Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Rémes regiment (Korongvilág 31.) (Ipari Forradalom 3.) 63 csillagozás
Hirtelen, vad ötletként kezdődött…
Mellék Marinak sietve fiúvá kellett válnia. A haját levágni és nadrágot húzni könnyű volt. De azt megtanulni, hogy nyilvánosan szellentsen meg böfögjön, és hogy úgy járjon, akár egy majom, sokkal több időt vett igénybe…
Aztán felcsapott a seregbe, és elveszett bátyja keresésére indult.
Csak épp tombol a háború. Bár mindig is tombolt valamilyen háború. És Mari a bajtársaival bármiféle kiképzés nélkül a kellős közepén találja magát – az ellenség pedig vadászik rájuk.
Az ő oldalukon ezzel szemben csupán a sereg legcsavarosabb eszű őrmestere és egy kávémániás vámpír áll. Vagyis hát… van egy Titkuk is. És ahhoz, hogy a háborút az ellenséges seregek szívében megnyerje, minden tehetségét latba kell vetnie… a Rémes regimentnek.
Eredeti megjelenés éve: 2003
Enciklopédia 14
Szereplők népszerűség szerint
Helyszínek népszerűség szerint
Kedvencelte 9
Most olvassa 1
Várólistára tette 23
Kívánságlistára tette 34
Kiemelt értékelések
Egyedül Pratchettől vagyok hajlandó fiúnak öltözve bármilyen oknál fogva a seregbe beálló lányokról olvasni, akik ráadásul ott vámpírokkal és egyebekkel találkoznak, mert ezek a témák finoman szólva sem vágnak a profilomba, Pratchett egyik nagy erénye azonban továbbra is az, hogy a maga megfontoltságával és tárgyilagosságával értelmet ad még a kliséknek is.
A másik erénye pedig, hogy gondolkodik. Manapság igencsak napirenden levő kérdéseket taglal a könyv, egyik fő témája a nemi identitás. Hősnőink személyiségére hatással van az, hogy férfiruhát öltenek, férfiként viselkednek, és férfias problémákkal szembesülnek. Miután a szőke loknik a porba hullanak, az alsószoknya pedig katonai zubbonyra cseréltetik, a szurtos, vidéki lány identitása tököt növeszt, és Mari lapról lapra egyre inkább Olivérnek – sőt: Mellék tizedesnek – érzi magát. A változás kívülről indul, ám hamarabb interiorizálódik, mint gondolnánk.
A gender szál túl lett tolva, a háborús könyvek azonban különleges helyet foglalnak el a szívemben a Svejk és A 22-es csapdája, meg még pár hasonló alapmű óta, s árgus szemekkel olvasom mindig az ilyeneket, mert a háború olyasvalami, amiről számtalan könyv szól, ám amit az írók közül kevesen éltek ténylegesen át. Hogy a háború nem valami macsós, vagy éppenséggel hősies dolog, azt régóta tudjuk, amit azonban hajlamosak vagyunk elfelejteni, az az, hogy mindössze csekély százalékban áll tényleges hadi cselekményekből, a többség számára az idő legnagyobb részében inkább nyomorogva a vadonban történő csámborgásként írható le, jobbára pár majdnem idegen társaságában, mialatt számos egyéb viszontagság mellett még durván nélkülözzük is az alapvető szükségleteket, minek hatására értékrendünk gyökeresen átalakul.
A háború itt elég hitelesen jelenik meg, s a női karakterek átlényegülése férfivá is örvendetes módon túlmutat a levágott fürtök feletti kesergésen, meg azon, hogy miközben rossz a kaja, még a fehérmájú konyhalány is ránk mászik. Ha megtalálom, ki is idézem mindjárt a lényeget, miszerint bárhogy alakuljanak is a körülmények, soha ne feledd el, hogy ki is vagy, ne hagyd, hogy a rengeteg kalamajka, amin keresztülmész, összezavarja a fejedet, mindig maradj hű önmagadhoz.
Pratchett egy kevesek által művelt, ám az én szívemhez igen közel álló irányzatot képvisel, így leginkább csak önmagához képest lehet értékelni, mely minőségében ez a kötet négy csillagot kap, amiből majdnem 3,5 lett a túlírtsága miatt, de a zsánerirodalmi viszonylatban mindenképpen kiemelkedő jellemrajzok miatt felfelé kerekítek. A szereplőgárdából kiemelkedik a vámpír karaktere, aki a pratchetti vámpírábrázoláshoz híven ismét a függőség természetrajzát hivatott szemléltetni (ha addiktív személyiség vagy, a legjobb, amit tehetsz, hogy valami kevésbé káros dologra függesz rá). A humora is hozza a szokásos, pratchetti színvonalat, azaz jobbára a szokatlan, meghökkentő fordulatokkal operál a nemiség és a testi folyamatok helyett, melyek örvendetes módon csak a legindokoltabb esetekben jelennek meg.
Felmerül a vallás kérdése is, s hívőként is azt mondom: a kétely jó, hasznos, előreviszi a világot. A készen kapott eszméket, legyenek bármily tetszetősek vagy éppenséggel észszerűek is, nem szabad ész nélkül készpénznek venni. A kétely nem szükségszerűen a hit ellentéte, sokkal inkább az a kreatív tényező, mely a – bármibe vetett – vakhit, a szemellenzősség helyett tényleges, cselekvő meggyőződéshez vezetheti el az embert. (Prathcett egyébként, szokásához híven, most is csak megpendít bizonyos húrokat, a következtetést az olvasóra bízza.)
De van itt szó még a toleranciáról is, mely akkor valósul meg ténylegesen, ha kölcsönös. Csupán az egyik vélemény elfogadása nem elfogadás, hiszen a hangsúly épp a kétoldalúságon van, s teljes összeférhetetlenség esetén legjobb, ha a felek szép csendben elmennek egymás mellett, amennyiben nézetük közös nevezőre hozása lehetetlennek bizonyulna, csakis így kerülhető el a konfliktus, melynek elkerülése mindenki közös érdeke. Amikor a felek teljesen más nyelvet beszélnek egy bizonyos kérdésben, a legjobb nem is feszegetni az egészet, nehogy elmérgesedjen. Férjünk meg szépen egymás mellett, egymás katt-tornyainak az ilyen vagy olyan okból történő lerombolása nélkül, mielőtt egyszeriben azon kapnánk magunkat, hogy heveny konfliktusunk hatására lángban áll az egész horizont.
Kismértékben túlírt, ám alapjában véve szórakoztató Korongvilág-regény, a sorozat kedvelőinek ajánlott darab, mely a Baff!-fal vagy az Éjjeli őrjárattal ellentétben nem lesz újraolvasós. Emberek, az identitás törékeny holmi, melyre a körülmények nagyobb hatással vannak, mint gondolnánk. Soha, semmilyen helyzetben ne feledjük el, hogy kik is vagyunk, önmagunk definiálásakor óvakodjunk a kalandos-romantikus felfedezőutaktól, mert ezek végén csak valami őrült katyvasz vár minket, vártömlöccel, vadonban csámborgással és hasonlókkal, és soha, de soha, még több külön leélt, zivataros évtized távlatából se feledkezzünk meg a családunkról.
Szivárványos-rószaszínmasnis selyemhippi énem számára a tökéletes háború(ellene)s regény. Avagy mit lehet kezdeni, ha a háború ( a háború, ami öregapáink idején is zajlott már, meg az ő öregapja idején aztán pláne, tulajdonképpen a fene se emlékszik, hogy miért, de a legutóbbi incidensekre valaki mindig van, aki emlékeztessen) tulajdonképpen éppúgy elfáradt már, mint a résztvevői, de abbahagyni mégse lehet, mert az milyenlennemár, befejezniahazaárulóbeszédetottasarokban . És ha már Pratchett a háborúról kezd mesélni – ami amúgy keservesen komplex téma a Korongon innen és túl, ezért is nehéz befejezni például – , akkor már miért ne húzna be a közösbe pár hasonlóan komplex és messzire vezető témát, amúgy pofátlan könnyedséggel? Egy kis női egyenjogúság, de akkor már némi skiccelt társadalomrajzzal, egy kis valláskritika, de akkor már teológia és misztikum kellemes kiegészítésével, fontolva haladás, de akkor már abban a tempóban, ahogy a valóságos haladás is agyonfrusztrálja a radikális reformereket.
A Pratchett-féle humor itt sokkal inkább csípős és keserű bár nem kétlem, hogy a menetelő hadsereg megenné, esetleg meginná, de semmiképp se hagyná ott, mint elegánsan kikacsintós vagy rekeszizmot kockásító fajta, de ebben a formában is jólesik. Az egyes fejezetek végén szomorkás fejfogás mellékhatásként előfordulhat, ahogy spontán szívmelengetődés is. Mindenesetre többedik Pratchett-olvasásnak ajánlom, különösen azoknak, akik épp túladagoltnak érzik magukat a boszorkányos-varázslós alsorozatokból* .
* Előfordul ilyen egyáltalán?
Mari és barátai története, az általam nagyon szeretett Korongvilágon, nagyon várt magyar megjelenésű regény, ahogy mindegyik. A kis regimentjük menetel a harc, no meg az egyenjogúság felé, amolyan Pratchett módra. Nincs is annál jobb. Valamiért az egyik kedvencem a vámpír volt, de majdnem ugyanúgy bírtam a csapat többi fontosabb tagját. Tudtak meglepetéssel szolgálni, és a szokásos Korongvilágos aurával. Sose unom meg kedvenc világom szereplőit.
Amúgy igazán megtanulhatnám végre az írót önmagához mérni, és értékelni, nem elfogultan. De hát ezért is olvasom újra a regényeit, hogy lássam most képes vagyok-e erre.
– Na, most kiderül, milyen anyagból van, Fenék.
Húsból, gondolta Mari.Vérből. Könnyen megvágható dolgokból.
*
Nos, ha kétségeid vannak, kezd el nyüzsögni! Katonai alapszabály. Nyüzsögj, és reménykedj, hogy hirtelen meglepetésszerű támadás ér benneteket!
*
Mari fáradtsága és rémülete valahol a lelke mélyén haraggá ötvöződött. Nem olyan benyomást keltett, mint akit az ember szívesen látott egy rászegezett számszeríj túlsó végén.
*
Azoknak a társasága, akik az igazságot keresik, mérhetetlenül kellemesebb azokénál, akik úgy hiszik, hogy már megtalálták.
*
Ordítozni kezdett a küldöncökkel, zargatta a szerencsétlen őröket, és a valóság tényeivel szembeszegülve végül kikovácsolta a céltudatosság pengéjét a pánik vörösen izzó acéljából.
Kicsit önparódiába hajló, kicsit fáradt, de Pratchett még így is szellemesen és szórakoztatóan beszél nagyon fontos dolgokról: a nők helyzetéről, a háborúról, az emberi természet esztelen hajtűkanyarjairól és sötét zsákutcáiról. És teszi azt olyan magas szinten, hogy az eredmény bárki másnak díszére válna – még ha ő tud ám ennél jobbat is.
Négy és fél csákó az ötből.
A Rémes regiment teljesen levett a lábamról. Elképesztő, hogy 33(!) elolvasott rész után még mindig ennyit tud adni ez a sorozat. Pedig a háború témája is előjött már, de hányszor, mégis tud új gondolatokat hozzáfűzni. A szokásos humorral és éleslátással nyúl hozzá a kérdéshez, ami mellett azért nem veszik el a helyzet borzasztó tragikuma sem. Nadrágok, zoknik és egyéb ruhadarabok terén pedig ugyan ilyen bölcsnek bizonyul.
Lehet csak én voltam kimerült, de ez a könyv valahogy komolyabb volt a többi Korongvilág könyvhöz képest. Az elején még humorból is jóval kevesebb volt. A történet nagyon tetszett, szokás szerint mélyebb társadalmi problémákat is feldolgozott és jókat mosolyogtam, mikor kiderült spoiler. Mari szimpatikus főhős volt, a vallásos szál is nagyon jó volt, és viszonylag központi szerepet kapott egy Igor spoiler is, ők meg a kedvenceim. Nagyon tetszett a háború bemutatása is, hogy nem csak harcból állt az élet, hanem főként caplatásból, vagyis menetelésből. A végére azért megtalálta megát a könyv, a stílus a szerzőtől megszokott lett és felettébb élveztem. off Nagyon tetszettek a nevek és a katonák nevükkel kapcsolatos céljai is. Jöhet lassan a következő történet is.
Becsuktam a könyvet és az első gondolatom az volt, hogy ez az a könyv, amit egyszer mindenkinek el kéne olvasni. Hogy miért is? Mert a fantáziának, a humornak és a való világunk központi kérdéseit cincáló kemény kritikának olyan bámulatos elegye, amiben két ütős poén között egyszer csak olyat csattan egy mondat, hogy hirtelen levegőt is elfelejt az ember venni a benne rejlő velős igazságtól. És ez számtalan alkalommal történik meg. Annyira sűrűn, hogy ha olvasás közben jelöltem volna ezeket a mondatokat, akkor most egy agyonra aláhúzgált könyvem lenne. Ami alapvetően nem lenne baj, csak hát én is úgy nevelődtem, hogy könyvet nem firkálunk össze, ugye.
Nem szeretném tovább kottázni a véleményem, egyszerűen azért, mert ezt tőlem, vagy bárki mástól függetlenül tényleg mindenkinek olvasni kéne és kialakítani róla a saját véleményét.
Pratchett egy zseni volt (sajnos már csak volt), és ez a könyv jelenleg az első számú kedvencem.
Nehéz elfogultság nélkül írni Pratchett könyveiről, melyek egytől egyig itt sorakoznak a polcomon, sőt, néhány angol kiadás is akad. (Amikor ugyanis a Cherubion megszűnt, évekre megszűnt a kiadás, és hát a szükség nagy úr volt, muszáj volt nekikezdeni az angol eredetinek.)
Nos, essünk túl akkor a negatív részén, ami persze a könyv értékéből nem von le: ez pedig a szokásos név-kérdés. A DeltaVision kiadásokban minden nevet magyarítanak, és ennek ha jól tudom, az az oka, hogy a korábbi fordítóval nem nagyon tudtak dűlőre jutni valami vitás kérdés kapcsán. Oké, az évek során ezt azért a magamfajta olvasók, akik az első könyvtől kezdve olvassák Pratchettet, már valahogy megemésztették, hogy Susan helyett Zsuzsa van, és így tovább. Mégis, amikor az olvassa, hogy az egyik karaktert..nos…Fütyinek hívják, akkor azért elgondolkodik a fordítói logikán. Gondolom Dick volt az eredetiben. És hát amikor azt olvassuk, hogy a fent említett szereplő hirtelen megmerevedett…Szóval még ennyi év után is a kényszeres magyarítást nehéz elfogadni. Persze, Pratchettet kifejezetten nehéz fordítani, annyi remek szójáték van az angol szövegben.
De hogy a könyvről beszéljünk, a történetről, nos abban semmi kivetni való nincs. Talán a közepén leül egy kicsit a történet, és kevesebb benne a poén, de ez mit sem von le az értékéből. A mellett, hogy kellően vicces, persze megvan a szerző mondanivalója a katonaságról és a háborúról. És bár a karakterekre mondhatnák, hogy sablonosak (aljas, gonosz tizedes, balfék tiszt, harctól kérges őrmester), ettől még mindegyik kellően egyedi színt kap a szerzőtől. Annak ellenére, hogy e kötet nem képzi egyik klasszikus alsorozat részét sem (az Őrség megjelenése igencsak marginális), ettől még kellően élvezhető. Szóval nagyon elégedett vagyok.
Az persze rejtély, hogy miért nem időrendben adták ki a Korongvilág regényeket, hisz a Baff! például már megjelent, holott később íródott, mint ez. Mindegy is, ettől még mindegyiket érdemes elolvasni.
Mindig kettős érzésem van, amikor egy Terry Pratchett könyv jelenik meg. Egyrészt örülök, hogy újra elrepülhetünk ebbe a furcsán vicces, de közben nagyon is elgondolkodtató világba.
Másrészt ez már bizony a visszaszámlálás… Ismét egyel kevesebb könyv maradt, amit még nem olvastunk (ez is egy furcsa érzés.. korábban mi irigykedtünk, hogy olyan 10 évvel le van maradva a magyar fordítás az angolétól. Most pedig mi vagyunk azok, akik tovább élvezhetjük a mester műveit…).
Éppen a fent említett visszaszámlálás miatt is egy kicsit mindig félek, ha az egyik könyv nem sikerül annyira jól, mint amit megszoktunk. Mert nem mondhatjuk, hogy majd a következő jobb lesz… Nem lesz következő.
Ez a könyv teljesen más, mint a megszokott Korongvilág sorozat. Úgy érzem, sokkal felnőttesebb. Sokkal több benne a káromkodás is, és a gondolatok is sokkal mélyebbek. És így a humor is sokkal inkább… mélyebb..
Népszerű idézetek
Ezen a ponton Mari úgy döntött, hogy a vámpír eleget ismer az igazságból ahhoz, ami szükséges a továbbiakhoz. Az ellenség nem a férfiak voltak, vagy a nők, vagy a vének, de még csak a holtak sem. Az ellenség az átokverte hülyék voltak, akik minden változatban léteztek. És senkinek sem volt joga ahhoz, hogy hülye legyen.
584. oldal
[…] a gond nem az, hogy önök nőneműek. Mármint a gond nem maga a tény. Hanem hogy ragaszkodnak annak hangoztatásához, hogy azok. Értik?
505. oldal
Ha sima állú fiúk női ruhát véve lányoknak öltöznek, az kétségkívül összezavarja a népek fejét.
522. oldal
– Tévedés, maga nem üvöltözhet velem! – tiltakozott az öreg. – Látja ezeket a kitüntetéseket? Én a…
Föntről egy kar nyúlt le, és emelte ki az apókát az asztal mögül. Karborundum az arca elé lógatta a férfit, aztán biccentett:
– Ja, látom őket – morajlotta. – És…?
Az újoncok elnémultak.
– Tedd le az öreget, Karborundum! – szólt rá Mari. – Óvatosan.
– Mér'?
– Nincs lába.
A fiúk puszta önvédelemből igyekeztek minél fenyegetőbben járni, hogy megmutassák a többi fenyegető külsejű fiúnak maguk körül: kemény vagyok, pöpec vagyok, menő vagyok, és ide nekem egy liter citromos sört, de rögtön, mert a mamám megparancsolta, hogy kilencre haza kell érnem…
Mari megborzongott, aztán ráébredt, hogy valaki sétál mellette. Felnézett, aztán felnyögött.
– Maga egy hallucináció, ugye?
Ó, IGEN. A MENTÁLIS FERTŐZÉSNEK ÉS A KIALVATLANSÁGNAK KÖSZÖNHETŐEN ÖNÖK MIND A FELFOKOZOTT ÉRZÉKENYSÉG ÁLLAPOTÁBAN VANNAK.
– Ha maga tényleg csak egy hallucináció, akkor ezt honnan tudja?
ONNAN TUDOM, MERT ÖN TUDJA. CSAK EGYSZERŰEN KÉPES VAGYOK KIFEJEZŐBBEN MEGFOGALMAZNI.
– Nem fogok meghalni, vagy mégis? Mármint most azonnal nem fogok, ugye?
NEM. DE EMLÍTETTÉK ÖNNEK, HOGY MINDENNAP A HALÁLLAL FOG SÉTÁLNI.
– Á… igen. Hornyos tizedes mondta.
RÉGI BARÁTOM. ÚGY IS FOGALMAZHATNÁNK, HOGY RÉSZLETFIZETÉSES VISZONYBAN ÁLLUNK.
328. oldal
A sorozat következő kötete
Korongvilág sorozat · Összehasonlítás | |
Ipari Forradalom sorozat · Összehasonlítás |
Hasonló könyvek címkék alapján
- Jasper Fforde: Egy regény rabjai 92% ·
Összehasonlítás - Tarja Kauppinen: A nép igazsága 89% ·
Összehasonlítás - Neil Gaiman: Anansi fiúk 86% ·
Összehasonlítás - L. J. Wesley: Hetedhét birodalom 82% ·
Összehasonlítás - Jane Austen – Seth Grahame-Smith: Büszkeség és balítélet meg a zombik 60% ·
Összehasonlítás - J. Goldenlane: A jósnő hercege 95% ·
Összehasonlítás - Gaura Ágnes: Attila koporsója 94% ·
Összehasonlítás - Leda D'Rasi: Új nemzedék 99% ·
Összehasonlítás - Jeaniene Frost: Karó és sírhant 94% ·
Összehasonlítás - Karen Chance: Holdvadász 94% ·
Összehasonlítás