés nélkül, ideig-óráig részt vállalnak belőle, majd megpróbálnak saját lábra állni. Clyde, bepillantva a munkások és az előkelő osztályok szigorú kritikai éllel bemutatott, léha, felelősségvállalást nem ismerő világába, úgy érzi, mindenek értéke a pénz – így ebben látja felemelkedésének egyetlen lehetőségét. Csakhogy a felemelkedés és vagyonszerzés rendkívül nehéz vállalkozásnak bizonyul ott, ahol rendkívül szigorú kasztrendszer uralkodik, ahol az emberi viszonyokat a társadalmi helyzet és ennek normái irányítják, ahol a tekintély és státus mindennél előrébb való. Clyde kiszolgáltatja magát ennek a miliőnek, ösztönös vágyaira hallgat, melyek elnyomják benne a halványan pislákoló értelem és morál hangját. Egy öntudatára nem ébredt, gyáva és gyenge jellem vívódásainak, töprengéseinek vagyunk tanúi a regény során, aki azonban többszörös kiszolgáltatottság, gúzsbakötöttség rabja – öröklődés és társadalmi hatás határozza meg életútját, ez utóbbi totális közönye egyrészt az egyes ember vágyai, szabadsága iránt (l. szegénységbe, nyomorba süllyedő, bigott szülők), másrészt a morál iránt (l. a gazdagok sekélyes, embertelen világa).
Persze feltevődik a kérdés, van-e, lehet-e szabad akarat ebben a miliőben? Van-e választási lehetőség? Bűnös-e Clyde? És ha az, miért? Azért, amit tett? Azért, amit talán nem követett el, csak megtervezett? Láthattuk a regényben is Sparser esetét – a földi ítélőszék gyakran nem azért büntet, amiért logikusan elvárnánk… spoiler

Bevallom, belőlem Clyde alakja nem váltott ki sajnálatot vagy együttérzést, annak ellenére, hogy Dreiser egyértelműen jelzi, mennyire magára hagyatott, iránytűnélküli tévelygésre ítéltetett. A női szereplők is többnyire kétdimenziósak, Roberta alakja már-már romantikusan egypólusúra sikerült, de a többi alak is megmaradt a maga kis skatulyájában, végigment a maga meghatározott pályáján. Ráadásul túságosan komor-komoly az egész történet, sehol benne egy cseppnyi irónia. Társadalomábrázolása is messze a szatíra leghalványabb jelétől. Persze lehet azt anélkül is, de túl száraz ez így, ráadásul rettenetesen túlírt. Minden szándéka és az óhatatlanul felbukkanó Stendhal- és Zola-asszociáció ellenére nem tudtam szeretni. Azért az elődök ezt jobban tudták.

Egy fejlődésregény arról, hogy egy vallásos nevelést kapott fiatalt hogyan ragadja magával az anyagi világ igézete. Hogyan ittasul meg a jólét ígérete láttán.
Clyde jellemfejlődését követhetjük nyomon onnantól, hogy elhagyja a missziót, ahol szüleivel élt és kezdetben egy szállodában kezd el dolgozni. Már itt szembesül azzal, hogy eddig milyen komoly nélkülözésben élt. Boldogulását világi javak megszerzésében látja.
Később iparmágnás nagybátyja gyárában felelősségteljes beosztást kap és az társadalmi elit is maga közé fogadja.
Az anyagi jólét és a társadalmi elithez való tartozás ígérete azonban végzetes lépés megtételére készteti.
Bár kissé túlírtnak tartom, de a maga nemében mesterien ábrázolja a szereplők lelkében lezajló vívódásokat.

Számomra az amerikai irodalom egyik gyöngyszeméről van szó. Hosszú mű, de elejétől a végéig lebilincselő, letehetetlen olvasmány. Tulajdonképpen egy velejéig egyáltalán nem romlott, hanem egy átlagos, ám jellemgyenge főhős útját kíséri végig a cselekmény a tragikus végkifejletig. A becsvágyó Clyde a felelősséget soha nem tudja vagy akarja vállalni tetteiért és ez pusztulásba sodorja. Nagyszerűen megírt történet, abszolút megérdemli az öt csillagot.

Túl hosszú, feleslegesen terjengős ez a könyv. Az elején tetszett (és egyébként is nagyon érdekelnek ezek a klasszikus amerikai történetek), de amikor Clyde a nők miatt szenvedett (szenvelgett), már nem szerettem a könyvet. Aztán megint izgalmas lett egy időre, az 5-600. oldal körül pedig már nem akartam félbehagyni… Kíváncsi voltam, hogy egyesek miért tartják ezt a könyvet nagy regénynek, de nem jöttem rá. A szereplők ellenszenvesek és nem tudom, mi alapján lehetne Clyde-ot felmenteni vagy akár egy kicsit is kedvelni. A gyilkossággal és a bírósági tárgyalással kapcsolatos részek akár izgalmasak is lehetnének mondjuk 150 oldallal rövidebb változatban. A „romantikus” rész pedig inkább giccses, mint szép vagy akár jól megírt (maradok Jane Austen-nál); a szereplők motivációi nekem egyáltalán nem hitelesek. Ha van érvényes mondanivaló, az az, hogy a szigorú vallásos nevelés senkit sem tesz „jó” emberré, sőt.

Különös dolog az, amikor az ember túl terjengősnek talál egy művet, aztán végiggondolva, hogy mit is lehetett volna kihúzni belőle arra jön rá, hogy bármit is gyomlálna ki, a hatás többé nem lenne ugyanaz. Ezért lóg ez az osztályzat is a négyes és ötös között, mert meggyőződésem, hogy húzni kéne a szövegből, de fogalmam sincs, hogy mit. És ezért is nem lett kedvencem, noha igazán jó szívvel ajánlom mindenkinek, mert valóban remek regény csak lenne valamivel soványabb…

Nem tudtam letenni. A könyv elején még szurkoltam Clyde-nak. Aztán – bár elítéltem – mégis, be kellett, hogy valljam magamnak, megértettem a szándékot… Gyarló, és gyenge a ember. Ösztönei viszik előre, és azoknak nehéz, csaknem lehetetlen megálljt parancsolni.
Kiszámítható volt a történet… ugyanakkor megható… könnyeket csalt a szemembe… de nem annyira Clyde-ért… sokkal inkább a többiek miatt…

Az első olvasmányom volt ez Dreisertől, de nagyon magával ragadott a stílusa és a rendkívül egyedülálló karakterábrázolás. Szerettem, ahogy a régi nyelv stílusában (persze ez a fordításnak is köszönhető), különös odafigyeléssel és régimódi finomsággal ábrázolja a történéseket, a karaktereket, mindent. Habár sok esetben egy fejlődésregény néhol unalmasnak tűnhet, a végére mindig minden a helyére kerül, és még a legapróbb részletek is értelmet nyernek. Clyde nagyon érdekes karakter, az elején nem tudtam eldönteni, hányadán is állok vele, aztán elkezdtem kedvelni, utána rettentően ellenszenves lett, a végére pedig az események és a bonyodalom tükrében talán kicsit talán újra kedveltem. A lényeg, hogy ez egy rendkívül jól összerakott és átgondolt mű, ami rengeteg gondolkoznivalót és érzelmet kelt az olvasóban (legalábbis bennem).

A regény annyira magával ragadott, hogy szinte nem tudtam letenni. Amikor befejeztem napokig nem tudtam másik könyvhöz kezdeni, mert teljesen a hatása alatt voltam ennek a tragikus, de egyben lebilincselő történetnek. Csak ajánlani tudom mindenkinek. :)

Azt nem tudom.hogy klasszikus e vagy sem,de az íróról már a „nyugatosok” is sokat vitatkoztak.A könyvben egy fiatal férfi megpróbál kitörni társadalmi osztályából és ez a törekvése végül egy gyilkossághoz vezet.Kicsit olyan ő,mint egy jelenkori Julien Sorrel.

– Kedves Rokon! Ismét nem kellett csalódnom ajánlásodban!
„Amerikai bűn és bűnhődés”… Meglehet, hogy „nem üt annyira”, mint orosz társa, de ahhoz méltó módon járja körbe ezen örök kérdéseket. Pszichológiája ugyan nem olyan kő-súlyú, de szintén nagyon mély; más itt a vég is, a főszereplő önelemzése is. Bűnös-e Clyde? Igen. De mennyiben? Amit tervelt, szörnyű. Amit tett-nem tett, rossz. Velejéig romlott-e? Nem. Érdemli-e büntetését? Erre nincs válasz. – Mindenesetre, bizony nem lehet könnyű büntetőbírónak lenni…
Picit ambivalens a viszonyom a 20. századi, társadalmi problémákat is boncolgató amerikai irodalomhoz – valahogy van azokban a művekben valamiféle sajátos vadság, ami távol áll tőlem, de azt kell mondanom, hogy ez a drámai mű – talán egy-két kivételtől eltekintve – sokkal jobban tetszett, mint bármely másik azok közül.