Egyik este a férjem megkérdezte, hogy az egy dolog, hogy időről időre felnevetek olvasás közben, de arról vajon tudok-e, hogy a hisztérikus röhögések között meg egyfolytában mosolygok? Nem tudtam, de nem vagyok meglepve.
Ez, kérem, a sorozat fénykora. Ilyen egy klasszikus, tökéletes, csodálatos Korongvilág-regény. Hozzávalók:
Szuperül megkomponált alapsztori. Végy valamit, amit mindenki ismer. Csavard ki. Legyen vicces, de lopj bele olyan elemeket, amiken azért el lehet gondolkodni. Legyen könnyed úgy a könyv kétharmadáig, aztán csöpögjön az epic, a Korongvilággal és annak szereplőivel hosszú múltra visszatekintő olvasóknak talán még a szeme is. (Egy barátom barátja, természetesen.)
Vinnyogósan röhögős humor. Végig. Akkor is, amikor a küszöböt rágod izgalmadban, és akkor is, amikor leveddzik a szemed, hogy ráfoghasd széles jókedvedre. (Mondja az a bizonyos ismerősöm. Én ezt nem tapasztaltam meg, ugye.)
Sokrétű karakterek. És mennyi! A nem-is-annyira-jó boszorkány, a nem-tudja-magáról-hogy-rossz boszorkány, az emancipált modern boszorkány, akit elnyomnak a tradíciók, a happy-go-lucky boszorkány, aki mindentől függetlenül puszta kézzel esne neki bárkinek, aki a legjobb barátját (és/vagy a macskáját) cseszegeti, és…
Granny Weatherwax. A boszorkány, aki azért jó, mert retteg tőle, hogy nagyon sikeres rossz boszorkány lenne. Granny Weatherwax minden könyv elején kimeríti a vaskalapos, morózus, komikusan büszke banya fogalmát, és minden könyv végén elsírom magam leesik az állam, hogy mennyire erős és igazságos és jó. Utálná, ha tudná, hogy ő a kedvenc szereplőm.
Üzenet azoknak, akik azt kérdezik, melyik Korongvilág-regény az igazi:
– Ez.