Előre bocsájtom, az értékelés inkább Pratchett életművének szól, illetve a következő ténynek: betegen írni szerintem elég nagy hőstett. Alzheimer-kórral regényt írni különösen az, látszólag lehetetlen. Pratchett persze nem akarta feladni, és tényleg az utolsó napáig dolgozott. Ha jól emlékszem, a kézirathoz rengeteg jegyzetet készített, hatalmas betűkkel írt, hogy el tudja olvasni, szóval bárhogy is nézzük, ez tényleg egy hőstett volt. Persze, ennek ellenére érezni, hogy már nem volt ereje teljében, és ha lett volna még ideje, mielőtt a Halál belekarol, kezében a homokórájával, akkor a végeredmény sokkal jobb lett volna. Mert a regénynek van eleje-vége-közepe, benne van az a humor, amiért szerethető volt minden regénye, van benne sok bölcsesség életről és halálról, van cselekmény, ami azért nem nagyon combos, sőt a kötet második felében tényleg elég vázlatos, de ettől ez még egy teljes értékű regény. Sajnos a kiadó valamiért nem időrendben adta ki a regényeket, márpedig ez a kötet egyértelműen a Raising steam után játszódik, és elég sok utalás is van rá. Sőt, nem csak erre, hanem sok másik regényre, és nem csak a boszorkányos alsorozatra.
DE!
Azt gondolom, a 2., 3., és 4. fejezet van olyan fontos, amiért érdemes elolvasni a könyvet. Persze akkor jelent ez igazán sokat, ha valaki már elég régóta olvassa Pratchett könyveit. Én még a Cherubion kiadónál vettem meg az első regényeket a kilencvenes évek végén, magam sem tudom, hogy találtam rá. Szóval az elmúlt 20 évben olvastam ezeket a könyveket. A boszorkányos szál persze kifulladt a Carpe jugulum alatt, de Pratchett sem akarta elengedni kedvenc szereplőit, így létrehozta a Sajogi Stefánia szálat, ami egyrészt YA regény lett, így az ifjabb olvasókat is berántotta, akik talán elolvassák a fősodorbeli történeteket is. A lényeg, hogy ilyen hosszú idő alatt az ember szívéhez nő egy-egy karakter. Nos, mindezt azért írom, mert a fenti három fejezetben egy főszereplő tényleg belekarol a Kaszásba, és ez az egész borzasztó megható. Nem lehet nem észrevenni, hogy rajta keresztül Pratchett is az elmúlásra készül. Ha csak ezt a három fejezetet olvastam volna el, és utána lecsukom a könyvet, azt hiszem akkor is elégedett lettem volna, mint ahogy az utolsó Epilógus is kellően megható, mégsem giccses. Szóval annak ellenére, hogy nem ez a legjobb kötet, de az egyik legfontosabb, tekintve hogy tényleg az az utolsó Korongvilág regény.
