HA MÁR PRATCHETT
Egy időben valamiért azt gondoltam, tudatlanul, információhiányosan, hogy Terry Pratchett egy tucat-fantasy író, a fantasy sablonjaival, sablon-alakjaival, szokásos történeteivel. Már nem is tudom, hol, mikor, minek hatására következett be a változás. Azt tudom, hogy A mágia színe volt az első könyv, amit olvastam tőle. Nem volt elementáris vagy sorsfordító élmény, de valamit elkaptam a Pratchett-fílingből. Négy dolog egyértelműen lejött belőle: Pratchett írásain lehet jókt röhögni, a történet csak felszín a számára, mert van mondanivalója, marhára figyelni kell, amikor az ember olvassa és hogy nem semmi fantáziája van.
AHOGY PRATCHETT ÍR
Azt írtam, marhára figyelni kell, hogy az ember kövesse az asszociációit, hasonlatait, a gondolatmenetét. Ez annyira igaz, hogy úgy vettem észre, nem mindegy melyik fordítását olvassa az ember fia/lánya. Ugyan sajnos nem tudok angolul, de volt olyan, hogy egy Hamlet-idézetet benézett a fordító, és ezzel teljesen gallyra is vágta Pretchett ahhoz fűződő hatalmas poénját. Csak azért vettem észre, mert ismertem a Hamlet-szöveget. Én akkor a rossz Pretchett-fordítást olvastam, ezért megnéztem egy másikban: ott teljesen ült a szöveg. Nem szoktam ingyen reklámozni, és pénzt még senki nem ajánlott fel érte, de most megteszem: hacsak egy mód van rá, akkor a Delta Vision Pratchett-kiadásait érdemes olvasni, úgy fest, újrafordítottak minden könyvet. Pratchett-hez méltón. Viszont ezáltal nem tudom, hány szöveg maradt zavaros, hány gondolat, poén sikkadt el, ha csak a régebbi fordítások álltak a rendelkezésemre. Lehet, hogy ezért nem jött be igazán A mágia színe sem? Tény, hogy olvastam ennek az ellenkezőjét is. Mármint, hogy volt vannak, s vannak bizonyára többen, akik a régi fordításokat jobban díjazzák, különös tekintettel a z új fordítások beszélő neveire.
Na, és akkor kimondom! Ki én, ha a fene fenét eszik is, mert itt a helye: Pratchettben néha azt nem szeretem, hogy piszok komplikáltan fogalmaz, rohadtul kell figyelni, mi a francot is akar mondani, és azért is, hogyy ne szakadjon meg az asszociációi lánca. (Isteni szerencsém, hogy van nekem egy Ofi nevű barátom, akinek a kommunikációja kísértetiesen hasonlít Pratchett-ére, csak győzzek figyelni. De komolyan volt olyan, hogy olvastam egy e-mail-jét (mármint nem Pratchett-ét, hanem Ofiét, és miközben minden sorát élveztem, halvány lila űrgyűrűfüttyöm nem volt, mit is akar mondani. A stílus, ugye, maga az ember. És itt kell kimondanom, mert ha már ilyen kis bitang őszinte vagyok, akkor kimondom én ezt is: imádom, hogy Pratchett szövegeire ennyire kell figyelni, hogy ne szakadjon meg az asszociációk sora, és irgalmatlanul bírom a komplikált, de pazarul komplikált megfogalmazásait is.
PRATCHETT VILÁGA ÉS ABBAN EZ A KÖNYV
Pratchett gyakorlatilag és nagyjából egy általa kitalált világba helyezi el az összes történetét: ez a Korongvilág. Korong, mert a teljesen lapos világot a Nagy A'Tuin teknősbéka hátán álló négy elefánt tartja. A Korongvilág kötetei nem összefüggők, vannak ugyan visszatérő szereplők, van csekély számú visszautalás a régebbi történetekre, de voltaképpen bármikor bármelyik kötet kézbe vehető, nem lesz érthetetlen. Még akkor sem, ha a Korongvilág-sorozat alsorozatokra bontható, és az alsorozatok szereplői jobbára visszatérő figurák. De még ez sem tökéletesen konzekvens. Szóval Pratchett könyvei szabadon olvashatók, bármelyikhez is fér hozzá a szerencsés olvasó, nem szabad hagyni, hogy reménytelenségbe süllyedjen: olvassa!
Ez a Vége a mesének című kötet a Boszorkányok-alsorozat harmadik története. (Az értékelés alatt elhelyeztem két linket. Az első többek között arról szól, az egyes kötetekben milyen témákkal foglalkozott Pratchett, a második pedig egy javasolt olvasási sorrend.) A Boszorkányok-alsorozatnak (meglepő fordulat következik) azért ez a címe, mert három boszorkány az egyes könyvek főszereplője: Wiharvész Anyó, Ogg Nagyi és Póré Magrat, az ifjú, még gyakorolgató boszi. Anyó és Nagyi folyton-folyt csesztetik egymást, Magrat és Anyó ki nem állhatják a másikat, s ha Nagyi dalra fakad, Anyó és Magrat versenyben csendesítik őt.
Jelen részben Magrat megörökli a tündérkeresztanyaságot egy meghalt boszorkánytól. Magrat tapasztalatlan, ismerethiányos, tudatlan, és voltaképpen senki sem érti, miért övé a feladat? A meghalt boszi rögtön meg is bízza egy feladattal: nem szabad, hogy Pipő férjzhez menjen. Ezt kell Magratnak mindenáron megakadályoznia. Ehhez rögtön útra is kell kelnie Genuvába. Nagyi és Anyó persze nem hagyják magára a fiatal teremtést. Főleg, mert mindkettőjük csőrét nagyon csípi, hogy miért pont ő, és főleg miért övé az elhunyt varázspálcája?
A könyv háromnegyede a három boszi útjának a bemutatása Genuvába, a negyedik negyed pedig a végső harc. De, á, nem ám csak úgy ukkmukkfukk, tök kiszámíthatón!
Persze a végső harc kibontakozása már az út során elkezdődik, szépen, ízlésesen, finoman adagolva felvezetve. Magratnak fogalma nincsen, mi történik körülötte, de Anyó és Nagyi számára egyre tisztább a kép: valaki mindenáron integrálni akarja a valóságba a meséket, de jobbára csüggesztő vagy éppen kegyetlen félmunkát végez. És egyre világosabb, hogy a székhelye Genuva, a fő célpontja pedig Pipő, akit, ha a fene fenét eszik is, meg kell menteni!
Ám mire idáig eljutunk bejárunk néhány mesét (amikből valahogy hiányérzetem volt, több az sokkal több lett volna hiányérzet nélkül), végighallgatjuk a boszik permanens perlekedését.
„HAPPY END NINCS?”
A könyv tipikus Prathchett-könyv. Ha akarom egy szimpla, röhögős fantasy. Ha akarom, kicsit több, ha akarom, sokkal több. Pratchett nem egy könyve valami másnak a parafrázisa, továbbgondolása, hol Shakespeare-nek, hol Az operaház fantomjának, hol ennek, hol annak. Ez a könyv a meséké.
Amikről itt olvashatsz tovább. Meg persze Pratchett-nek erről a könyvéről.
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2019/04/30/terry_pratch…